Makszim Trudoljubov, a jó nevű orosz újságíró, a Kennan Intézet főmunkatársa és a Meduza főszerkesztője nem kis fába vágta a fejszéjét, mikor meg akarta magyarázni a Moscow Times véleményrovatában, miért is reménytelen az orosz társadalom nyugatosodására vagy legalábbis megváltozására várni a belátható közeljövőben – de sikerrel járt. Lássuk, mire jutott, akkor is, ha lehet vitatkozni a szempontjaival (vagy legalábbis ki lehet egészíteni őket).

(Képünk illusztráció)

Elsőként tisztázza: minden identitás számára fontosak azok a „politikailag mások”, amelyek segítenek meghatározni önmagukat a „mi nem ők vagyunk” elv alapján. Az orosz társadalomnak azzal az erővel szemben kell definiálnia magát, amely más társadalmak számára – gyakran negatív – viszonyítási pontként szolgál, vagyis a tulajdon államával szemben.

Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia, amelyek földrajzilag Európa közepén helyezkednek el, „kulturálisan nyugaton, politikailag pedig keleten vannak” – ahogy Milan Kundera írta az 1980-as évek elején. Számára országa a Római Birodalomból és a katolicizmusból kiinduló európai Nyugat része volt, de elárulták és erőszakkal beolvasztották a Bizáncban és az ortodoxiában gyökerező Kelet-Európa hatalmi szférájába.

Ez volt a dráma, Kundera úgy vélte, „egy olyan Nyugat drámája, amely elrabolva és rabszolgasorba taszítva továbbra is ragaszkodott identitásához”. Ez a probléma, amelyet a cseh író és más értelmiségiek is megfogalmaztak előtte, a megosztott identitás állapotaként határozható meg. Az ilyen identitásban a kulturális vonzalom és a gyakran kívülről ráerőltetett politikai valóság konfliktusba kerül egymással.

Európa közepe

Az azóta eltelt 40 év alatt az európai középpont drámája legalább intézményi szinten megoldódott. Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, később a balti államok is megszilárdították a politikai Kelettől való elszakadásukat azzal, hogy csatlakoztak a Nyugat intézményeihez - az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. A külügyminisztériumok és a társadalomkutató központok "kelet-európai"-ról "közép-európai"-ra nevezték át saját szervezeti egységeiket. Az Európa ezen részén folyó politikai viták, még a legfeszültebbek is, közép-európai viták. Közép-Európának tehát nincsenek egyértelmű határai, és nemcsak földrajzi, hanem értékpolitikai fogalom is - mondja Timothy Garton Ash, az Oxfordi Egyetem európai történelem professzora.

A huszadik század elején Ady Endre Magyarországot „kompországként” írta le, amely a nyugati és a keleti part között vándorol, és kelet felé gravitál, ahogy Ady akkoriban gondolta. Ezt a képet máig buzgón használják retorikájukban mind a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor támogatói, mind ellenfelei, akik a liberális Nyugattal való újraegyesülésről álmodoznak. „Geopolitikai szempontból Közép-Európa az a komp, amely olyan országokat, mint Lengyelország és Szlovákia, valamint Szlovénia és Litvánia, a geopolitikai Keletről Nyugat felé juttatott el” – írja Timothy Garton Ash, kiterjesztve a „kompot” egy egész régióra. – „Most Ukrajna, Moldova és Grúzia száll fel erre a kompra, és egy napon talán Örményország és Fehéroroszország is csatlakozik hozzájuk.”

Az ukrán társadalom belsőleg készen áll arra, hogy a nyugati part felé haladjon. A háború évei alatt döntött erről a választásáról, és meg van győződve a demokratikus társadalmi berendezkedés előnyeiről. Az EU-hoz való csatlakozást a Razumkov Központ által idén februárban megkérdezettek 84%-a támogatta, és ez az arány az invázió során folyamatosan emelkedett; a Rating ügynökség által tavaly ősszel megkérdezettek 79%-a támogatta a NATO-tagságot. A NATO-tagságot támogatók aránya 20 százalékponttal nőtt az invázió két éve alatt. Ukrajnában a háború veszteségei és pusztításai ellenére nem merült fel a „kemény kéz” iránti igény: a Gallup International által megkérdezettek 64%-a szerint a demokrácia a legjobb államforma. Ez közel áll az uniós átlaghoz.

