Számomra nem a legkedvesebb foglalkozás a magyar belpolitika elemzése (még akkor sem, ha, mint ma is, van köze a külpolitikához), de most muszáj lesz ilyesmire adnom a fejemet – némi személyes érintettség is közrejátszik a dologban, de legfőképpen az, hogy szinte senki sem érti, mit jelent Kocsis Máté alaptörvény-módosítási javaslata. Illetve: mindenki érteni véli, mindenki a saját szája íze szerint, és úgy gondolom: igen sokan tévednek.

(Képünk illusztráció)

Először is lássuk, miről beszélünk. Tegnap este Kocsis Máté a következőket osztotta meg Facebook-oldalán:

„Minden eszközzel megvédjük Magyarország szuverenitását!

Az elmúlt években egyre gátlástalanabbul és egyre szélesebb körben avatkoztak be külföldi hatalmak, spekulánsok hazánk belügyeibe, akár választási folyamatokba is, emellett aktív lejárató tevékenységet folytattak Európa-szerte Magyarország ellen.

Tették ezt álcivil szervezeteken, megvett politikusokon és a magát függetlennek nevező médián keresztül. A finanszírozók saját pénzügyi, gazdasági, ideológiai és politikai érdekeiket akarták érvényesíteni a befolyásolási kísérletekkel.

Ezek visszaszorítása érdekében – amerikai mintára – több új szabályozást vezetünk be, melyek közül egyet az Alaptörvényben is rögzítünk.

Az ország szuverenitása nem játék!”

Ezek után világossá tette azt is, mire gondol, hogyan kívánja módosítani az alaptörvényt:

„Más állam állampolgárságával is rendelkező magyar állampolgár Magyarország területéről törvényben meghatározott feltételek esetén kiutasítható, ha tevékenysége Magyarország szuverenitását, közrendjét, területi integritását vagy biztonságát veszélyezteti.”

Hát, azért ez Európában példátlan, ugyanis a legtöbb uniós tagállamban tiltja a törvény a saját állampolgár kiutasítását, akkor is, ha bárakárhány állampolgársága is van. Emiatt nem lehet embereket száműzni Európából úgy, ahogyan a cári Oroszországból lehetett. Na, nemsokára tőlünk is lehet majd.

Akkor most tegyünk fel néhány logikus kérdést. Először is: kire vonatkozna ez a szabályozás?

Nem, nem csak a kettős állampolgárokra, bár úgy tűnik, de az állampolgárság, mint jogi helyzet, ennél bonyolultabb. Például én nem vagyok kettős állampolgár, mégis van külön magyar és külön román állampolgárságom. Ezt a történelem viharai okozták, ráadásul tudtomon kívül.

Az úgy történt, hogy én 1987. december 27-én viharos gyorsasággal távoztam Romániából, mivel tudomásomra jutott, hogy koncepciós – hazaárulási – per készülődik ellenem, azzal a váddal, hogy nyugati és magyar zsoldban meg kívántam dönteni a román szocialista államrendet. Ennek két verziója is volt, az egyik szerint csak úgy egyszerűen, szervezkedés útján akartam megdönteni, a másik szerint fegyveresen, de mondjuk mindkettő miatt járhatott volna halálbüntetés. Persze nem haragudtam volna, ha megdől, de így utólag valljuk meg: igen keveset tettem én ennek érdekében. A Securitate viszont negyedéves terv szerint dolgozott, muszáj volt hazaárulókat „termelnie”, mégpedig az előirányzott mennyiségben, szóval akárki és bárki beleeshetett ebbe a kategóriába. Minden korrupciós eszközt kihasználva sikerült útlevelet szereznem a beteg édesanyámnak és magamnak is, majd időben elhagytuk az országot.

Távozásom után persze lefolyt valamiféle eljárás, távollétemben el is ítéltek, mely ítélet része volt, hogy megfosztottak a román állampolgárságtól. Nem fakadtam sírva a hír hallatán: addigra már kértem a magyart, amit nem azonnal és nem is könnyedén, de 1991-ben megkaptam. Az eljárás része volt, hogy lemondtam a román állampolgárságról még 1989 előtt, de hát könnyű az, ha nincs miről lemondani. Ezek után olyan huszonöt évig úgy tudtam, hogy nem történt semmi ez ügyben. 2014 után már jártam Romániában mindenféle személyes és hivatalos ügyek kapcsán egyaránt, de senki sem bántott, még akkor sem, mikor be kellett mutatnom a magyar személyazonossági irataimat.

