Most, amikor – nem kis részben Donald Trump áldatlan működésének köszönhetően – az ember nem is tudja, hogy melyik globális válsággócra figyeljen, mi fontosabb: Ukrajna, Irán, Grönland Tajvan vagy legújabban Minnesota állam, elsikkadni látszik az a tény, hogy az amerikai elnök egy pár héttel ezelőtti döntésével nagyon veszélyes nemzetközi jogi, vagy inkább a nemzetközi jogot felrúgó precedenst teremtett.

(Képünk illusztráció)

Ráadásul erre nem is volt semmi ésszerű oka, egyszerűen csak azért tette, mert megtehette, meg mert jól nézett volna ki épp akkor, az Epstein-akták botrányának csúcspontján egy újabb „megoldott háború”, amivel el tud dicsekedni. Nos, Donald Trump nem oldott meg a világon semmit a Nyugat-Szaharában, ellenben az általa előidézett helyzet még sok bajt okozhat. Ezzel a kérdéssel foglalkozik a The Insider elemzése, melyet az alábbiakban mutatok be, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

A Trump-kormányzat nyomására az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyértelműen Marokkó mellé állt a nyugat-szaharai övezetben fennálló konfliktus ügyében. Az ENSZ döntése, amelyet valószínűleg az amerikai elnök azon vágya vezérelt, hogy gyorsan újabb „megoldott” konfliktust jegyezzen fel a lajstromába, megsemmisíti a kompromisszum keresésére tett többéves erőfeszítéseket, és veszélyes precedenst teremt minden olyan autokrata számára, aki szemet vet a szomszédai területére.*

*Trump úgy gondolkodhatott, hogy a Szaharával jelen geopolitikai helyzetben a lőtéri kutya sem fog foglalkozni, dönthet, ahogyan csak akar, és sok szempontból igaza is volt, ugyanakkor utat nyitott az összes, magát erősebbnek érző politikai kutyának a territoriális nemi erőszak utólagos jóváhagyatása felé.

December 10-én, az emberi jogok világnapján a nyugat-szaharai emberi jogi munkacsoport nyílt levelet tett közzé, amelyet elsősorban az ENSZ-tagállamoknak címzett. Ebben felhívták a világ figyelmét arra, hogy a szaharai őslakosok, a sahrawik ezrei szisztematikus erőszak áldozatául esnek a marokkói hatóságok részéről. A szaharaiak földjét fél évszázaddal ezelőtt annektálta a szomszédos monarchia, nincsenek hatékony eszközeik jogaik megvédésére, és a nemzetközi közösség nagyrészt szemet hunyt a sorsuk felett.

A nyugat-szaharai emberi jogi munkacsoport a Sahrawik képviselőiből áll. Levelükben kiemelik Donald Trump negatív szerepét, megjegyezve, hogy 2020-as döntése, miszerint támogatja Marokkó Nyugat-Szahara iránti fennhatóságát, súlyosbította az őslakosok helyzetét, és felbátorította a rabati tisztviselőket, arra ösztönözve őket, hogy még több bűncselekményt kövessenek el a sahrawik ellen.

A levél azonban nem említi azt a részletet, hogy tavaly októberben Trump álláspontját támogatta az ENSZ Biztonsági Tanácsa is, amely határozatot fogadott el, amelyben elismerte Marokkó jogát Nyugat-Szaharához. A Biztonsági Tanács dokumentuma kulcsfontosságú rendelkezéseiben megegyezik a marokkói hatóságok által elfogadott konfliktusrendezési tervvel. Mind a terv, mind a határozat előirányozza, hogy biztosítsanak a régiónak formális autonómiát, ugyanakkor a védelmi politikával, a természeti erőforrások feletti ellenőrzéssel és a biztonsági kérdésekkel kapcsolatos valamennyi döntést a központi kormányzat kezében hagyják.*

*Akit az erőszakkal teremtett status quo elismerése a huszonnyolc pontos ukrajnai „béketervre” emlékeztet, az nem téved nagyot: csak hát, mivel ez a terület a Szaharában fekszik, kevésbé figyelnek rá oda, mint egy európai annexióra.

