Szombat reggel, fogy a kávé, az ember egyre reménytelenebbül pislog a magyar sajtóba, keresi a híreket, és közben az jár a fejében, hogy újságírónak készült, nem csatornatisztítónak. De ki gondolta volna, hogy ebbe a bűzös kloákába keveredünk? Sőt, úszni is kell benne... na, vegyük fel a gumiruhát, elő a légzőpalackot, és merülés, nincs mese, dolgozni kell.

No, ilyen sem volt még. Majdnem megírtam Orbán Viktor múlt heti rádiós megszólalását ezen a héten, még jó, hogy időben észrevettem a tévedés lehetőségét. Én észrevettem – de vajon más észrevette volna? Kétlem, sajnos. És ez azért elég sokat mond arról, mennyire eredeti elme vezeti ezt a kis drótoktól öleltet. Azért érdekes hiba lett volna, annyi szent.

Hölgyeim és uraim, „Miért szép?” című képzőművészeti rovatunk következik, abból az alkalomból, hogy tényleg meg kell kérdezzük: miért szép a Városliget új szobra, mely nem is igazán új, ellenben kétségtelenül meghökkentő? Az alkotás címe „Csillagnéző”, Szmrecsányi Boldizsár kortárs szobrászművész követte el és mindenképpen feltűnést fog kelteni.

(Fotó: A Városliget barátai Facebook-csoport)

Hogy pontosan mi történt tegnap Bejrútban, azt nem tudjuk és nagy valószínűséggel soha nem is fogjuk megtudni, tekintve a térség különleges jellegét és problémáit. Azt azonban meglehetősen pontosan tudjuk, mi nem történt, és ez jelenleg nagyon fontos a terjedő rém- és álhírek miatt. De előbb lássuk a tényeket a tegnapi esetről.

Nehéz feladat átlátni azt, amit ma és Magyarországon „kultúrharcnak” nevezünk, és ami a legjobban – nem győzöm eleget ismételni – a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalomra emlékeztet. Nehéz feladat, mégis foglalkozni kell vele, ugyanis a dolgok jelenlegi állása szerint a támadás ereje nem lankad, egyre többen vesznek részt a harcban, a helyzet komoly.

Kérem, ahogy a pesti ember mondja, „nem lehet eléggé vigyázni”. De azért vigyáznak, jobban is, mint elegendő lenne. Annyira ügyelnek ebben a mai paranoiás világban, hogy mindjárt szétvigyázzák az országot, aranykalásszal ékes rónaságtól dobogókői szívcsakráig, mindenestől. Önkéntes vigyázóink vannak, éber kis őrszemek, madár se szállhat anélkül, hogy látnák.

A magyar kormányról és rendszeréről még a rosszakarói sem mondhatják el, hogy nem hűséges természetű. Nincs az a rossz, kivitelezhetetlen, hamvába holt ötletük, amihez ne ragaszkodnának körömszakadtáig, legyen szó az isztambuli egyezmény bojkottálásáról, a kultúrkampfról vagy a techóriások elleni harcról, ami az online tér teljes elfoglalását célozza.

Ha én betű volnék, gyakran felzokognék. Utóbbi időben egyre gyakrabban, mert nem állnám, amit velem művelnek, amire használnak. Na, de hogy zokogjon egy betű, ami még csak nem is tárgy, hanem fogalom, se szeme, se könnye? Csak úgy, hogy elmondja nekem, én meg leírom, szintén betűkkel, bár tudom, hogy felesleges, minden megy tovább, mint eddig.

Angolul: fog of war. A kifejezés még régi háborúk idejéből származik, ugyanis akkor nem volt füst nélküli lőpor, és irtózatos homály gomolygott a csatatereken, főleg miután mindenki kilőtte az elöltöltős puskáját és megkezdődött a kézitusa. Művészet volt felismerni benne, ki a barát és ki az ellenség, akárhányszor megverték a csapatok saját magukat.

Üljünk le és gondolkodjunk, most annak van ideje. Aztán a cselekvésnek: de fontolás nélkül a tett mit sem ér. Nincs Index, és még nagyon sok, sőt, rengeteg minden nem lesz ennek következtében – sokkal több, mint amit gondolni tetszenek – ellenben várható még pár rossz dolog, ha tűrjük. Vagy tűrjük, vagy nem: de előbb tekintsük át a helyzetet.

(Fotó: 444)