Olyan 2016 lehetett, mikor sikerült utána nézni annak, milyen állampolgár is vagyok én. Érdekes eredménnyel. Ugyanis az igaz, hogy engem még a Ceaușescu-rendszer idején megfosztottak az állampolgárságomtól, ezzel nem voltam egyedül, a legtöbb emigráns így járt. Csakhogy utána – tudtomon kívül – rehabilitáltak, és visszakaptam! Állítólag még kerestek is, csak nem találtak sehol. Nem tudom, nagyon nem nyomozhattak utánam, ugyanis akkortájt én a Kurír című napilapnál dolgoztam, és szinte naponta jelent meg a nevem az írásaim alatt. Ez lenne körülbelül a rejtőzködés létező legrosszabb módja, szóval hiányolom a buzgalmat abból a bizonyos keresésből, de ne legyenek nagy igényeink. Szóval akkor most nekem két állampolgárságom van egymástól függetlenül. Viszont nem vagyok kettős állampolgár. Hanem kétszeresen egyes, vagy hogy is van ez. Román irataim viszont nincsenek, mert nincs ott bejelentett lakcímem, régebben eljátszottam a gondolattal, hogy ezt is megoldom, de végül sosem került rá sor.

Száz szónak is egy a vége: rám is vonatkozik a módosítás, mivel van román állampolgárságom is a magyaron kívül, bár nem vagyok kettős állampolgár. Ez megesik időnként, mikor az ember megússza az akasztófát és utólag rehabilitálják. De vonatkozik sokakra, kezdve a nyugati emigrációban élő százezrektől egészen azokig, akiknek nem volt mindkét szülőjük magyar állampolgár vagy felekezeti okokból kértek egy második állampolgárságot. Mindösszesen egymillióan lehetünk érintettek, járhatunk ugyanabban a szűk cipőben.

Akkor lássuk, mikor utasítható ki az ember? Oda van írva:

„Ha tevékenysége Magyarország szuverenitását, közrendjét, területi integritását vagy biztonságát veszélyezteti.”

No, ha én képes vagyok veszélyeztetni a magyar szuverenitást, területi integritást vagy állambiztonságot, akkor régen rossz, mert eszerint igen gyönge lábon áll mindhárom. Hanem ott van a negyedik tétel is, és ettől válik gumiparagrafussá a módosítás: akkor is ki lehet bárkit utasítani, ha veszélyezteti a közrendet. Márpedig az meglepően sokféle módon lehetséges a magyar jog szerint. Még ilyen írások közzététele útján is, de ide számít a csendháborítástól, garázdaságtól és közlekedési kihágástól a háborús uszításig minden, ráadásul ez utóbbi még értelmezés kérdése is, mert ha azt írom, hogy Putyin veszélyt jelent Európára nézvést és létfontosságú számunkra is, hogy ne kapja meg Ukrajnát, akkor mondjuk a Pesti Srácokban „háborús uszító” leszek, a Népszavában meg ellenkezőleg. Tehát ez nem egy egzakt módon meghatározható jogi kategória. Olyant meg, hogy „kaszára, kapára, emberek” én nem írok, de ez is mindegy, mondom, a szövegezés olyan, hogy bármire alkalmazható legyen.

Ki van célkeresztben? Erről Kocsis Máté Facebook-megosztása beszél, nem a tervezett módosítás szövege:

„Tették ezt álcivil szervezeteken, megvett politikusokon és a magát függetlennek nevező médián keresztül.”

Álcivil szervezet tagja nem vagyok, még civilé se nagyon, nem vagyok sem megvetett, sem vetetlen politikus, azonban a független (és nem „magát annak nevező”) médiában dolgozom, nem is keveset. Hogy mitől vagyunk függetlenek? Régebben azt mondtam, hogy elsősorban a magyar politikai pártoktól, de mindegyiktől, most már azt kell mondanom: lassan mindentől. Nem gurulnak hozzánk dollárok, nem kapunk pénzt sem az USAID-től, sem Soros Györgytől, a magyar kormánytól meg a legkevésbé. Idegen kormányok sem finanszíroznak, tehát egy ilyen jellegű vádhoz nagyon komoly előkészítő munka kéne, de hát abban az országban, ahol a Tanút leforgatták, ennek sincs különösebb akadálya. Hagyománya viszont van.

Nos, tehát összegezzük: ki forog veszélyben, ha ezt a módosítást az Országgyűlés megszavazza?

Ehhez pótlólagosan még hozzátenném, hogy az orosz mintát követve lehet baj abból is, ha rokoni, baráti, ismeretségi vagy szakmai köreiben akadnak külföldi állampolgárok. Abból is, ha ő maga sokat járt vagy jár külföldön, abból is, ha a munkahelye valaha kapott vagy most is kap külföldről támogatást, valamint abból is, ha megvádolják azzal, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt.

