Forrósodik a hangulat a karibi vizeken, Donald Trump drogellenes hadjárata során egyre több Venezuelából induló gyors kishajót süllyesztenek el, mert állítólag kábítószert szállítottak volna, a hírek szerint készülődik egy szárazföldi offenzíva is – Maduro elnök, aki egyébként egy véreskezű diktátor, most elég kényes helyzetben van, mivel hadserege kizárólag civilek terrorizálására alkalmas, arra viszont nagyon. Védekezésre teljesen képtelen.

(Képünk illusztráció)

Mi a teendő ilyen helyzetben? A The Washington Post birtokába jutott egy levél, melyben pénzt, paripát, fegyvert (na jó: paripát nem) kér elsősorban Moszkvától, másodsorban Pekingtől és Teherántól. Minek következtében most már az említett fővárosok is kényes helyzetbe kerültek. Ha támogatják Madurót, az nyílt konfrontációt jelent az Egyesült Államokkal, ha nem támogatják, akkor mi végre találták ki az egész „multipoláris világrendet”, BRICS-et és az „orosz világ” összes többi kreatúráját? Ebből a helyzetből sehogyan sem tudnak jól kijönni... de lássuk a The Washington Post elemzését, pikírt megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Nicolás Maduro levelét megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta

Nicolás Maduro venezuelai elnök ebben a hónapban több kérést is megfogalmazott egy kifejezetten Oroszország vezetőjének címzett levélben. Donald Trump amerikai elnök kormánya a dél-amerikai partoknál közlekedő hajókat vette célkeresztbe, és Washington karcsörtetésbe kezdett. Venezuelának Vlagyimir Putyin elnök segítségére volt szüksége.

Maduro kérései között katonai radarrendszerek felújítása, katonai repülőgépek javítása és potenciálisan rakéták is szerepel a The Washington Post által megszerzett bizalmas amerikai kormányzati dokumentumok szerint.

A venezuelai kormány a dokumentumok szerint Kínát és Iránt is megkereste, katonai segítséget és felszerelést kérve az ország védelmének megerősítéséhez. Maduro levelet írt Hszi Csin-ping kínai elnöknek, amelyben „kiterjesztett katonai együttműködést” kért a két ország között, hogy ellensúlyozzák „az USA és Venezuela közötti eszkalációt”.

A levélben Maduro arra kérte a kínai kormányt, hogy gyorsítsa fel a kínai vállalatok radarfelderítő rendszereinek gyártását, feltehetően azért, hogy Venezuela fejleszthesse képességeit.

A dokumentumok szerint Ramón Celestino Velásquez közlekedési miniszter nemrég katonai felszerelések és drónok szállítását is koordinálta Iránból, miközben egy ottani látogatást szervezett. Azt mondta egy iráni tisztviselőnek, hogy Venezuelának „passzív észlelőberendezésekre”, „GPS zavarókra” és „szinte biztosan 1000 km hatótávolságú drónokra” van szüksége – áll a dokumentumokban.

Az iratokból nem derül ki, hogy Kína és Irán mit válaszolt.*

*Valószínűleg azért, mert nem is válaszoltak semmit, vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Ha Putyin beszáll a meccsbe, még akkor sem biztos, hogy ők is beszállnak – ebben az esetben a távolmaradás járhat komoly diplomáciai, sőt, akár anyagi haszonnal is. Irán egyébként sincs olyan helyzetben, hogy bárkinek segítséget nyújthasson, Kínának meg a csütörtöki Hszi Csin-ping és Trump közötti találkozó után – mely Peking szempontjából sikeresen végződött, Washingtonéból kevésbé – nem lesz kedve felrúgni az elért eredményeket elvi-ideológiai okokból, meg Maduro két szép szeméért.

De Oroszország továbbra is Maduro elsődleges reményének számít. Vasárnap egy Iljusin Il–76-os a Flightradar24 szerint egy, a nyugati félteke légterének elkerülése érdekében Afrika fölött tett kerülő után megérkezett Caracasba, Venezuela fővárosába.

