Európa és az Amerikai Egyesült Államok között bizalmi válság látszik kialakulni, és ennek azért elég komoly, nyomós okai is vannak. Donald Trump külpolitikája – vagy az, amit ő annak nevez – teljesen kizárta az Európai Uniót az Ukrajna elleni orosz invázió során kötendő tűzszünet tárgyalópartnerei közül, az elnök nap, mint nap célozgat a NATO átalakítására és/vagy megszüntetésére, ugyanakkor egyre jobban közeledik Putyinhoz...

(Képünk illusztráció)

Ez a mai írás nem lesz nagyon vidám, és elképzelhető, hogy sokakban kelt majd visszatetszést az, hogy Európa kellős közepén nukleáris fegyverekkel és azok bevetésével kapcsolatosan merengek, ez a neveltetésünkből fakad – kevés rosszabbat tudunk elképzelni, mint egy atomháború. Ez igaz is, de ha arra gondolunk, hogy a Kreml ura mély humanizmusában patakzó könnyekkel küszködve ugyan, de minden különösebb habozás nélkül rombolná porig bármelyik európai országot másodpercek alatt, be kell látnunk: bolondok vagyunk, ha nem gondolkodunk azon, hogyan lehetne az Oroszországi Föderációt ettől elrettenteni.

(Képünk illusztráció)

Szokásomtól eltérően sikamlós témát fogok ma feldolgozni, de időnként erről is beszélni kell, mert fontos része az életnek – szóval, hogyan is viszonyul a putyini Oroszország a nemiséghez? Röviden szólva: borzalmasan. Még a heteroszexuális párok is bajban vannak, minden állami támogatás dacára, az egyéb kapcsolatokat tiltják is, és a születési ráta meredeken zuhan – ezért minden áron növelni akarják.

(Képünk illusztráció)

Manapság az ember már semmin sem csodálkozik, ha azt Donald Trump és kormánya követi el. Kissé eltúlzottnak tűnnek ugyan az orosz gazdaság reményei, melyek ahhoz fűződnek, hogy az USA elnöke akár részlegesen, akár teljesen feloldja az Oroszországi Föderációt sújtó szankciókat, de a mai világban fel kell készülnünk egy ilyen lehetőségre is. Erről írt alapos elemzést a The Insider mai száma.

(Képünk illusztráció)

Ma arról lesz szó, ami nagyjából mindenkit érdekel, vagyis az orosz–ukrán fegyverszünetről. Ezt a jelek szerint senki sem tartja be, ugyanis – meg sem kötötték, és ez egyáltalán nem véletlen. Az események ismertetése során majd bemutatom, mi ennek az oka, és egyéb megjegyzéseket is teszek, szokás szerint csillag alatt, hogy lehessen megkülönböztetni az én meglátásaimat az objektív tényektől. Hát akkor lássuk – az ISW nyomán – mi történt tegnap.

(Képünk illusztráció)

Nos, megvannak a Donald Trump és Vlagyimir Putyin között tegnap lefolyt, mintegy másfél órás, telefonon lezajlott tárgyalás eredményei, és ezek ismeretében elmondhatjuk, hogy egy világ várta lélegzetét visszafojtva a nagy, büdös semmit. Eredményekről alig beszélhetünk, időhúzásról, taktikázásról annál inkább. Lássuk, mire jutott egymással ez a két jaj, de nagyon okos ember.

(Képünk illusztráció)

Esküszöm, ez az utolsó írásom idén – vagy legalábbis remélem, hogy nem kell többet írnom ebben a témában – ami március 15-éről szól. Ezt is inkább azért követem el, mert a történet kellemes, ámde azt hittem, rajtam kívül más nem emlékszik rá. Azonban egy Facebook-poszt alapján jelentkeztek a szemtanúk, és ez azt jelenti, hogy nem én emlékszem esetleg rosszul, hanem meg is történt a dolog, nem csalt meg a memóriám.

(Képünk illusztráció)

Úgy látom, nagy poloskázásban és ellen-poloskázásban elkerülte még a legpallérozottabb elmék figyelmét is – mármint a jelenlegi magyar kormánnyal szemben álló oldalon – az, amit Orbán Viktor március 15-i fellépése lényegének szánt, ez pedig a 12 pont átírása, tehát erről ejtenék pár keresetlen szót. Éspedig külpolitikai szempontból, mert az a szakterületem.

(Képünk illusztráció)

Nagy tort ülhetnek ma a Karmelitában, kézről kézre jár a sokadik pálinkás demizson, roskadozik az asztal, mert azt hiszi a magyar miniszterelnök, hogy ellenségtől szabadult: tegnaptól szabadságolták az Amerika Hangja, a Szabad Európa és a Szabadság Rádió összes munkatársát. Donald Trump elnök rendelete alapján ezek a médiumok sok évtized működés után nyom és jogutód nélkül megszűnnek.

(Képünk illusztráció)

Március tizenötödiki vezércikket írni egyrészt gyerekjáték, az utolsó gyakornok, slapaj is képes rá, bármikor összehajigálja az ember rutinból azt a pár flekket, pláne, ha – mint én – már harmincötödik éve ír napilapot. Másrészt nagyon nehéz feladat, lévén, hogy ezalatt a harmincöt év alatt már mindent megírtam én is, a kollégák is, amit erről a napról írni lehet.

(Képünk illusztráció)