Hogy Ciceróval kezdjem, „o tempora, o mores”, micsoda idők, micsoda erkölcsök. Persze úgy kell nekem, minek hallgatok péntek reggel Orbán Viktort a rádióban, holott még a macskaalom kipucolása is hasznosabb tevékenység lett volna, ráadásul valamivel kellemesebb is, mert az csak büdös, de nem hangos – bár ez esetben az élvezet fogalma minimum relatív. Annyi hasonlóság van az alomkezelés és a péntek reggeli eligazítás között, hogy mindkettőnek akkor örül az ember, ha vége van.

(Képünk illusztráció)

És végső soron nekem jobb, mert legalább nem zebrákat tartok: azokat nehezebb lenne almozni, de ezt csak Orbán Viktor tudja – és ő sem mondja el.

Annyiban igazat adok a kormányfőnek – ilyen se sokszor esett meg, mármint, hogy én bármiben is egyetértsek vele – miszerint ebben az országban kriminális állapotok uralkodnak. Példának okáért az ő mai interjúja írott formában majdhogynem elérhetetlen, és a korábbiaknak sincs tisztességes leirata, tehát a sajtómunkás csak kósza idézetekre és a saját siket fülére támaszkodhat, mikor az Ige hirdetését idézi, és ez nem helyes. Most rakhatom össze három-négy kormánypárti forrásból, márpedig ki ezt jegyzett meg a Bölcsességből, ki azt, ám olyan Öregisten meg nincs, hogy én ezt újra végighallgassam. Azért mindennek van határa.

Főtitkár, bocsánat, miniszterelnök elvtárs, elnézést, úr, nincs mit szépíteni a dolgon: ellustultak a lakájai, kiteszik a videofelvételt a lapfelületre, és arra is restek, hogy egy mesterséges intelligenciával leiratot készíttessenek róla. Én meg nem fogom megtenni, mert az nekem pénzbe kerülne, ami nálam így, hónap végén a legkevesebb. Úgyhogy maradunk az idézeteknél, mert jobb megoldás nincs. Azért legyen oly bátyám, és csapjon szét a saját szerkesztőségei táján, még alig pár éve is volt leirat, mert volt még fegyelem is.

Na, de miket mondott? Kérem, a mai szentbeszéd lényegét egy rövid szentenciában lehet összefoglalni, mely egyben a NER jelenlegi politikájának és döntéshozatali motivációjának lényege, miszerint „visíccsanak a libsik”. Erre az upanisádra, titkos tanításra ráadásul nem is én jöttem rá, hanem Farkas Attila Márton, akinek ezúton is köszönöm kiváló és pontos meglátását.

Jelentem, visítunk, már amennyiben a „libsi” szónak egyáltalán van bármiféle jelentése, bár én úgy látom, hogy a kormánypárti kommunikációban azt jelenti, miszerint „ráksasza”. Ha már az upanisádoknál tartunk, mely ugyebár szanszkrit fogalom, miért ne vennénk elő a Rámájánát is? Csak a lábunkra ne ejtsük, mert kissé vastag kötet, és még eltöri. Szóval, mivel a ráksaszák alakváltó démonok vagy félistenek voltak, bárki és akárki minősülhetett annak, ami Ráma politikai tisztogatásai idején kifejezetten jól jött. A ráksaszák királya a tízfejű Soros György volt, bocsánat, Rávana, aki egyéb csínytevései mellett arról volt nevezetes, hogy elrabolta Ráma feleségét, a gyönyörű Szítát, akit némi közepes felfordulás keretében férje kiszabadított, majd, mivel az udvari körök kétségbe vonták bé neje hűségét és tisztaságát, el is taszított magától. Ide illik a régi vicc a szocialista erkölcsről, melyben Mása, a csinos komszomolka panaszkodik: „Hol az egyik elvtárs erőszakol meg, hol a másik, aztán hét végén Komszomol-gyűlést tartanak, hogy megrójanak a ledér életem miatt”. Ennyit a ráksaszákról, mindenesetre úgy is, mint alakváltó, liberális démon, a magam részéről visítok. Bár leginkább a röhögéstől.

Mert mit bírt mondani ez a drága ember? (Drága, hiszen nem olcsó: elég sok pénzt költünk rá). Azt mondta, teljesen egyedül, a saját szájával, miszerint:

„Úgy látom, hogy provokációs verseny van az ellenzéki pártok között. Ellenzéki pártnak lenni nem könnyű, főleg nem az áttörés évének árnyékában.”

Áttörés éve? Valószínűleg Trump győzelmére gondolhatott, ami tényleg felér néhány komolyabb természeti csapással.

„Magyarországon az az abszurd helyzet van, hogy lezárják a hidakat, azt mondják, hogy nem lehet gyülekezni, miközben demonstrálnak. Tekintettel kellene lennünk egymásra, a többi emberre. Hidakat lezárni a törvény szerint sem lehetséges. A többi ember életét szükségtelenül nem kellene korlátozni.”