Egy nappal korábban Moszkva új stratégiai együttműködési szerződést ratifikált Caracasszal.

Moszkva sokat veszíthet, ha a gyűlölt venezuelai diktátor megbukik. A két ország közötti nagy horderejű projektek továbbra is zajlanak, köztük egy Kalasnyikov lőszergyár üzemeltetése, amely júliusban nyílt meg a venezuelai Aragua államban, az eredeti tervekhez képest mintegy 20 éves késéssel. Moszkva emellett potenciálisan több milliárd dollár értékben rendelkezik feltárási jogokkal a kiaknázatlan földgáz- és kőolajkészletekre.

A megfigyelők szerint azonban a látszat ellenére Moszkva eszköztára és érdeklődése Maduro támogatása iránt a korábbi évekhez képest erősen lecsökkent. A Washington és Caracas közötti patthelyzet még váratlan előnyökkel is járhat az oroszok számára, mivel az amerikaiak figyelmét elvonja Európáról.

Az ukrajnai háborúba sodródott, és más latin-amerikai partnerekkel szorosabb együttműködésre törekvő Moszkva az elmúlt években fokozatosan visszafogta Venezuelával kapcsolatos érdeklődését, és a jelenlegi válság miatt nem sok jele van a támogatás fokozódásának.

„Az a tény, hogy haditengerészeti erőink több mint 10 százalékát áthelyeztük a Karib-tengerre, bizonyos szempontból máris győzelem Putyin számára” – mondta James Story, az Egyesült Államok korábbi venezuelai nagykövete, a Global Frontier Advisors geopolitikai tanácsadó cég alapító partnere.

„A nyugati félteke ügyei iránti érdeklődésünk megosztja a figyelmünket, nem tudunk Ukrajnára koncentrálni. És ez hasznos Putyinnak.”

Az Oroszország és Venezuela közötti politikai és gazdasági kapcsolatok Hugo Chávez, a venezuelai szocialista állam atyja 1999-es hatalomra jutását követően alakultak ki. A kapcsolat a 2000-es, a 2010-es években és a 2020-as évek elején virágzott. Elemzők szerint ma már kiterjed a létfontosságú petrolkémiai ágazatra, a fegyvervásárlásokra, a közös propaganda-hadműveletekre és az átláthatatlan kriptopénzügyletekre.*

*Ugyanakkor nem olyan nagyságrendűek ezek az ügyletek, hogy nélkülözhetetlenné váljanak a Kreml számára. Jó ha vannak, még jobb, ha nincsenek.

Az Egyesült Államok katonai megerősödése a Karib-tenger térségében talán a legnagyobb kihívást jelenti Chávez utódjának, Madurónak azóta, hogy 2013-ban átvette az ország vezetését. A venezuelai partokat elhagyó állítólagos kábítószer-kereskedőkre mért több mint egy tucat amerikai csapás szeptember óta legalább 61 ember halálát okozta. A kormányzat nem mutatott be semmilyen bizonyítékot arra, hogy a hajók részt vettek volna a kábítószer-kereskedelemben, Maduro pedig tagadja, hogy így lenne.*

*Az lenne a legmeglepőbb, ha Maduro nem tagadna. Annyi viszont igaz, hogy Venezuelából leginkább kokaint és/vagy ahhoz való alapanyagot csempésznek a karibi szigetekre, majd a kész árut főként Európában és Afrikában terítik, nem Amerikában, Trumpnak viszont a fentanillal van gondja – de ne játsszuk az ostobát, itt a drog-ügy teljesen másodlagos az olajhoz és földgázhoz képest.

A USS Gerald Fordot, az amerikai haditengerészet legnehezebb és legmodernebb repülőgép-hordozóját a térségbe küldték.

Moszkva hivatalos üzenetei Trump Venezuela elleni fellépésével kapcsolatban azonban meglehetősen visszafogottak voltak. Október elején Szergej Lavrov orosz külügyminiszter venezuelai kollégájával folytatott telefonbeszélgetésében „komoly aggodalmát fejezte ki Washington karibi-tengeri tevékenységének fokozódó eszkalációja miatt”.

