Nos, az ember üldögél és spekulál, pillanatnyilag nagyobb összegben nem fogadnék arra, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság mához egy hónapra még létezni fog, de hát igazság szerint nem is az lenne a cél, hogy sok embernek baja essen, hanem inkább az, hogy lehessen kikapcsolni az Artesht (az hivatalos iráni hadsereg), az IRGC-t és ha lehet, a Baszidzsot, ami egy félkatonai, de elég hatékony szervezet.

Mindenesetre a jelenlegi iráni kormányzat számára az lenne a legmegalázóbb – Keleten sokat számít a méltóság! – hogy ha abban a valószínűtlen esetben, mely szerint izraeli vagy szövetséges csapatok esetleg elfoglalnák Teheránt, valahogy sikerülne felállítani Alekszandr Szergejevics Gribojedov bronzszobrát. Esetleg egy tábori rabbi is beszentelhené, bár abban nem vagyok teljesen bizonyos, hogy ez egyáltalán elképzelhető-e.

Teherán elfoglalása katonai szempontból nehezen elképzelhető, ugyanis egyszerűen rossz helyen van, nagyon nehéz megtámadni, én ezt elhalasztanám – messze van a kikötőktől, rossz a légiközlekedése (naná, majd pont jó lesz), de hát ha esetleg mégis... hát akkor jó lenne Gribojedov bronz szobra.

Ugye, hát ehhez két dolgot kell ismerni, a perzsa történelmet és Gribojedov életrajzát. Először is: a perzsák igazából hosszú ideig nem is voltak muzulmánok, sőt, zoroasztriánusok voltak, ami nem egyszerűen tűzimádást jelent, inkább egy bonyolult egyensúlyt Ahura Mazda és Ahrimán között, de hát erről szól Nietzsche Frigyes legjobb írása. Hogy annak semmi köze a Zend-Avesztához, az nem is kérdés.

Jó katonák voltak a perzsák, de se Rómával, se Bizánccal nem bírtak, igaz, Bizánc sem velük, végül a kérdést az arab hódítás oldotta meg: senki sem győzött, mármint a gyorsan érkező arab csapatokat leszámítva, az mindenkit meglepett, ennél nagyobb meglepetést már csak a pár száz évvel később bekövetkezett mongol invázió jelentett. Addigra már arab betűkkel kellett írni a fárszi nyelvet (bár az még korai változat volt).

A mongol inváziónak voltak áldásos hatásai is, ugyanis miután mindenkit lemészároltak (sajnos, enélkül nincs mongol megszállás), olyan három-négy nemzedéken belül sikerült valahogy összeszokni, és pár száz év után olyan csodálatos géniuszok termettek Perzsiában, mint Omár Khajjám vagy Háfiz. Az más kérdés, hogy nem merném vállalni az „Omár Khajjám magánélete” című lektűr megírását, ugyanis tudomásunk szerint Omár nem csak csillagász volt és kiváló költő, de egyrészt kétszer is meghalt, csak először hazasétált a temetése után, mivel is sikerült erősen meglepnie kedves lemenőit, másrészt menet közben kiderült, hogy ugyan a Próféta négy feleséget engedélyez egy férfinak (ugyan egy is sok), Omárnak valahogy nyolc volt, de hát aki olvasta őt, az ezen nem csodálkozik. Aztán csak meghalt, 126 éves korában, másodszor, na, akkor tényleg. Csak hetekig nem hitte el neki senki....

Hát, vagyunk így a perzsa történelemmel. De hogy kerül ide Gribojedov?

Úgy, hogy Gribojedovot éppenséggel Teherán kellős közepén ölték meg.