Mintha csak magam mondtam volna... bár meg tetszett ezt beszélni a Budaházyval? Mert az is hidakat zárt le, sőt. A minapi tüntetésen speciel nem a tüntető ellenzékiek zárták le a hidakat, hanem maga az eseményt biztosító rendőrség, melynek ez kötelessége is volt, szóval én nem rónám meg a karhatalmat azért, mert teszi a dolgát. Az külön kérdés, miszerint a törvény nem szabhatja meg, mi lehetséges és mi nem az, illetve csakis a fizika törvényei illetékesek ez ügyben: a Magyar Köztársaság törvényei azt szabják meg, mit szabad tenni és mit nem. És e kettő között is komoly homályzóna húzódik, például ha a miniszterelnök április elsején úgy döntene, hogy lilára festi az orrát, majd felsétál a rezidenciájához közel fekvő Magdolna-toronyba és a közmédia kamerái előtt kukorékolni fog pontban déli tizenkettőkor, az nem tilos, lehetséges is, csak épp nem volna túlzottan bölcs cselekedet. Mindazonáltal egy próbát megérne, kérem, ha méltóztatik olvasni szerény soraimat. Sosem lehet tudni, mi hozza a szavazatot, népszerűséget.

„Volt balhé a parlamentben, ilyet sem láttunk még, hiszen van a helynek egy méltósága. (…) Van itt valami feszülés az ellenzéki oldalon. Észnél kell lenni, nem szabad túl idegesen reagálni, a törvénymódosításokkal is csínján kell bánni.”

Azért láttak már azok a falak egyet-mást. Megengedem, füstgyertya először volt a teremben, de lássuk csak, mi történt 1904. november 18-án, az obstrukció-ellenes törvényjavaslat vitája alkalmából! 

„1904. november 18-án a kormánypárti házelnök a házszabályok megsértésével, az ellenzék meghallgatása nélkül szavazásra bocsátotta az obstrukció-ellenes törvényjavaslatot. Az erre kialakult nagy zajban a kormánypárti többség – Tisza István jelzésére – gyorsan meg is szavazta a módosítót. Azaz a törvényt a kormánypárt érdemi viták és szabályos szavazás nélkül, egy kézmozdulattal fogadta el, ezzel megkerülve az ellenzéket.

A másik tábor csak ezután eszmélt. „Most már az ellenzék is észrevette az eseményt és fölugrált helyéről és lármázott… káromkodott… A terem közepére tódultak a képviselők s egy szék röpült is az elnöki dobogó felé…” – számolt be az eseményekről a Pesti Hirlap a szavazás másnapján. Viharos jelenetek törtek ki, egyesek ökölharcot vívtak egymás ellen, mások tintatartókat, könyveket hajigáltak ellenfeleikre. Az ülést berekesztették, a kormánypárti politikusok gyorsan elhagyták a helyszínt, az ellenzék őrjöngött. A konzervatív-keresztény Alkotmány című napilap így írja le az állapotokat az ülés berekesztése után: „A terem lassan kiürül. Tépett könyvek, elpattant tintatartók, törött székek hevernek mindenfelé. Néhány padról a fedél letépve. Valóságos romok.”

A vitatott november 18-i szavazás után legközelebb december 13-ra hívták össze a parlamentet. A kormánypárt 40 fős teremőrséget állított fel az esetleges újabb rendbontás miatt, de a másik oldal is tudatosan készült az alkalomra. Az ellenzékiek jóval korábban, az ülés megnyitása előtt érkeztek a parlamentbe. Kortárs beszámolók szerint először kiverték az őröket a teremből, majd nekiálltak szétverni a berendezést.

Mikszáth beszámolója szerint „Összetörtek, amit törhettek… A Ház törvénykönyveit összeszaggatták, a pokrócokról föltépték a lecsatoló rézpálcákat, azokkal hadonásztak... Az elnök székét a barikád tetejére dobták… Egy palotarendőrrel való dulakodás közben lerángatták ennek lábáról a cipőt, az elnöki katedrára helyezték s beleszúrtak egy rossz porolóseprőt, hogy ez legyen az elnöki csöngettyű. Ezt a seprűt hozta Magyarországnak az idén a Mikulás… Szomorú ajándék. De ha akad legény, aki a seprőnek hasznát tudja venni, még jóra is fordulhat minden.”

A délelőtt 10 órakor a terembe lépő Tisza Istvánt már viszonylagos nyugalom fogadta, pár gúnyos bekiabáláson túl egyéb inzultus nem érte. Némán körülnézett, majd elhagyta a helyszínt. Az ellenzéki politikusok viszont egészen kora délutánig az ülésteremben maradtak, hogy aznap semmiképp ne lehessen már tanácskozást tartani. Az időt cigarettázással, kedélyes beszélgetéssel és az események megörökítésével töltötték.”