Szerdán Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője azt mondta, hogy Moszkva „tiszteletben tartja Venezuela szuverenitását”, és úgy véli, hogy a kérdést a „nemzetközi joggal” összhangban kell megoldani – ez egy gyakori szófordulat, amelyet a Kreml akkor használ, ha ki akar térni az érzékeny geopolitikai kérdések elől.*

*„Másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik” – ahogy a magyar közmondás tartja. Persze, hogy másról beszél: az Oroszországi Föderációnak se kapacitása, se pénze, sőt, diplomáciai szándéka sincs egy venezuelai intervencióra, pont most, amikor már Trump is kezdi unni az eredménytelen és pusztán látszólagos csúcstalálkozókat, tárgyalásokat, ilyen helyzetben elég egy rossz mozdulat, és borul az éjjeliedény, sőt, törhet is. Inkább a szóvirágoknál maradnak, azokat is csak óvatosan alkalmazzák. Hogy egy most divatos, pocsék kifejezést használjak: Maduróval „szembejött a valóság”.

De Oroszországot most jobban lefoglalja a határain zajló saját háborúja és a nyugati szankciók. Védelmi elemzők szerint Moszkva néhány kulcsfontosságú latin-amerikai megfigyelőállását Venezuelából Nicaraguába helyezte át, ahol az oroszbarát autoriter elnök, Daniel Ortega megszilárdította hatalmát.

„A realitás az, hogy Oroszország viszonylag csöndben maradt Venezuelával kapcsolatban” – mondta Douglas Farah, az IBI Consultants nemzetbiztonsági tanácsadó cég elnöke. „És nagyon kevés politikai tőkét fordítottak Maduro védelmére.”

A venezuelai elnök azonban épp a védelem megerősítésén dolgozik, és szüksége van Moszkvára.

Felhívás Oroszországhoz

Október közepén Velásquez közlekedési miniszter Moszkvába utazott, hogy találkozzon orosz kollégájával – közölte az orosz közlekedési minisztérium. A The Washington Post által megszerzett dokumentumok szerint neki kellett volna átadnia Maduro levelét is Putyinnak.

A levélben Maduro azt kérte, hogy az oroszok segítsenek megerősíteni országa légvédelmét, beleértve több, korábban Venezuela által vásárolt orosz Szuhoj Szu–20MK2-es repülőgép szervizelését is. Maduro segítséget kért továbbá nyolc repülőgép-hajtómű és öt radar oroszországi felújításához, valamint 14, feltehetően orosz rakétarendszer beszerzéséhez, továbbá a dokumentumok szerint nem részletezett „logisztikai támogatást” is igényelt.

Maduro hangsúlyozta, hogy az orosz gyártmányú Szuhoj vadászgépek „a venezuelai nemzeti kormány számára a legfontosabb elrettentő erőt jelentik a háború fenyegetésével szemben” – olvasható az amerikai feljegyzésekben.*

*Madurónak nagyon kevés gyakorlata lehet abban, hogy mit lehet elérni egy márkaszerviznél és mit nem... Többnyire a világon semmit. Főleg, ha az a márkaszerviz orosz.

Maduro „hároméves középtávú finanszírozási tervet” kért Oroszországtól a Roszteken, az orosz állami tulajdonú védelmi konglomerátumon keresztül. A dokumentumok nem határoztak meg konkrét összeget.

Az iratokból az is kiderül,hogy a Velásquez a tervek szerint találkozott volna Denisz Manturov orosz első miniszterelnök-helyettessel, és átadott volna neki egy második levelet is. Arról nem tudni, hogy az orosz kormány reagált-e vagy hogyan reagált Maduro megkeresésére, vagy hogy az útra egyáltalán sor került-e.

„Egy rakás szemét”

Mint látjuk, Chávez már korábban, uralma elején megkezdte az orosz fegyverek vásárlását, beleértve az orosz gyártmányú harckocsikat, Szuhoj vadászgépeket és föld-levegő rakétákat is.

