Meg kell mondanom, eléggé tanácstalan vagyok, pedig hát ilyen kérdésekben jól szokott működni az iránytűm. Kivéve most. Ugye, hát én elvlileg egy viszonylag közepesen felkészült orientalista magánember volnék, jártam már Kínában, jártam Mongóliában, igazság szerint egyszer még Nepálban is, bár annak sok értelme nem volt, de ilyet még nem láttam.

Képünk illusztráció)

Minden tegnap este kezdődött, mikor az egyik nagyon kedves barátom felhívottt, hogy lenne Szíriából egy üzleti ajánlat, nézzük már meg. Hát, több volt, mint érdekes. Volt benne vagy fél kiló aranyékszer, ez azért jó, mert ez segít az időhatárolásban. Ha például az ember kezébe kerül egy nyakék, amin világosan látható, hogy ezüstből van és „kapaszkodó állatokat” ábrázol, az majdnem biztosan a Danewerke idejéből származik, és fel lehet értékelni – bár a bizánci ékszerekkel ugyanígy vagyunk.

Ugye, aranyat azért nem veszünk meg, mert nincs rá pénzünk, különben is, bizsu, maximum a hölgyek szeretik. Ne, de ebben az eladó szortimentben akadt pár olyan holmi, amitől nekem is felakadt a szemem.

Előszor is, két grimoire. Na mármost, ilyen nincs. Illetve van, csak.... ugye, a grimoire úgynevezett varázskönyv, elviekben megóvja az embert minden ártalomtól, ideértve a nemi beteségeket is, csakhogy ezeket – a harmincéves háborúban használták, akkor is kevesen, ami ránk maradt, az vagy ófrancia, vagy középfelnémet nyelven van, illetve egyről tudok, amit latinul írtak. Mármint, amolyan középkori konyhalatin nyelven.

Na jó, de legalább 400 évvel vagyunk a Harmincéves Háború előtt, hogy néznek ezek a grimoire-ok? Úgy, mintha használták és viselték volna őket. Kis formátumúak, amennyire betekintést nyerhettem, előttem ismeretlen nyelven, viszont ismeretlen írásrendszerrel írták. Az egyiken világosan látszik, hogy attól barna, mert a tulajdonosa a szíve fölött hordhatta, és hát az illetőt valami halálos szúrás érhette, tehát átvérezte.

Ez nem is jelent gondot, ilyen macskát láttunk már. Kicsit korainak tűnik, de hát a fene tudja, meg tele vannak alkimista jelekkel, és hát az alkímia sok ezer éve létezik, még azt sem merném mondni, hogy ostobaság lenne – bár kevésbé működik, mint a kvantumfizika.

Hanem hát rendben vagyunk, egyelőre ez egy kései templomos lelet, van ilyen, nem hagytuk ott szépen a Szentföldet, sőt, már be sem mentünk szépen, nagyon nehéz volna megmagyarázni, hogy Bouillon Godoforéd igazából mit keresett a senki által nem védett Jeruzsálemben, és ez később csak egyre rosszabb lett. Ekkor került elő a Templom Rendje, akik elvileg valami tisztességet akartak tartani, de hát ez nem sikerült tökéletesen, bár amennyit erről tudunk, törekedtek a jó eredményre. Az mindenképpen elmondható a templomosokról, hogy belső fegyelmet tartottak a Renden belül, egy embernek nem lehetett több szeretője egynél, az arab segédcsapatokat minden péntek délben becsületesen kifizették, és valami oknál fogva nagyon szerettek építkezni.

Adja magát a kérdés: de hát miből?

Nem tudjuk, annyit tudunk, hogy a Templom Lovagrendjének a tagjai az akkori Európa leggazdagabb emberei voltak. Okosak, tanulékonyak, például jól beszéltek latinul, görögül, ófranciául, angolszászul, arabul, szanszkritül, fárszi nyelven – de arra nincs magyarázat, honnét szedték a pénzüket. Állítólag Salamon Istállóiban helyezték el őket, és találhattak valamit a Templom-hegy alatt, de én ezt nem hinném, magam is izraelita vagyok, és ezt az állapotot nem találom indoknak a meggazdagodásra. Még ha magát a Frigyládát is lelném meg, jóra az nem vinne, meg hát az csak egy szent tárgy, sokra nem jó a hétköznapi életben. Nem egy terülj-terülj asztalkám, és elég rossz az érintésvédelme, erről Uzza tudna, vagy inkább nem tudna beszélni.

Száz szónak is egy a vége: a felajánló bemutatta a legdrágább árut. Szerencsétlen azt hitte, hogy ez egy régi Tóra-tekercs. Tekercsnek ugyan tekercs, de nagyon nem Tóra, ez ugyanis – nem tudom, micsoda. Héberül, rosszabb esetben arameusul a kultúrember olvas, de ezt előttem ismeretlen nyelven írták, annak dacára, hogy megküzdöttem én már az ékírással is. Viszont: a tekercs elég hosszú, és az bizonyítja, miszerint nem lehet szent, vallási irat, hogy az alján pecsét és szignó van. Arabul még olvasok úgy-ahogy, de a pecsétet teljes bizonyossággal felismertem: két lovag egy lovon.

És a szignót is, bár kicsit archaikusan írt: Hugues les Pains.

Az utolsó Nagymester, akit később megégettek.

Nos, a kézirat nincs birtokomban, csak fotókat láttam róla, ezek alapján annyit tudok mondani, hogy az az előttem is ismeretlen nyelv, amelyen írták nagyon hasonlít arra, amin a Rohonczi-kódexet írták. Olyan nyelv ugyanis nincs. Én magam munkanélküli koromban vagy három évig próbáltam lefordítani: még óbengáli nyelven sem sikerül. Egészen egyszerűn semmi értelme nincs a szövegnek – bár a második felében mintha valami raktári nyilvántartás lenne.

Hát, egyelőre bajban vagyunk. Mert ez a tekercs alapvetően kultúrkincs, csak momentán nincs több, mint egymillió dollárom, amennyiért adnák. Valószínűleg ennél többet is érne, de hát annak örülök, ha jut vacsorára. Azzal próbálkozom, hogy vásárolja meg valami komolyabb múzeum – ilyen Magyarországon nincs, a legközelebbi német vagy brit földön van.

Gyermekkoromban Móra Ferenc volt a példaképem: mondjuk felnőtt koromban is, bár akkor keveset tudtam Móra igazgató úr magánéletéről, de tény, ami tény: hihetetlen a hasonlóság közöttünk.

Hát, ez van. Megtaláltam valamit és ott kell hagyni, mert annyi pénzért adnák ide, amennyi nekem sosem lesz.

Így jártál, Tamás.

Szele Tamás