Ilyenkor nem jó írni. Ilyenkor nagyon nem jó, és nem is mindig sikerül: de köteles vagyok beszámolni a rossz hírekről is. Önként vállalt kötelesség: hát elmondom, kertelés nélkül, hogy életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus. Két nappal Rajk László halála után vesztettük el őt – és most csak nézünk magunk elé.

Konrád Györgyöt már az életútja is mintegy predesztinálta a keserédes közép-európai értelmiségi pályára, ami olyan, hogy az ember megszületik egy polgári családba, viszonylag rendezett körülmények közé, aztán jön a Történelem és szétrúg mindent, ami rendezett vagy körülmény.

Berettyóújfaluban született, tizenegy éves koráig ott is élt, Apja Konrád József jómódú vaskereskedő, anyja, Klein Róza nagyváradi zsidó polgárlány volt. Nővére, Éva 1930-ban született. Konrád György a helybeli zsidó elemi iskolába, majd a polgári iskola első osztályába járt 1944 tavaszáig. Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta. A két testvér és még két unokafivér, Zádor István és Pál 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz utazott nehezen megszerzett utazási engedéllyel. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradi gettóba, onnan pedig Auschwitzba deportálták. Konrád osztálytársait Birkenauban szinte kivétel nélkül megölték. A két testvér és az unokafivérek túlélték a vészkorszakot, nagynénjük, Vágó Zsófia jóvoltából, egy svájci védett házban. 1945. február végén Éva és György hazautaztak Berettyóújfaluba. A házukat üresen találták. 1945 júniusában a deportált szülők hazajöttek, és Berettyóújfalu mintegy 1000 fős zsidó lakosságából a Konrád család egyetlen kivételként együttesen életben maradt. 1950-ben az apja üzletét és a család lakóházát államosították, a szülők pedig Budapesten tanuló gyermekeikhez költöztek.

És ez még csak a kezdet volt: tanulmányait polgári származása miatt hol végezhette, hol nem, de végső soron így diplomázott magyar szakon orosz helyett. 1956-ban nemzetőr volt, bár nála szelídebb fegyverest keveset hordott a hátán a Föld, mint ő maga írta:

„A géppisztolyt polgáriasan inkább úgy viseltem, mint az esernyőt, szükség lehet rá, jó, ha van. A rendszerdöntő tüntetésekről őrzött emlékeimben a vallásos-áhítatos elemmel az ügyetlenség képei váltakoznak.”

És hát nem érezte okvetlen szükségét a használatának. Mikor véget értek a lázas napok, nem emigrált, de 1959-ig bizony segédmunkásként kellett dolgoznia – akkor lett gyermekvédelmi felügyelő a VII. kerületben. Ha nem kapja meg ezt az állást, sosem születik meg korszakos műve, A látogató, ami tíz év múlva jelent meg, és Európára, sőt, világra szóló irodalmi karrier kezdetét jelezte.

1965-ben állást változtatott, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársa lett, ahol városszociológiai kutatásokat végzett a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai kutatócsoportjával, szorosabban Szelényi Iván városszociológussal együttműködve. Közös munkájukból számos tanulmány származott, egy könyv Az új lakótelepek szociológiai problémáiról (1969) és két nagyobb munka az ország területi gazdálkodásáról és igazgatásáról, valamint az országban zajló urbanisztikai és ökológiai folyamatokról. Konrád és Szelényi Iván sokat utaztak vidékre, 1967 és 1972 között ők vezették Pécsett és Szegeden az egész városra kiterjedő átfogó szociológiai kutatásokat.

No igen: aki problémákkal foglalkozik, az problémákról fog beszámolni és az kellemetlen mesterség. Konrádot 1973-ben elbocsátották az állásból, ügyészi figyelmeztetést kapott, igaz, azért, mert megpróbálta kijuttatni egy ellenzéki barátja szamizdat könyvét az országból. De az urbanisztikus korszak segített A városalapító megírásában – az elbocsátás pedig a roppant érdekes, szimbolikus fontosságú tanulmányéban, melynek már a címe is vörös posztó volt a korszak kultúrpolitikája számára: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. (Szelényi Ivánnal közösen írták). Ezt ki sem kellett adni, elég volt megírni, hogy a szerzőket letartóztassák, később Szelényi emigrációba kényszerüljön, Konrád pedig elveszítse minden legális jövedelmét és munkalehetőségét – azonban annak nem volt akadálya, hogy külföldi ösztöndíjjal egy-egy évet Németországban és az Egyesült Államokban töltsön. Valószínűleg nagyon remélték, hogy kint is marad, de nem tette meg ezt a szívességet. A cinkos című regényét New Yorkban írta 1978 őszén, természetesen ez sem jelenhetett meg Magyarországon, sőt, a hazajuttatott kézirat-példányt ügyészi határozat alapján semmisítették meg.

