Úgy van már Amerika az iráni háborúval, mint a gólya a túl nagy varangyos békával: se kiköpni, se lenyelni nem bírja, ráadásul az íze is pocsék. Erről nagyrészt Pete Hegseth háborúügyi miniszter tehet, akinek sajátos, kifejezetten a lojalitásra épülő vezetési módszere szó szerint tönkreteszi a világ legerősebb hadseregét. Ezt elemzi a The Insider írása, amit az alábbiakban mutatok be.

(Képünk illusztráció)

Soha nem csináltam titkot abból, hogy amióta megjelentek a jóslatpiacok, ellenszenves nekem ez az egész üzletág. Éspedig azért, mert nagyon könnyű anyagi motivációval befolyásolni rajtuk keresztül az események menetét, tehát nem ártana legalább az olyan fogadásokat tiltani, amelyek szavazással kapcsolatos eseményekre vonatkoznak: a megfelelően elhelyezett tétekkel még a vezetésre legalkalmatlanabb jelölteket is meg lehet választatni.

(Képünk illusztráció)

Már az ötödik háborús tél fog beköszönteni Ukrajnában, és mindegyik rosszabb volt az előzőnél. Oroszország már nem is tagadja, hogy a civil lakossági infrastruktúrát kívánja megsemmisíteni, vagyis népirtásra törekszik, viszont ez lesz az első olyan hideg évszak, amikor Ukrajna már képes nekik visszavágni: és ha Kijev fagyoskodni fog, Moszkvában sem lesz langymeleg, jobb, ha hozzászoknak, hogy beköltözik még a Kremlbe is a Gyedmaróz. Erről ad körképet a The Insider átfogó riportja, melyet az alábbiakban mutatok be.

(Képünk illusztráció)

A ma egy hete törtét fairfordi merényletkísérlet, mely mögött valószínűleg Irán állhatott, kifejezetten különlegesnek tűnik. Mondhatni misztikusnak, ugyanis azért nem lett belőle merénylet, mert az elkövetők feljelentették saját magukat, ámde valamiért egy napon belül szabadon távozhattak a rendőrségről, ellenben az ügyet a legszigorúbban titkosították. A The New York Times összefoglalta, amit a történtekről egyáltalán tudni lehet, ezt mutatom be az alábbiakban, saját megjegyzéseim kíséretében, melyeket szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszek meg.

(Képünk illusztráció)

Régi és borzalmas szóvicc, miszerint Árpád apánk feleségét Pehelynek hívták, különben nem énekelte volna Vikidál az István, a királyban azt, hogy Árpádné, Pehely. Most meg előkerült tisztelt ősanyánk, elég méltatlan körülmények között, egy olyan Facebook-posztban, amin tegnap óta szörnyülködik a közösségi oldal apraja és nagyja (oroszosan Ápraja és Nágyja).

(Képünk illusztráció)

Mint az a magyar sajtóból egyáltalán nem közismert (egyedül az Origo számolt be róla muszájból és az AC News közölt egy elemzést az ügyben), Vlagyimir Putyin nagy horderejű és igen hosszadalmas beszédet mondott a Valdaj klub tegnapi ülésén. Amikor azt mondom, hogy hosszadalmas, nem túlzok: a beszéd teljes szövege hetven gépelt oldal.

(Képünk illusztráció)

Németországban mostanság egyre gyakoribbak – természetesen szélsőjobbról és szélsőbalról – azok a követelések, hogy a szövetségi kormányzat engedjen Oroszország nyomásának, úgy nagyjából minden téren. Kezdeményezzen tárgyalásokat Moszkvával. Nos, a német kormányzat most megmutatta, mennyire lehetséges tárgyalni a putyini rezsimmel: mint megmutatkozott, semennyire. Az ENSZ-közgyűlésen történeteket a Moscow Times elemezte és én mutatom be az alábbiakban. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

(Képünk illusztráció)

Van, hogy a külpolitikai újságírón erőt vesz gőg, a hübrisz, és azt mondja: „Engem Oroszország már semmiféle őrültséggel nem képes meglepni”. Ilyenkor szól közbe a Fátum, és megmutatja, hogy hej, dehogynem, Oroszhon mindig többet tud, mindig többre képes annál, amit róla feltételezünk. Főleg őrültségek és lehetetlenségek terén.

(Képünk illusztráció)

Kérem, ez a mai írás kicsit rendhagyó lesz, ugyanis maga a hír, amire alapul, fontos: igenis tudnunk kell arról, mit tervez az Európai Unió, ráadásul a saját érdekünkben – ugyanakkor sajnos azt kell mondanom, főként az események és folyamatok értelmezésében nem minden ponton értek egyet a jelen témát elemző Dmitrij Sztratijevszkijjel, akinek idevágó írása a Moscow Timesban jelent meg tegnap.

(Képünk illusztráció)

Ha bárki úgy gondolta Donald Trump elnök eddigi tevékenysége miatt, hogy az amerikai elnöknek súlyos, strukturális, mondhatni rendszerszintű problémái vannak az esze tokjával, az jól látta a helyzetet. Trumpnak vagy teljesen elment az esze, vagy a memóriájából esett ki, miről is van szó a Távol-Keleten, különös tekintettel Kína és Tajvan békétlen viszonyára.

(Képünk illusztráció)