Igen, a helynek van egy méltósága, nem mondom. „A furfangos diák szörnyet prüsszente rá, de Háry ő beszédét tovább is folytatá” – írnám a jó Garay Jánossal, csak hát a közrádiót már megtisztították minden furfangos diáktól, prüsszentésekről szó sem lehet, de ne legyünk telhetetlenek: Háryban a legkevésbé sem szenvedünk hiányt.

„A hídlezárások hoztak egy olyan tanulságot magukkal, ami szerint a nem tüntetők érdekeit egyértelműen kell szabályozni.”

Ez a rövidke mondat legalább annyira bonyolult, mint tizenhét egymásba gabalyított Möbius-szalag. Szóval akkor a nem tüntetők érdekeit kell szabályozni? Nyilvánvaló, hogy a nem tüntetők minden esetben többen vannak a tüntetőknél, mondhatni abszolút többséget alkotnak, de akkor az ő érdekeiket tekintetbe venni kell, nem pedig szabályozni. Engem is taszít a gondolat, mely szerint elfajulhat egy tüntetés akár odáig is, hogy kocsikat gyújtogatnak, rendőröket vernek a nyílt utca során, sőt, netán megostromolják a tévészékházat és ellopják belőle a Tévémacit. Vagy nem erre tetszett gondolni, mi több, ellenkezőleg? Miniszterelnököm, maga abszurdnak nevezte azt a felvetést, hogy Magyarországon korlátoznák a gyülekezési jogot, hiszen interjúja közben is tiltakoztak a tévészékház előtt a Momentum tagjai, de vegzálták is őket a rendőrök. Mindenki tette a dolgát – a karhatalom intézkedett, az ellenzék tiltakozott, a kormányfő hazudozott, folyt a megszokott üzletmenet.

„A kormánynak sikerülni fog elérni, hogy Magyarország összes falujából 30 percen belül elérhető legyen egy négysávos autópálya, internet. Mióta elindítottuk a magyar falu programot, azóta számos faluban megállt a népességfogyás. Volt egy nagy filozófia vita, hogy a falu lelke a kocsmában vagy a templomban van. Ez döntetlen. Felújítjuk a templomokat és kocsmákat is, korszerűsítjük a falut, megőrizzük a hagyományokat, nem adjuk fel ezt az életformát.”

De ne ám. Mondjuk olyan másfél éve jártam a Kárpátok egy kis falujában, Körösréven, ott nem harminc percen, hanem egy másodpercen belül volt elérhető a széles sávú internet, és esténként akadozás nélkül néztük a filmeket a YouTube-on, mert sötétben az ember nem kószálhat a sziklafal tetején vagy az erdő mélyén, de meg kell hagyni: félórai járóföldön belül nem volt négysávos autópálya. Szóval Magyarország előre megy, de legalábbis nem hátra, autópályák tekintetében máris jobban állunk Romániánál. Azon még dolgoznunk kell, hogy a honi internet-hálózatot valahogy visszaépítsük erre a félórás késésre, de Isten segedelmével csak meglesz az is, már amennyiben egyaránt felújítjuk a templomokat is, a kocsmákat is, Hárommillió forintból, amennyi erre jut, ugyan maximum kifesteni lehet a becsületsüllyesztőt, már ahol még megvan, a templomra meg úgyis pár nagyságrenddel többet költenek, ezen csak az segítene, ha összevonnák a két intézményt, amihez kellenének némely szakrális reformok, de ha az ógörögök meg tudták oldani a dolgot Bacchusszal, nekünk is sikerülni fog.

Volt még egy kis brüsszelezés meg száj- és körömfájás, ez utóbbi ügyben feltétel nélkül elfogadom a kormányfő álláspontját, mint potenciális érintettét, de nem mondott semmi újat emberünk.

Összegezve: Magyarországon tehát szabályozni kell a nem tüntetők érdekeit és a tüntetők jogait, vagy hogy is van ez, a miniszterelnöknek pedig meg kéne újra tanulnia fogalmazni, mert egyre homályosabb kijelentéseket tesz. Upanisádokban, titkos tanításokban, rébuszokban beszél, még jó, hogy értjük szándékának lényegét: az a célja, hogy „visíccsanak a libsik”.

Javasolnám mellesleg a zebrák gyülekezésének jogát is szabályozni, mert a jelenlegi helyzetben bármikor megtörténhet, hogy az ember hazasétál ősi birtokára, és azt tapasztalja, hogy váratlanul beköltözött az istállóba egy csíkos, vad ménes, kifejezetten politikai lejáratás céljából. Esetleg még a hidakat is lezárják, nyihogva, sörényüket rázva, ágaskodva, tiszta életveszély ez, kérem, azonnal fellépést igényel a helyzet.

Ciceróval kezdtem, vele is fejezem be. „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?”

Szele Tamás