Az orosz agresszió az ukrán önrendelkezés erős ösztönzőjének bizonyult. A tíz éve tartó intenzív támadások nélkül nem lett volna nemzeti konszenzus Ukrajnában az EU- és NATO-tagsággal kapcsolatban. Elismerve Ukrajna kulturális és geopolitikai önrendelkezését, Henry Kissinger egyik utolsó cikkében „kiírta” Ukrajnát Kelet-Európából a következő szavakkal: „Ukrajna a modern történelemben először Közép-Európa jelentős államává vált”. Ugyanígy a Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország elleni szovjet agresszió is hozzájárult ahhoz, hogy ezek a társadalmak megszilárdítsák választott identitásukat. Mindez a Kundera által „orosz éjszakának” nevezett időszak közepén történt – az Ellopott Nyugat megírásának idején még nem voltak jelei a szovjet uralom gyengülésének. Ez azt jelenti, hogy az ukrán társadalom a megosztott identitás helyzetébe jutott – kulturálisan már Nyugaton jár, de politikailag egy borzasztóan költséges és végtelenül hosszú folyamat közepén tart, amely e választás intézményesítésére irányul.

Mások élete

Az „új” közép-európaiak számára Oroszország a legfontosabb, konstitutív „politikailag másik”, amivel szemben meghatározzák, definiálják magukat. És mi történik magában a „másikban”? Az orosz társadalom arra kényszerül, hogy önmagát egy olyan erővel szemben határozza meg, amely más társadalmak számára kifejezetten negatív viszonyítási pontként szolgál. Az oroszok egy olyan vihar epicentrumában vannak, amely nem őket öli és pusztítja.

A mennyiségi felmérések adatai, különösen az autoriter országokban végzett felmérések adatai megbízhatatlan, megtévesztő mutatónak számítanak, de az ugyanazon közvélemény-kutató szolgálat által különböző országokban kapott eredményekkel szembeni különbségek még mindig túl jelentősek ahhoz, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk őket. A Gallup International fentebb idézett felmérése szerint Oroszországban a megkérdezetteknek csupán 22 százaléka ért egyet azzal, hogy a demokrácia a legjobb társadalmi rendszer (összehasonlításképpen: Kazahsztánban 42 százalék, Moldovában 44 százalék, Örményországban 52 százalék, Grúziában 58 százalék). Oroszországban 13 százalék ért egyet azzal az állítással, hogy államukat a nép akarata irányítja (Ukrajnában 44 százalék). Lehetséges, hogy ez egy mentális útja annak, hogy felmentse magát a felelősség alól a hatóságok döntéseiért. Egyre kevesebb orosz tartja országát európainak: 2008-ban a Levada Központ által megkérdezettek 52%-a mondta ezt, míg 2021 elején már csak 29%. Az oroszok túlnyomó többsége ellenséges blokknak tartja a NATO-t.

A kvalitatív kutatások az orosz társadalom helyzetét illetően ellentmondásos helyzetértékelések hatalmas szürke zónáját tárják fel. „A háború valósága sok beszélgetőpartnerünk számára két részre bomlik: az absztrakt „geopolitikai” helyzetre és az érthetőbb, a háborúnak a mindennapi életre, a saját és szeretteik életére gyakorolt hatásával kapcsolatos dolgokra – melyek a mozgósítással, a család széthullásával, a sérülésekkel és a halálesetekkel kapcsolatosak” – írja Szasa Kappinen és Oleg Zsuravljev, a Public Sociology Laboratory két szociológusa a Re: Russia forrásértékű cikkében.

A szociológusok beszélgetőpartnerei egyaránt bírálták a háborút, belátva, hogy az tragédia az ukránok és az oroszok számára, és igazolták országuk politikáját, védekező álláspontra helyezkedve, amint az orosz agresszió említésére került sor. A szociológusok szerint itt nincs logikus, reflexív vélemény. Az emberek ragaszkodnak a propagandaklisékhez, miszerint „nem Oroszország kezdte a háborút”, mondván, hogy „ha egyszer elkezdődött, nem lehet befejezni”, hogy „az amerikaiak akarták odatelepíteni a rakétáikat”. Az a felfogás, hogy a háború rossz, és az a felfogás, hogy valamilyen „magasabb” értelemben indokolt, párhuzamosan él ugyanazon emberek fejében. A háború kirobbantásáért való felelősségről és a háborús bűnökről szóló témafelvetésnek még a kísérletét is negatívan fogadják. Ennek eredményeképpen a háborúhoz a mindennapi, emberi szinten meglehetősen kritikusan viszonyuló emberek a hatalommal való szolidarizáláshoz jutnak el egy képzeletbeli geopolitikai vagy történelmi szinten. De ez nem azonos a polgári szinttel, mivel az oroszok saját bevallása szerint nem a nép akarata irányítja ezt az állapotot.

