Hát, alig kapok levegőt. Főleg, mert befelé kéne jönnie, de ehhez képest kifelé kéne ordítanom. Ilyen dolog egészen egyszerűen nincs, illetve mégis van, mindenesetre megoldom, végül is az embernek elég sok testnyílása van, melyek egy részén lehet lélegezni. Szóval, most derült ki, hogy ki miatt vertek engem három napig a Duna utcában, Nagyváradon.
(Képünk illusztráció)
Próbáljunk tárgyilagosak lenni, Ugye, azt a régi Romániát ne úgy képzeljük el, hogy hajnalban felkúszik az égre az acélszínű nap, srapnelzápor indul belőle és mindenkinek el kell énekelni az Internacionálét. Mondjuk pont az a vége felé már nem is volt ajánlott, amit meg énekelt volna helyette az ember (Christi Paturcát), az még pár évig váratott magára. Mindenesetre a Nap felkelt, a lányok szépek voltak, még csináltam egy teljesen illegális kávét annak a szőke tündérnek, aki valamilyen tévedés okából megosztotta velem az ágyamat, aztán vállra zsák, reggel fél hat van, irány a gyár. A kávéval vigyázni kellett, mert Smaranda Enachét épp azon az alapon csukták le, hogy – kávét birtokolt.
Általában villamossal szoktam eljutni a gyárba, mit ne mondjak, Nagyváradon előbb volt villamos, mint Budapesten, az a baj, hogy ez a tömegközlekedési rendszer a megalapítása óta csak visszafejlődött, de aznap reggel el se jutottam a megállóig. Megállított a ház előtt két jól öltözött úriember:
– Szele Tamás?
– Nem, kérem, engem Sir Winston Randolph Churchillnek hívnak, és épp Jaltába tartok...
Akkora pofont kaptam, hogy azt szerintem csak bokszerrel lehetett adni.
– Akkor mi most bemegyünk kicsit beszélgetni a Duna utcába... (Ott volt a Securitate központja).
Hát, nagyon nehéz lett volna ellenállni az udvarias invitációnak. Olyan három napig vertek, néha már bele is fáradtak, akkor kicsit hagytak, kaptam hideg vizet, aztán kezdődött minden elölről. Az érdekelte őket, hogy mit tudok én az Ellenpontokról?
Az úgy van, hogy nagyon keveset tudtam, azt meg úgysem verik ki az emberből. Például a lap szerkesztéséhez közöm nem volt, kicsi fiú voltam én ahhoz, persze, olvastam, tudtam, kik csinálják, de hát az semmiség, ennyit ők is tudtak. A harmadik nap végén, mikor már ők fáradtabbak voltak, mint én, előjöttek az ajánlattal:
- Aláírja ezt a nyilatkozatot, miszerint rendszeresen jelentéseket fog adni nekünk?
- Dehogy írom alá.
- Ezt hogy képzeli?
- Domnilor, maguk három napja vernek engem. Még nem jöttek rá, hogy én hülye vagyok?
- Hogy érti?
- Mondom, gyári hülye. Agyvérzéssel születtem. Bleg, ahogy románul mondják.
- Ebben lehet valami... na, menjen az anyja picsájába.
Hát, nem volt népünnepély ebben az állapotban hazakúszni, de valahogy csak sikerült, szőke tündérke tíz percen belül előkerült (mint kiderült, látta az ablakból, hogy elvittek, és több napja leselkedett a sarok mögül, ha még egy napot kések, bevezette volna Nagyváradon az északír közpolitikai gondolkodást), tehát hazaértem, nem írtam alá semmit, és csak két házkutatás lehetett, míg oda voltam. Azért ezek a szekusok legalább annyit megtehetnének, hogy a kirángatott fiókokat visszateszik a helyükre. Na, mindegy, még az a jó, hogy édesanyám nem volt otthon. Merthogy a kórházban volt.
Rossz emlék, nem mondom, később voltak rosszabbak is... de miért veszem elő?
Azért, mert most olvasom, hogy ki tette meg például az Ellenpontok ellen – melyhez, ismétlem, nagyon kevés, vagy talán semmi közöm nem is volt, komoly rokonszenvet kivéve – a feljelentést. Hát bizony Méhes György. Lánykori nevén Nagy Elek.
Körülbelül egyszerűen érthetetlen, miért művelt ilyent, de ha csak ennyi lenne a vétke, jó lenne. Most olvasom az Átlászó Erdély tényfeltáró írását, amit alátámaszt a CNSAS anyaga: ez az ember 1975 és 1989 között MINDENKIT feljelentett. Hogy én is beleestem a szórásba, az majdhogynem baleset volt, az piskóta. De ez feljelentette Kányádi Sándortól Huszár Sándorig a teljes romániai magyar értelmiséget (és legyünk őszinték: nem voltunk nagyon sokan) és ez azért vérlázító.
Persze, a saját szüleimet is besúgta, ahogy elnézem a dossziét, ahogy engem magamat is. Igen, tudjuk, hogy a romániai magyar értelmiség világában volt, hogy embereket sikerült megzsarolni, a legszomorúbb példa Szilágyi Domokosé – de hát ő is csak valami három-öt értékelhetetlen jelentést adott le. Őt különben személyesen is ismertem, csak én akkor öt éves voltam – hát, nem nézett ki jól. Aztán később már annál is rosszabbul nézett ki, keveseknek áll jól a halál.
Miért, miért van az, hogy például a kis, alacsony, kopaszodó Tamási Áron bácsi soha, azaz szó szerint soha nem követett el aljasságot, jellembe vágó dolgot? Miért, hogy Sütő András sem? Miért, hogy Kányádi Sándorra sem vetülhet még a gyanú árnya? Miért, hogy máig emberi példakép Kuncz Aladár, Karácsony Benő, báró Bánffy Miklós?
Talán, mert írói munkásságuk irodalomban merült ki, nem aljas feljelentésekben.
Méhes György irodalmi hagyatéka több meseregény – gyermekkoromban imádtam – néhány lektűr, kellemes humorral írva, a tehetségét aljas dolog volna elvitatni – és több száz feljelentés. Olyan embereket jelentett fel, mint Panek Zoltán, Bajor Andor, Cs. Gyimesi Éva... azt csodálom, hogy a jó Egyed Péter megúszta. Ha ugyan, mert neki sem volt kellemes a sorsa.
Hát mi ebből a tanulság?
Én azt tudom, hogy Méhes György fia, Nagy Elek Magyarország egyik leggazdagabb embere. Legyen is az, költse jóra a pénzét, bizonyára jóravaló ember. De valahogy... ezt én most nagyon, de nagyon szégyelleném.
Ez olyan csúnya dolog volt.
De semmi baj: végül is csak félig vertek agyon, az áramos kínzást nem is említettem, hiszen úriember vagyok, a Nap süt, és tán lesz majd szőke tündérke is megint.
Mindenesetre szégyellem magamat a család helyett is – ez célszerű gondolat, ugyanis ők soha nem fogják szégyellni magukat.
Olyan furcsa dolgok ezek. Mintha ott állnék a kökösi hídon. És mintha valaki hátulról lőne derékba...
Szele Tamás
