Nem kis megdöbbenéssel értesültem a tényről, miszerint Ákos rockzenész – ezt a státusát ne vitassuk el tőle – megállapította, miszerint Freddie Mercury sátánista volt. Nos, ez már csak azért is abszurdum, mert ez esetben mondjuk Ozzy Osbourne meg maga a Sötétség Hercege kellett volna legyen, holott... egyszerű, esendő ember volt, mint mindannyian.

(Képünk illusztráció)

Kérem, mielőtt nekikezdenék ennek a távolról sem rövid, ám annál izgalmasabb írásnak, előre figyelmeztetnék mindenkit: nehogy komolyan tessék venni. Szó nincs arról, hogy ez egy komoly beruházás, komoly terv lenne, ez egy orosz diplomáciai trükk, amit Putyin időnyerés céljából vetett be Trumpnál, csak mivel az amerikai elnök ugyan teljesen járatlan a geopolitikai ügyekben, annál járatosabb az ingatlanügyekben, és épp ezért még ő sem veszi komolyan az Alaszka és Csukotka közötti alagút ötletét.

(Képünk illusztráció)

Nos, mivel a magyar sajtó alig foglalkozott a dologgal, megkísérlem elmondani, miért is fő most Orbán Viktor feje. Csak azért, hogy el ne maradjon a neki oly fontos, mások számára talán kevésbé vagy más szempontok miatt lényeges budapesti csúcstalálkozó. Ugyanis minden esély megvan arra, hogy Vlagyimir Putyin ne jöjjön el, már elő is készítette saját maga számára az aranyhidat, amin visszavonuljon.

(Képünk illusztráció)

Nem csoda, hogy tegnap este senki sem sietett tudósítani a Donald Trump és Volodimir Zelenszkij közötti tárgyalások eredményeiről, ugyanis nem lett volna miről beszámolni. Nem voltak értékelhető, néven nevezhető eredmények. Még üvöltözés sem volt a Fehér Házban, pedig az nagyon várhatták az orosz és a magyar kormánymédia munkatársai. De az is elmaradt.

(Képünk illusztráció)

Kérem, rajtunk a világ szeme, és már kezdjük megszokni ezt az állapotot. Mármint a globális közfigyelmet. Múlt héten Krasznahorkai László kapott irodalmi Nobelt (a kormánymédia máig sem heverte ki a csapást), tegnap este pedig kiderült, hogy Budapesten rendezik Donald Trump és Vlagyimir Putyin következő csúcstalálkozóját, éspedig olyan két-három héten belül. Sok ez nekünk a jóból.

(Képünk illusztráció)

Titkos háborúkról tudunk, voltaképpen a hírszerző és elhárító szolgálatok közötti örök harcot szokás így nevezni de van, amikor abszurdba fordul a helyzet, és a titok már nem titok, de titkolják, ellenben oly módon, hogy nyilvánosan közzéteszik, miáltal az ellenfél nem tudja, mit higgyen, törni kezdi a fej, és amikor teljesen összetörte, akkor már le lehet győzni.

(Képünk illusztráció)

Hosszú lesz ez az írás és bonyolult, de meg kell írni, míg még lehet. Arról van szó, hogy ha nem is vette még észre mindenki, az emberi szabadság fogalma szinte teljesen átalakult az elmúlt év folyamán. És nem épp a javára... tulajdonképpen ezt H. esete juttatta eszembe, akit persze nem H.-nak hívnak, sőt, még ellenkezőleg sem, de kevés ember árultak el ennyire aljas módon mint őt.

(Képünk illusztráció)

A művelt közönség Nyugaton úgy véli, hogy tisztában van a szeptember 8-9-én lezajlott nepáli lázongások okával és természetével. Arról lett volna szó, hogy a végtelenül korrupt és pazarló nepáli elit megunta, hogy a közösségi oldalakon kritizálják henye és gőgös életmódját, tehát betiltotta azok használatát az országban, mire fel a népharag egyszerűen elsöpörte őket, a pénzügyminisztert a folyóba dobták, a palotákat, luxusvillákat felégették és győzött a spontán, össznemzeti forradalom, hurrá.

(Képünk illusztráció)

Mióta nemrégiben meg kellett cáfolnom Schmidt Mária kétségkívül hazug és gonosz esszéjét Alekszej Navalnijról anélkül, hogy a meggyilkolt orosz politikust a ló másik oldalára átesve a mennybe menesztettem volna, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ismerőseim úgy határainkon belül, mint világszerte mintha két Navalnijt ismernének. Az nem lehet, hogy ez a Schmidt-írás hatása legyen, ő nem politikai vagy történelmi tényező, bármennyire is az szeretne lenni, ha mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy fontos a szerepe, javaslom, hogy történészi érdemtelenségére való tekintettel nevezzük ki mohácsi vésznek és lépjünk tovább.

(Képünk illusztráció)

Sokan kérdik manapság, tekintve a magyar közállapotokat és az állandó botrány légkörét, a szűnni nem akaró, sokszor alaptalan rágalmazási hullámot, hogy miféle választási kampányra számíthatunk immár? Ma érkezett egy külpolitikai hír, ami bemutatja, körülbelül mit várhatunk. Mondjuk úgy: boszorkányos világ jön. Az biztos, hogy az afrikai temperamentumnak és politikai fantáziának nincs párja. De a magyarnak sem.

(Képünk illusztráció)