Ez a Gribojedov nevű goszpogyin igen jó emberke volt. Elég kanyargós az életútja: nem túl vagyonos, de mégis nemesi családból született 1795. január 15-én (a régi naptár szerint) azért egész ügyesen sikerült iskoláztatni. De hát amúgy is bátor szellem volt, jó lélek, öröm lehetett az ilyen emberkét tanítani. Hogy a Wikipédiát idézzem:

„Otthon házitanítók oktatták, majd a moszkvai egyetemen filozófiából és jogból is diplomát szerzett, 1810-től ugyanott még matematikát is tanult. Kitűnt széles körű érdeklődésével, zenei tehetségével és különösen nyelvtudásával. Négy alapvető európai nyelven beszélt, az egyetemen a görögöt és a latint is elsajátította, később perzsául, arabul, törökül is tanult”

Szóval, egy orosz Körösi Csoma Sándor volt, csak hát közbe jött Oroszország történelme, ő eredetileg lovastiszt volt (bár arra vigyázhattak, hogy tűzvonalba ne kerüljön), 1817-től már külügyi alkalmazott (Ki tud itt törökül? Vase velicsesztvo, én...). 1825-ben eljött a szomorú fordulópont. Megvádolták azzal, miszerint dekabrista lett volna.

Erről semmi bizonyosat nem tudunk. Valószínűleg szabadkőműves volt, ahogy annak idején mindenki, de az azért kétséges, hogy részt vett volna a a dekabrista mozgalomban, mindenesetre száműzték, de hát a cári száműzetés nem olyan volt, mint a Gulág: a száműzött házat kapott, birtokot, szolgákat és rendes havi jövedelmet, ráadásul a 19. század első felében inkább a Krímben (mint Lermontov) vagy Moldovában (mint Puskin).

A mi barátunkat Grúziába száműzték, aminél jobb nem is történhetett volna vele, ugyanis szerelembe esett egy grúz hercegnővel, bizonyos Nyina Csavcsadnyedzével, de össze is házasodtak. Hát, adjon Isten mindenkinek ilyen száműzetést.

Hanem aztán fordult a kocka, a cár atyuska szokás szerint visszahívta hívét (aki azért annyira talán már nem volt őszinte híve a történtek után), de hát mégis orosz lovastiszt volt, azzal együtt, hogy menet közben megírta az „Ész bajjal jár” című vígjátékot, ami az orosz irodalom klasszikusai közé tartozik. És kinevezte perzsa nagykövetnek. (Szerencsére Nyinát nem vitte magával).

A diplomáciai gond nem is ezzel kezdődött. Gribojedovot elküldték Teheránba nagykövetnek, vigye el a Sejtán, az a helyzet, hogy el is vitte. Innentől kezdve nem lehetünk abban biztosak, hogy mi történt, ugyanis a helyi perzsa diplomáciai levelezés nem áll rendelkezésünkre, ami keveset tudunk, az az, hogy Gribojedov tudomásunk szerint küldött két diplomáciai jegyzéket a shahinshah kormánya számára, miszerint a rabszolgatartást még a brit törvények is büntetik, ráadásul hölgyekkel ez tenni különösen csúnya dolog. Mindez a shahinshah háremében fogva tartott, általában grúz származású hölgyekre vonatkozott.

Nos, erre ostrom következett. Nem lehet megszámolni ennyi év elteltével, hányan rohantak rá Gribojedovra, illetve a követségre, a csőcselék megtámadta őket, annyit tudunk, hogy 36 embert mészároltak le, ez körülbelül ha a talán hat irodai alkalmazottat leszámítjuk, a fennmaradó harminc ember egy átlagos kozák különítmény állománya. Erről egy forrásunk van, a Pallas nagy lexikona, ami azt írja, miszerint:

„...mikor a persa háremekben fogva tartott georgiai asszonyokat és leányokat ki akarta szabadítani, a persák fellázadtak, megrohanták Gribojedov palotáját, az őrséget lekaszabolták és harminchat, a követséghez tartozó embert legyilkoltak, köztük Gribojedovot is, aki kezében karddal védekezve utolsónak esett el.”

Gribojedov tehát meghalt utolsó emberként a csatában, fegyverrel kezében, és ez a csata alapvetően a női jogokról szólt.

Dicsőség tehát Gribojedovnak, és szégyen mindenkire, aki ezt hagyta.

Nagyon kéne egy Gribojedov-szobor Teheránba.

Esetleg Mahsa Amini szobrával szemben.

Szele Tamás