Természetesen a nyolcvanas években a demokratikus ellenzék tagja, sőt, prominens személyisége volt: írásai főként a Beszélőben jelentek meg. 1984-ben a bécsi egyetem Herder-díjjal tüntette ki, és a kitüntetés átvételekor felolvashatta „Van-e még álom Közép-Európáról” című esszéjét a bécsi Schwarzenberg palotában. A cím ma is aktuális, és a gondolatok égetően frissnek hatnak:

„Van. Kell hozzá némi műveltség, történelmi belátás és filozófiai elfogulatlanság. A tömegkultúrák nacionálisak. A közép-európai álom nem tömegkulturális jelenség, inkább romantikus és szubverzív.

Közép-Európának már a fogalma is átíveli és kétségbe vonja a tömbhatárokat. Van keleti és van nyugati Közép-Európa, amelynek összetartozása mélyebb, elválasztottsága felületibb történelmi jelenség. Közép-Európa mint feladat továbbra is fennáll, ezeréves feladatok nem szoktak nyomtalanul elenyészni.

Hogyan tanulnak meg tisztességesen együtt élni az egymással összekeveredve élő népek? Adva van a sokféleség; ha valóságtisztelőek vagyunk, akkor tiszteljük ezt a sokféleségünket. A közép-európai kultúrában kinyújtóznunk természetes bővülési kör.”

Hát igen. Ha ez a nézet vált volna uralkodóvá... de nem így történt. Amennyiben egy borzalmas kataklizma netán elpusztítaná egész Közép-Európát és csak egy idézet maradna fenn róla, jó volna, ha ez lenne az – ez a leghívebb jellemzése ennek a térségnek ebből a korból.

Nem tudunk végigmenni Konrád György életének összes stációján terjedelem hiányában, de meg kell még említenünk politikai pályafutását mindenképpen: alapító tagja volt a Szabad Demokraták Szövetségének, kezdeményezője és egyik szóvivője a Demokratikus Chartának. 1997-től 2003-ig a Berlini Művészeti Akadémia (Akademie der Künste) választott elnöke volt két cikluson át. Konrád volt az ADK első külföldi elnöke, sokat tett Európa keleti és nyugati felének szellemi közelítéséért, a közép-kelet-európai és ezen belül a magyar írók és művészek bemutatásáért. Tevékenységének a német közéletben elismerő visszhangja volt. Elnökségének idején kapta a Károly-díjat (2001) és Német Szövetségi Köztársaság Nagy Érdemkeresztjét (Das Grosse Verdienstkreuz des Bundesrepublik Deutschland).

Két nagy halottunk volt ezen a héten, két jelképes óriás: Rajk László és Konrád György. Velük nem csak csodálatos embereket veszítettünk de haláluk egy embertípus kiveszését is jelzi: a rendszerváltó értelmiségiét. Azét az értelmiségiét, akinek meggyőződése, hogy a világ minden őrülete dacára racionális, logikus hely, amit meg lehet és meg is kell javítani, változtatni – és legalább annyira meggyőződése, hogy az ember felelős lény, aki számadással tartozik tetteiért, akár a társadalomnak, akár a lelkiismeretének, épp ezért kötelessége javítani a rosszon. De intellektuális lény is: olyan, aki állandóan informálódik, tanul és képes mérlegelni helyzetét.

Igen, ez az embertípus kezd eltűnni most, mikor a legnagyobb szükség volna rá. Nem könnyű a sorsa annak, aki ilyennek született, kevés nyugalommal, még kevesebb biztonsággal jár ez az élet – csak éppen másként nem is lehet, nem is érdemes járni ebben a világban.

A rendszerváltó értelmiség eltűnőben van – és ki veszi át a helyét?

Rossz hírem van: senki.

Gondoljunk erre is kicsit, mikor néma gyásszal fejet hajtunk Konrád György és Rajk László emléke előtt.

Nyugodjanak békében.

Szele Tamás