Az ENSZ évtizedekig halogatta a Marokkó Nyugat-Szahara feletti fennhatóságáról szóló döntést, gondosan elhatárolódva mind a függetlenséget követelő szaharaiaktól, mind a marokkói uralkodótól, aki rendkívül megkérdőjelezhető eszközökkel szerezte meg az ellenőrzést e hatalmas terület felett.

Gyarmati örökség

Ez a terület a 19. század végétől kezdve spanyol gyarmati birtok volt, és az 1950-es években Madrid egyik tartományaként beolvasztotta a spanyol királyságba. De mivel a dekolonizáció már folyamatban volt, az ENSZ nyomást gyakorolt Spanyolországra, hogy vonuljon ki a Szaharából. A Spanyol Szaharával határos Mauritánia és Marokkó is csatlakozott a kezdeményezéshez, és mindkét szomszédos állam azt tervezte, hogy a régiót a saját területéhez integrálja.

Az ENSZ vezetésének kezdeményezésére a régió státuszának kérdését a szervezet Nemzetközi Bírósága elé utalták, amely 1975 októberében ítéletet hozott. Ebben elismerte Nyugat-Szahara szoros kulturális, etnikai és gazdasági kötődését Marokkóhoz, ugyanakkor megerősítette a régió lakosságának jogát arra, hogy népszavazás útján maga döntsön jövőjéről. Ezt a népszavazást azonban el kellett halasztani, „amíg a Közgyűlés nem dönt a terület dekolonizációs folyamatának felgyorsítása érdekében követendő politikáról” – bármit is jelentsen ez.

Alig néhány héttel a Nemzetközi Bíróság véleményének kiadása után II. Hasszán marokkói király felszólította alattvalóit, hogy vonuljanak be békésen az övezetbe, és ezzel „vessenek véget a spanyol imperializmusnak”. Az uralkodó azt állította, hogy a szuverenitásnak ez a kinyilvánítása nem annexió, hanem Marokkó területi integritásának helyreállítása, amelyet szerinte az európai hódítók több mint egy évszázaddal korábban megbontottak.

1975. november 6-án mintegy 350 000 marokkói, köztük sok nő és gyermek vonult át Nyugat-Szaharába, és több kilométert haladtak előre a terület belseje felé. Nemzeti zászlókat és a király arcképeit vitték magukkal, miközben azt a követelést skandálták, hogy „a Szahara kerüljön vissza Marokkóhoz”.*

*Mármost ha a Polisario Front vagy a sahrawiak tüzet nyitnak a fegyvertelen betelepülőkre, komoly válaszlépésekkel kellett volna számolniuk, melyek jogosak is lettek volna, asszonyra, gyermekre nem szabad lőni. Így viszont a saját autonómiájuk került végveszélybe – de azért mégis jobban tették, hogy nem támadták meg a kolonistákat.

Gyors annexió

A békés annexió időzítése tökéletes volt: Francisco Franco, az országot 36 éven át irányító spanyol caudillo súlyos beteg volt, a madridi politikai elit pedig az utódlásával kapcsolatos civakodással volt elfoglalva – senki sem akart komolyan belekeveredni egy szomszédos kontinensen lévő sivataggal kapcsolatos harcba. Annak ellenére, hogy a spanyolok elsöprő erő- és felszerelésbeli fölényben voltak, harc nélkül átadták Nyugat-Szaharát Marokkónak és Mauritániának (Mauritánia kapta meg a régió déli részét). A helyi lakosság érdekeit figyelmen kívül hagyták ennek során, annak ellenére, hogy az átadást szabályozó madridi megállapodásokban szerepelt, hogy figyelembe veszik a régió őslakosainak véleményét, amelyet a helyi gyűlésben – vagyis a dzsema'aban – választott képviselőik révén fejeznek ki.

Mire a madridi egyezményt aláírták, a helyiek egy része már évek óta alacsony intenzitású gerillaháborút folytatott a spanyolok ellen, és a szaharai területek függetlenségéért harcolt. A legnagyobb ilyen gerillacsoport a Polisario Front volt, amely támadásokat hajtott végre az előretolt spanyol helyőrségek ellen, és fegyvereket zsákmányolt a hadsereg és a rendőrség raktáraiból.* Bár a gerillaegységek létszáma csekély volt – a spanyolok kivonulásakor mindössze néhány száz harcos –, támogatta őket a Nyugat-Szaharával határos Algéria, amely szintén igényt tartott a régió egy részére. A Polisario fegyveresei megpróbálták átvenni az ellenőrzést a déli települések felett, amikor a spanyolok elhagyták őket, de néhány nap alatt vereséget szenvedtek a mauritániai hadseregtől.