A venezuelai hadsereget ismerő elemzők és tisztviselők szerint a megvásárolt eszközök nagy része működésképtelen vagy elavult. Egy volt venezuelai katonatiszt, aki a megtorlástól való félelem miatt névtelenséget kérve nyilatkozott, azt mondta, hogy 2018-ra Venezuela kevesebb mint öt működőképes orosz gyártmányú Szuhojjal rendelkezett.

Chávez orosz helikoptereket is vásárolt, és orosz rakétákat is felhalmozott – mondta. De ezek közül sok régi, és nem jelentenek valódi fenyegetést az amerikai hadsereggel szemben.

„Chávez tisztán csak szemetet vásárolt, vagy ha úgy vesszük: Oroszország adott el ócskavasat Venezuelának” – mondta a volt tiszt.*

*Az az érdekes, hogy Madurónak nagyon is tisztában kellett lennie a beszerzett orosz fegyverek állapotával és minőségével, ugyanis vásárlásuk idején, például 2006 és 2013 között konkrétan külügyminiszter volt. Valószínűleg pont ő vezette a fegyvervásárlásokról szóló tárgyalásokat. Az orosz fegyverzet beszerzése különben olyasmi, mint a biztosítás: míg nincs rá szükség, remek dolog, amikor viszont szükség van rá, semmit sem ér.

Maduro ebben a hónapban azonban azt állította, hogy Venezuela 5000 darab orosz gyártmányú Igla-S típusú hordozható (pontosabban: vállról indítható) föld-levegő rakétát telepített országszerte.*

*Csak jelezném, hogy egy ilyen Igla-S hatótávolsága összesen 6 kilométer és 3500 méter magasságig lehet vele bármit megtámadni: nem véletlen, hogy „a légvédelem utolsó vonalának” nevezik. Ha valami már ennyire közel van, lőhetik, ahogyan akarják, a komoly, veszélyes fegyvereket jóval nagyobb távolságról oldják ki. Esetleg harci és csapatszállító helikopterek ellen lehet némi hasznuk, de csak akkor, ha azokat lókórházi kedvesnővérek vezetik és a tábori rezesbanda tamburmajorja irányítja.

Egy venezuelai rendszerváltás súlyos csapás lenne Moszkva számára, ami egy fontos szövetséges elvesztését jelentené, miközben jelentősen meggyengítene egy másikat: Kubát, amely Moszkva még régebbi szövetségese, és amelynek hírszerzői közössége szorosan összefonódik Maduro Venezuelájával, márpedig a szigetország megfigyelők szerint a következő lehet Washington listáján.*

*Igen, Kuba sokkal fontosabb a Kremlnek. Sőt, ha tavaly-tavalyelőtt megvalósul a tervezett orosz flotta- és légibázis Kubában, most a karibi helyzet is sokkal forróbb lenne. Azonban nem valósult meg, a kínaiak rátették a kezüket a területre és mostanáig nem építettek oda semmit, Nyilván nem az volt a céljuk, hogy erős legyen a kínai flottajelenlét a Karib-tengeren, hanem az, hogy az oroszoké legyen gyenge.

Egyes szakértők azonban megkérdőjelezik Oroszország Maduro iránti elkötelezettségét. A nyilvános narratíva, a kommunikáció most más, mint 2019-ben, amikor Maduro Egyesült Államok által támogatott ellenzékét fenyegető erődemonstrációként mintegy 100 orosz katona érkezett Vaszilij Tonkoskurov tábornok vezetésével Venezuelába egy AN–124-es katonai csapatszállító repülőgépen.

Még a Venezuelával kötött együttműködési szerződés szövege is elmarad a valódi katonai ígérettől. Viktor Zseifec, a „Latin-Amerika” című orosz tudományos folyóirat főszerkesztője szerint a szerződés, amely többek között a pénzmosás és a nukleáris fegyverek elterjedése témakörét is érinti, homályosan fogalmaz a katonai együttműködéssel kapcsolatban, csupán azt javasolja, hogy a két fél „javítsa a kapcsolatokat a védelem területén”.*

*Ó, az orosz nyelv finom szépségei...