Szóval a világon mindenből lehet baj, ellenben a kistelepülés végén sertésállomány-menedzsmentet folytató, diszlexiás kihívásokkal küszködő környezeti szakasszisztensnek, vagyis a funkcionális analfabéta faluvégi disznópásztornak például nem görbülhet a haja szála sem, amennyiben nincsenek külföldi kapcsolatai. Orvosok, művészek, tudósok, értelmiségiek állnak a célkeresztben, akikre hovatovább amúgy sincs szüksége a rendszernek.

De mi az oka ennek az őrültségnek? Nos, tulajdonképpen a választási kampány. Igen szépen összeillenek az elmúlt napok kormányzati akciói: az Ukrajna uniós tagsága elleni „népszavazás” ígérete (maximum közvélemény-kutatásról vagy felmérésről beszélhetnénk, ugyanis Ukrajna felvételéről Magyarország választói – és csakis ők – kizárólag akkor dönthetnének, amikor mondjuk megszavazhatnák a krumplicukor árát is Benaresz-külsőn), a választási kampányra toborzott trollsereg, a „Harcosok Klubja” felállítása (tessék simogatni a tarkójukat, hogy állanak fel, bár van eset, amin a Viagra sem segít) és ez a módosítás, amit nem tudok másnak nevezni, mint „száműzetési záradéknak”. Ezek mind arra utalnak, hogy Orbán Viktor eldöntötte: a 2026-os választások kampányát a kormánypárt részéről főként az Ukrajna- és EU-ellenességre alapozza, akkor is, ha ezek az érzelmek nem túl gyakoriak a magyar valóságban. Majd kialakítják őket, és hát ne feledjük a sztálini tételt, amit Orbán mindig szem előtt tart: nem az számít, kire szavaznak a választók, az sem, hogyan – az a fontos, ki számolja a voksokat.

Orbán Viktor most hazardírozik. Trump uralomra kerülése és az orosz–amerikai közeledés azt sugallja neki, hogy ez egy örök állapot lesz, már csak Kínának kell csatlakoznia a szörny-szövetséghez meg az Európai Uniónak széthullania, hogy a három pólus feloszthassa egymás között a világot. Ő pedig a győztes oldalon szeretne állni. Nem okvetlenül Magyarországgal együtt, amennyiben az ország elvész, legfeljebb elvész, ha több nem is, de ugyanennyi veszett már Mohácsnál is, neki ez nem sokat jelent. Csak azt felejti el, hogy a világpolitikai porondon most nem egy új status quo formálódik, hanem egy új, világméretű konfliktus-sorozat, és most elhagyni a szövetségeseinket, másokhoz dörgölőzni olyan rövidlátásra vall, mintha valaki örök érvényűnek tekintette volna a Molotov-Ribbentropp paktumot. Nem új világrend van kialakulóban, hanem új világfelfordulás. Törvényszerű, hogy ez a politika a vesztes oldalra vezet majd.

Viszont a magyar választási kampány szerves részei lesznek a független sajtó munkásai ellen koholt vádak (aki még nem külföldi állampolgár, azt is meg lehet rágalmazni egy-egy „kellemetlen származású”, vagy esetleg „vallássérült” rokonnal, felmenővel), és a magyar jogban meg fog jelenni a száműzetés fogalma, bár egyelőre csak kitoloncolás formájában. Jó kérdés, hogy hova mennek majd a kitoloncoltak, ugyanis ha valóra válnak az orbáni álmok, és az öreg kontinensen mindenhol győz a „szuverenista” szélsőjobb, akkor nem lesz egyetlen ország sem, ahol befogadják őket, nem köt ki Finnországban a „filozófusok gőzhajója”, tehát újra kell nyitni Recsket vagy kötni egy magyar–orosz gulágszerződést. Bár persze, ahogy Karinthy mondaná, „agyonütni, az is jó”.

Én magam úgy látom, hogy felnőtt életem politikai emigrációval kezdődött és nem kizárt, hogy politikai emigrációban is fog véget érni. Csak azt nem értem, mire volt jó az a sok közbenső macera? Ja: az az életem volt, harmincnyolc éven át. Bagatell, kérem.

De van abban valami nagyon reménytelen, hogy ötvenhét évesen újra ugyanolyan problémákkal kell szembenéznem, mint tizenkilenc éves koromban. Úgy látszik, Kelet-Európában az élet mulandó, a zsarnokság örök.

Szele Tamás