*Ez minden bizonnyal megkönnyítette Madrid döntését: ki a fene akar öröklési belviták idején egy már amúgy is félig-meddig zajló függetlenségi háborúba belekeveredni? Lám, Salazar szomszéd is csak vesztett az angolai meg mozambiki keménykedésen.

És ez csak a kezdete volt annak a gyakran véres káosznak, amely a következő években Nyugat-Szaharát sújtotta. Az 1970-es évek végi amerikai hírszerzési jelentések szerint más szereplők, köztük Líbia, Benin, a Szovjetunió, sőt még Észak-Korea is megpróbálták befolyásolni a régió helyzetét. Valójában Nyugat-Szahara a hidegháború egyik legbrutálisabb, bár viszonylag ismeretlen frontjává vált.

A Szahara a hidegháború idején

Marokkó pénzügyi, katonai és diplomáciai támogatást kapott az Egyesült Államoktól és Nyugat-Európától, elsősorban Franciaországtól, míg a Polisario Front a szocialista blokk támogatását élvezte.* A Szovjetunió összeomlása előtt a Front még a Szocialista Internacionáléhoz is csatlakozott, amelynek a mai napig tanácsadó tagja. Legfőbb eredménye azonban a független Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság (SADR) kikiáltása volt, amely Nyugat-Szahara teljes területére, vagyis 266 000 négyzetkilométerre tart igényt.

*Business as usual, vagyonok születtek és országok dőltek romba ennek a módszernek köszönhetően a hidegháború alatt.

A SADR vezetése legitimitásának igazolásaként arra hivatkozott, hogy a függetlenségi nyilatkozatot a spanyol uralom fénykorában összehívott helyi parlament képviselőinek többsége támogatta. Mint korábban szó volt róla, a madridi megállapodások kötelezték a feleket a szaharai parlamenti képviselők álláspontjának tiszteletben tartására, ám a SADR kormánya szempontjából az új köztársaság a spanyol közigazgatás jogutódja volt (sőt, egy nappal azután kiáltották ki, hogy Madrid hivatalosan is megszüntette a Nyugat-Szahara feletti szuverenitását). Marokkó és Mauritánia – érveltek – megszálló államok, amelyek törvénytelenül hatoltak be idegen területre, és erőszakkal kényszerítették rá saját berendezkedésüket.

Ma a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság teljesen autonóm entitás, amelyet közel 50 ország ismer el, köztük Dél-Afrika, Peru és Mexikó. Ugyanakkor a SADR soha nem ellenőrizte Nyugat-Szahara teljes területét – sőt, még annak nagy részét sem. A részben elismert köztársaság a régió több délkeleti körzetét tartja ellenőrzése alatt, amelyek zömét 1975 után a mauritániai hadsereg szállta meg. Mauritánia számára Nyugat-Szahara akár csak egy részének megszállása is túl nagy tehernek bizonyult.* A szaharai gerillák folyamatosan zaklatták a mauritániai konvojokat és helyőrségeket, hirtelen támadásokat indítottak ellenük, majd azonnal visszavonultak a sivatagba, ahol mesterien kiismerték magukat.

*Ráadásul a terület szimbolikus értékétől eltekintve semmi komolyabb hasznot nem hajt annak, aki megszállja – persze ha olajat, uránt vagy földfémeket találnának ott (ez utóbbiak biztos vannak, csak nem mindegy, mennyi akad belőlük és milyen tisztaságban), akkor bizony bárkinek megérné a megszállás akár tűzzel, akár vassal.

A kis mauritániai hadsereg olyan veszteségeket szenvedett, amelyeket nem engedhetett meg magának, és még a francia légierő beavatkozása sem segített rajtuk. Felismerve, hogy nem képes tovább harcolni, Mauritánia 1979-ben lemondott minden igényéről Nyugat- Szaharával kapcsolatban, és kivonult a megszállt területekről – amelyek egy részét azonnal elfoglalta a marokkói hadsereg, másokat pedig a Polisario Front.