Mivel erői Ukrajnában vannak lekötve, Oroszország kevéssé képes arra, hogy segítsen egy baráti vezetőnek az Atlanti-óceán túloldalán, még ha szándékában is állna ilyesmi.

„Oroszország tenne bármit is egy amerikai hadművelet esetén? Szerintem ez nem szerepel az orosz hatóságok közvetlen terveiben” – mondta Zseifec.

Olajipari kapcsolatok

Oroszország még mindig jelentős szereplője a venezuelai olajiparnak, amely sűrű, iszapos, jelentős feldolgozást igénylő nyersolajterméket termel ki. Az oroszok alapvető nyersanyagokat biztosítanak a nyersolaj feldolgozásához, valamint benzinszállítmányokat az ipar működéséhez.

Az orosz állami vállalatok közvetlen befektetésekkel rendelkeznek három venezuelai vegyesvállalatban, amelyek napi 107 000 hordó nyersolajat termelnek, és ez Venezuela teljes jelenlegi termelésének mintegy 11 százaléka. Havonta mintegy 67 millió dollár bevételt könyvelnek el- mondta Francisco Monaldi, a Rice Egyetem Latin-Amerikai Energiaprogramjának igazgatója.

Oroszország emellett jövedelmező kutatási és exportjogokkal rendelkezik a venezuelai Patao és Mejillones tengeri gázmezőkön. A bizonyítottan létező, de kiaknázatlan venezuelai nyersolajkészletekhez fűződő jogai ezenfelül 5 milliárd dollárt érnek – mondta Monaldi.

A venezuelai nyersolaj azonban – az Egyesült Államokban szankciókkal sújtott – versenytársa az orosz hazai olajiparnak is, amely szintén amerikai szankciók alatt áll, és ezért közös ügyfeleik vannak, például Kína.

„Az a lényeg, hogy az oroszok már nem fektetnek be Venezuelába” – tette hozzá Monaldi.

Eddig az elemzés, most gondoljuk végig a helyzetet.

Ha Oroszország most bármiféle támogatást nyújt Venezuelának – mármint a verbálisat kivéve – azzal akkor követ vesz a nyakába, amit többé sosem tud majd letenni. Belekeveredik egy távoli háborúba, ami erőket von el a közeli háborújától, finanszírozhatatlan, különös tekintettel a legújabb amerikai szankciókra és tökéletesen megszakíthat minden diplomáciai kapcsolatot Moszkva és Washington között. Könnyű volt az ilyesmit vállalni a hatvanas-hetvenes években (bár még akkor sem volt olyan nagyon könnyű), amikor a Szovjetunió reális világhatalmi pozícióból tárgyalt, de nehéz most, amikor fenn az ernyő, nincsen kas.

Ugyanakkor akár elmulasztja, akár megtagadja a támogatást, a szövetségesei körében nagyon komoly presztízsveszteséget fog elszenvedni. Az Oroszországi Föderáció ugyan „új, többpólusú világrendet” tervez, és össze is trombitálta a potenciális szövetségeseit több fórumon is, melyek egy kitalált fogalomhoz, a „globális Délhez” tartozó államok (annak ellenére, hogy Oroszország pont a globális Északon fekszik...) de csak idén cserben hagyta közülük Iránt, Szíriát, Pakisztánt, kihasználta Észak-Koreát, Líbiában képtelen úrrá lenni a helyzeten és Maliban talán csak órák kérdése, hogy az orosz Afrika Korpsz feladja az ország védelmét, ugyanis az al-Kaida annyira veri őket. Ha most még Venezuelát is vállaltan elengedik, óhatatlanul felvetődik a „globális Dél” vezetőiben a kérdés, hogy mennyit is ér igazából Oroszország barátsága és szövetsége.

A jelek szerint nem sokat.

Most nem lennék Lavrov, de Putyin sem: bárhogyan is határoznak Venezuelával kapcsolatban, rossz lesz a döntés.

Viszont ezt a tulajdon birodalmi politikájuknak köszönhetik.

Szele Tamás