Ma egy eléggé obskurus hírről lesz szó – illetve a hír maga rövid és egyszerű, de az elemzése egészen megdöbbentő, és bulgakovi történeteket tár elénk. Előre bocsátanám: senki vallásos érzéseit nem szeretném megsérteni, de a történet jellegéből fakadóan képtelenség felhagynom pikírt megjegyzéseimmel, melyeket szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszek majd meg.

(Képünk illusztráció)

Két napja kering a világban Mahmud Ahmedinezsád volt iráni elnök szenzációs története, mely szerint az Iszlám Köztársaság volt államfője a legmélyebb titokban átállt volna az izraeli titkosszolgálat oldalára, sőt, ügynökként is segítette munkájukat, annak reményében, hogy ezért cserébe majd ő lehet Irán vezetője. Ha ez igaz, akkor nagyon meglepő.

(Képünk illusztráció)

Tegnap végre kibújt a szeg a zsákból, kiderült, jelenleg épp mi a célja Washingtonnak és Teheránnak egyaránt az Irán és az Egyesült Államok között zajló háborúval. Kétlem ugyan, hogy az eredeti cél is ez lett volna, de abban is kezdek kételkedni, hogy ilyesmi egyáltalán létezett – mindenesetre jusson eszünkbe von Clausewitz örök érvényű mondása, mely szerint „háborúban a helyzet pillanatonként változik”.

(Képünk illusztráció)

Kérem, ma egy kicsit sajtószakmázni fogok, nem azért, mert annyira élvezném, hanem, mert muszáj. Mindenekelőtt viszont jelezném mindazoknak, akik fölényesen közölni kívánják kommentjeikben, hogy miért foglalkozunk egyáltalán hatodosztályú senkikkel, akik szerintük jelentéktelenek, hogy maguk a figurák tényleg azok, de a jelenség, amit gerjesztenek, nagyon is fontos.

(Képünk illusztráció)

Valami készül Afganisztánban, legalábbis egyes nagyobb városokban, mint Herát, Kabul és Mazar-i-Sharif. Éspedig azért készül, mert Kandahárban is készülődés folyik. Kabulról már nem is szólva – de csalódni fog az, aki valamiféle spontán és demokratikus forradalomban reménykedik. Az események ugyan nem nélkülözik sem a spontaneitást, sem a demokrácia iránti igényt, de jelenleg maximum csak tömegmészárlás következhet belőlük.

(Képünk illusztráció)

A pusztító járványoknak mindig is voltak politikai vonatkozásai és következményei, de a most dühöngő ebola-járvány olyan jelenségekkel kezd járni, amelyek kétségtelenül mutatják: a vírus terjedését leginkább az emberi butaság, gonoszság és haszonlesés segíti elő. Lássuk, mit ír erről a The New York Times. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

(Képünk illusztráció)

Hosszú írás következik – én szóltam előre, senki se reklamáljon! – de annyira abszurd, hogy se Bulgakov, se Szorokin nem lett volna képes ilyent kitalálni. Lesz benne aljas merény, koholt vád, időgép, FSZB, de még sátánfattya püspök is, szóval egyszerre volna jó rém- és kémregénynek egyaránt, ha nem lenne igaz minden szava. Ilyen az orosz valóság, kérem, ezt a Novaja Gazeta Evropa beszámolója is tanúsítja, amiből dolgoztam. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem majd meg. Mielőtt belekezdenék, megismétlem: hosszú lesz a történet, de tanulságos és nagyon-nagyon orosz.

(Képünk illusztráció)

„Ajándék lónak ne nézd a fogát” – tartja a magyar közmondás és igazat is mond: csúnya modortalanság hibát keresni abban, amit ingyen, barátságból, szívességből kap az ember. Legyen az akármilyen is, meg kell köszönni. Így lehetett ezzel Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is, aki nagyon szépen megköszönte Donald Trumpnak tegnap, hogy engedélyezte a Patriot légvédelmi rakéták gyártását Ukrajna számára.

(Képünk illusztráció)

Ma meglepő hírre ébredt az ország, illetve maga a hír nem is olyan meglepő, sőt, mulatságosnak sem mondható, viszont érdemes körüljárni azt, amit eddig tudunk a történtekről. Az ugyanis a helyzet, hogy a Megafon egyik volt influencere, az ultrafideszes Szakács István jelenleg a hatóság vendégszeretetét élvezi, és nem önként került gondjaikba.

(Képünk illlusztráció)

Ez a mai írás egyszerre lesz külpolitika és belpolitika, de legvégső soron mégiscsak arról szeretne szólni, hogy mit akarunk valójában. Mert azt nem kétlem, hogy mindenki a legjobbakat szeretné – csak hát nem mindegy, miként kívánjuk ezt megvalósítani. Mert hát a kritika nem harc, csak eszmecsere – mármint abban az esetben, ha egyáltalán van eszme. Más kérdés, hogy szívesebben hívnám eszmeismertetésnek, lévén hogy nincs az az Isten, hogy én kicseréljem a jól kimunkált, alapos nézeteimet mondjuk Bede Zsolttal – úgy hiszem, mindketten rosszul járnánk.

(Képünk illusztráció)