Élet a marokkói monarchia uralma alatt

Bár Marokkónak sokkal ütőképesebb hadserege volt, mint Mauritániának, a gerillaháborúban Marokkó is súlyos veszteségeket szenvedett. Az 1980-as évekre Rabat fokozatosan áttért a „nincs semmiféle engedmény” álláspontjáról a tárgyalási szándékra. Annál is inkább, mert az ENSZ, a fő nemzetközi döntőbíró a spanyol uralom idejétől kezdve ragaszkodott a szaharaiak népszavazás útján biztosított önrendelkezési jogához.

A SADR legitimációját nagyrészt az segítette, hogy az ENSZ nem volt hajlandó elismerni Nyugat-Szahara marokkói annektálását a helyi lakosság egyértelmű, szavazással alátámasztott beleegyezése nélkül. A részben elismert köztársaságot még az Afrikai Egységszervezetbe (OAU) is felvették, amely később Afrikai Unióvá alakult át.

1988-ban az OAU és az ENSZ határozatot fogadott el, amelyben népszavazást szorgalmazott Nyugat-Szaharában, megadva a népnek a jogot, hogy maga döntsön a jövőjéről. Néhány évvel később teljes körű ENSZ-missziót hoztak létre a szavazás megszervezésére és felügyeletére. A missziónak azonban már a kezdetektől fogva leküzdhetetlennek tűnő nehézségekkel kellett szembenéznie.

A legfontosabb az volt, miszerint Rabat kategorikusan ellenezte, hogy Nyugat-Szahara függetlenségét egyáltalán megemlítsék a szavazólapon, és csak a regionális autonómia különböző formáit volt hajlandó felajánlani a referendumon. A szaharaiak azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a népszavazás tartalmazza a teljes függetlenség lehetőségét. Azt is követelték, hogy csak a nyugat-szaharai őslakosok szavazhassanak, míg a marokkói telepesek, akik az 1990-es évekre már többségbe kerültek az őslakosok között, ne rendelkezzenek szavazati joggal.*

*Ezért megoldhatatlanok az ilyen jellegű területi viták. Ki dönti, döntheti el, hogy egy helyi polgár őslakos vagy sem? Milyen kritériumok alapján?

Ugyanakkor a SADR kormánya hajlandó volt állampolgárságot adni a telepeseknek és leszármazottaiknak. Emellett vitatott kérdés volt a szavazás megszervezése a szaharaiak algériai menekülttáboraiban és a marokkói hatóságok által nem ellenőrzött területeken. A felek és a közvetítők végtelen tárgyalásokba, egyeztetésekbe és állásfoglalás-tisztázásokba bonyolódtak. A népszavazást soha nem tartották meg.

Így holtpontra jutva a marokkói hatóságok 2007-ben elfogadták az úgynevezett autonómiatervet, amelynek célja Nyugat-Szahara minél gyorsabb és teljesebb ellenőrzésük alá történő integrálása volt. A kinyilvánított szándék az lett volna, hogy Nyugat-Szahara népe „a szükséges biztosítékokkal, a Marokkói Királyság szuverenitási előjogainak és területi integritásának sérelme nélkül maga intézze helyi ügyeit”. Nyelvüket és kultúrájukat állami szinten illetné védelem, és választott végrehajtó és törvényhozó testületeket hoznának létre a régió belügyeinek intézésére.

A SADR viszont néhány nyugati állam támogatása ellenére is azonnal elutasította a tervezetet, mivel az figyelmen kívül hagyta a szaharaiak jogait, miközben legitimálta a megszállást. Az ENSZ „komoly és hiteles marokkói törekvésnek” minősítette az előterjesztést, de nem oszlatta fel a népszavazást előkészítő, még mindig a helyszínen tartózkodó missziót.

Mindeközben Nyugat-Szahara státusza továbbra is rendkívül bizonytalan maradt: hivatalosan a világ egyetlen országa sem ismerte el Marokkó szuverenitását a terület felett, és a konfliktus Donald Trump első kormányzati ciklusának kezdetéig bizonytalanságban maradt. Washington 2020-ban úgy döntött, hogy egyértelműen Rabat mellé áll.

Trump a „béketeremtő”

„Most tehát én, Donald J. Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, az Egyesült Államok alkotmánya és törvényei által rám ruházott hatalomnál fogva ezennel kijelentem, hogy az Egyesült Államok elismeri, miszerint a teljes nyugat-szaharai terület a Marokkói Királyság része.”

– állt a Fehér Ház hivatalos közleményében, amelyet Trump összetéveszthetetlen stílusában írtak. Érdekes módon akkoriban mind az ENSZ vezetése, mind a tekintélyes nemzetközi szakértők szinte egyöntetűen azt jósolták, hogy Washington álláspontja nem fogja befolyásolni azt, hogy más országok vagy nemzetek feletti szervezetek miként tekintenek a konfliktusra, mivel Nyugat-Szahara státuszának kérdése túlságosan összetett és érzékeny ahhoz, hogy ilyen kurtán-furcsán megoldják.

Öt évvel később, 2025 októberében azonban a második Trump-adminisztráció nyomására az ENSZ Biztonsági Tanácsa (ellenszavazat nélkül) elfogadott egy határozatot, amely jóváhagyta Marokkó autonómiatervét, amely Nyugat-Szaharát Marokkó részeként betonozza be, és egyáltalán nem tesz említést a régió potenciális államiságáról.

A marokkói terv mellett szóló érvek arra vezethető vissza, hogy a terület lakosságának mintegy kétharmada (elsősorban a telepesek és leszármazottaik) marokkóinak vallja magát, és nem kíván változtatni a fennálló helyzeten; a Polisario Frontnak pedig egyszerűen nincs, és belátható időn belül nem is lesz reális esélye arra, hogy stabil, szuverén államot hozzon létre az általa követelt terület egészén.

Egészen pontosan ezeket az érveket támogatta a Biztonsági Tanács, minden kétértelműségük ellenére. Egyes megfigyelők még azt is siettek állítani, hogy a határozat támogatásával az ENSZ elárulta a dekolonizációs küldetését – ami pedig az egyik fő feladata volna –, és hogy a Biztonsági Tanács az erősebb fél oldalára állt, feladva azt a szerepet, amiért eredetileg létrehozták.*

*Itt van a kutya elásva, kérem. Az ENSZ-nek amúgy sem állna hatalmában megszüntetni egy megszállást, de nagy a különbség aközött, hogy elítéli azt vagy még jóvá is hagyja. Ez utóbbi jelenti a korábban említett, veszélyes precedenst.

Emellett egyesek attól tartanak, hogy a Marokkó és szövetségesei által a Nyugat-Szahara területe iránti követelések igazolására használt érveket máshol is felhasználhatják az annexiók legitimálására. Miben különbözik alapvetően Nyugat-Szahara annektálása – amelyet az őslakosság tömeges elvándorlása és a telepesek még nagyobb mértékű beáramlása követett – az ukrajnai Krím elcsatolásától? Ott a megszállók erőszakkal kicserélték a lakosságot, oroszok tízezreit telepítették be, és egyre elviselhetetlenebb körülményeket teremtettek a krími tatárok és az ukránok számára.

És vajon az Egyesült Arab Emírségeknek joga lenne-e követelni a jemeni Szokotra-sziget feletti szuverenitása elismerését, ha úgy döntene, hogy hosszú távú katonai jelenlétet tart fenn ott, miközben elűzi a külföldi megszállással elégedetlen helyieket, és lojális lakossággal helyettesíti őket?

Valójában éppen a veszélyes nemzetközi precedens megteremtésétől való félelem volt az, ami miatt az ENSZ 50 évig nem tudott véglegesen állást foglalni Nyugat-Szahara státuszáról. Most azonban Donald Trump döntése aláássa a nemzetközi jog alapjait és gyengíti az amúgy is törékeny nemzetközi intézményeket.

Száz szónak is egy a vége: az is baj, hogy a meggyengült és több esetben cselekvésképtelennek minősült ENSZ ezt a Szaharában jóvá hagyja. De számunkra az lesz az igazi baj, hogy Európában és a világ minden más részén is jóvá fogja hagyni.

*Frissítés

Pontosítom az írásban említett 2787 (2025) számú ENSZ BT-határozattal kapcsolatos megállapításokat. Ugyanis az ENSZ BT nem szó szerint hagyta jóvá a marokkói autonómiatervet, mint arra a kérdés egyik komoly, elismert szakértője felhívta a figyelmemet, illetve ez így, ezt a kifejezést használva nem állítható. Hogy ezzel szemben mi a valóság? Álljon itt a BT-határozat eredeti szövegének idevágó része.

„A Biztonsági Tanács 11 igen szavazattal, 3 tartózkodás mellett elfogadta a 2797 (2025) számú határozatot, amely egy évvel meghosszabbítja az ENSZ nyugat-szaharai missziójának megbízatását.

A Biztonsági Tanács egy évvel meghosszabbította a vitatott nyugat-szaharai területen régóta működő ENSZ-békefenntartó misszió megbízatását, hivatkozva Marokkó 2007-ben benyújtott autonómiatervezetére – amely a területet marokkói szuverenitás alatti autonóm régióként képzeli el –, mint tárgyalási alapra. (…)

Támogatás Marokkó autonómiatervezetének alapul vételéhez

A mai szövegben a Tanács kifejezte „teljes támogatását a főtitkár és személyes megbízottja iránt a Marokkó autonómiatervezetét alapul vevő tárgyalások elősegítésében és lefolytatásában a vita igazságos, tartós és kölcsönösen elfogadható megoldásának elérése érdekében, az ENSZ Alapokmányával összhangban”, és üdvözölt „a felek által az autonómiatervezetre válaszul tett minden konstruktív javaslatot”.

A 15 tagú testület arra is felszólította a vitában részt vevő feleket, hogy „előfeltételek nélkül, Marokkó autonómiára vonatkozó javaslatát alapul véve folytassák a megbeszéléseket, hogy olyan végleges és kölcsönösen elfogadható politikai megoldás szülessen, amely biztosítja a nyugat-szaharai nép önrendelkezését”.

Elismerte továbbá, hogy „a valódi autonómia jelentheti a leginkább megvalósítható eredményt”, és arra ösztönözte a feleket, hogy nyújtsanak be ötleteket „egy végleges, kölcsönösen elfogadható megoldás” támogatására.

A Tanács felkérte továbbá a főtitkárt, hogy a tárgyalások előrehaladásának figyelembevételével hat hónapon belül nyújtson be stratégiai felülvizsgálatot a MINURSO jövőbeli megbízatásáról.

Történelmi szavazás a „régóta esedékes nyugat-szaharai béke” mellett

A szöveget kidolgozó és a tárgyalásokat vezető Egyesült Államok képviselője üdvözölte „a mai történelmi jelentőségű szavazást, amely megragadja ezt az egyedülálló pillanatot, és a nyugat-szaharai béke régóta esedékes, régóta tartó lendületére épít”.

„Valódi erőfeszítést tettünk, hogy minden javaslatot beépítsünk a tervezetbe, és meglehetősen sok vélemény érkezett a Tanács minden tagjától” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy az Egyesült Államok és annak elnöke, Donald J. Trump eltökélten „támogatja a békét”.

Sürgette az összes felet, hogy az elkövetkező heteket komoly tárgyalásokra használják fel, Marokkó „hiteles és reális” autonómiajavaslatát felhasználva, amely „az egyetlen alapja a vita igazságos és tartós megoldásának”.

„Hiszünk abban, hogy a regionális béke még ebben az évben megvalósítható, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy elősegítsük a Nyugat-Szahara népe számára a béke és a jólét közös célja felé való haladást” – zárta beszédét.”

Tehát a határozat nem vonja meg szó szerint, kimondva a saharawi nép jogát az önrendelkezésre, ellenkezőleg, támogatja azt, ellenben kimondja, hogy előfeltételek nélkül, Marokkó autonómiajavaslatát alapul véve kell folytatni a tárgyalásokat az ügyben, míg el nem érik azt a bizonyos végleges, kölcsönösen elfogadható megoldást.

Hogy aztán ez mikor lesz, milyen lesz, azt ember nem tudja egyelőre megmondani.

Szele Tamás