Az államtól való eltávolodás útja

Azok az oroszok, akik tisztán át merik gondolkodni helyzetüket, egyéni alapon hoznak kulturális és politikai döntéseket. Néhányan belső emigrációba vonulnak, megpróbálnak eltávolodni a politikai élettől, és a személyes életben, a kultúrában keresnek vigaszt. Mások, akiknek lehetőségük van rá, a külső emigrációt választják, elhagyják az országot, hogy szabad környezetet keressenek, ahol megvalósíthatják szakmai és személyes ambícióikat. Sem saját hazájuk, sem Közép-Európa mint értékpolitikai tér nem szolgálhat számukra „kompként”. Nem tudnak csatlakozni sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz.

Valószínűleg identitásuk is megosztottnak tekinthető, de ez a megosztottság másképp tagozódik, mint azokban az esetekben, amikor egy társadalomban legalább valamilyen kollektív vonzalom vagy taszítás tapasztalható. Az egyetlen „másiknak”, az önrendelkezést befolyásoló nagy erőnek – a saját államuk bizonyul. Az állam a saját magával szembeni kollektív szembenállást tulajdonképpen a legnagyobb bűncselekménnyé tette – az ilyen tevékenységet „szélsőségesnek” és „terroristának” minősítik. A polgári tevékenység, amely a definíciója szerint kollektív, az orosz állam számára bűncselekmény. A társadalmat egyéni entitásokra bontja, amelyek mindegyike kialakítja saját nézeteit, és saját maga számára válik „állammá”.

Az orosz ember vagy az országban marad, vagy választ egy lakóhelyet, egy másik országot - olyat, amelyet megengedhet magának, vagy amelyet más okokból előnyben részesít. A kivándorlók egy része új állampolgárságot kap, de a következő generáció az, amely valóban integrált új állampolgárrá válik, új identitással. Ebben a helyzetben mindenki közösséget és szociális támogató hálózatot hoz létre, ha tud, és megpróbálja érvényesíteni jogait egy nyilvánvalóan tehetetlen helyzetben, mivel adót fizet, de nincs politikai képviselete sem itthon, sem külföldön.

Az ilyen megosztott identitások drámáját aligha lehet feloldani, hiszen magánemberekről van szó, akiknek nincs közös kompjuk, nincs közös túlpartjuk, nincs közös útjuk. Azok a társadalmak, amelyek egykor „a Nyugattól elraboltként” azonosították magukat, – közösen – hosszú utat tettek meg a Nyugat felé, vagy még mindig ebbe az irányba haladnak. Az oroszok esetében az önmeghatározás ennek az ellenkezőjéből, az államhoz való kötődésből fakad. A tőle való elfordulás hosszú utat jelent az államiságtól való elfordulás, a kormányozhatatlanság vagy az anarchia felé.

Eddig Trudoljubov, most viszont nekem is lenne pár szavam az ügyben. Első sorban az, hogy nagyon jólesik, miszerint szerzőnk ismeri – és érti is! – Ady Endre költészetét, hiszen nem a legismertebb művéből idéz („Ismeretlen Korvin-kódex margójára”), de sajnos az a Kompország, amire ő gondol, már nem Közép-Európa, vagy legalábbis nem az egész az, ami volt, és aminek ő most is hiszi: Magyarország és utóbbi időben Szlovákia bizony elkezdett erősen Kelet felé gravitálni. Lengyelország és Csehország viszont Nyugatra húz, tehát ha Európa kettészakad, pont a kellős közepén, senki sem csodálkozhat majd. Épp ezért nem vitatkoznék Trudoljubovval, hiszen a gondolatmenete egyébként tökéletes, csak kiegészíteném egyetlen gondolattal: Oroszország autokratikus politikai gravitációja olyan erős már, hogy félő: már teljes, külföldi országokat is képes magához kötni.

És ha ez sikerül, akkor mi nagyobb bajban leszünk az önmeghatározás dolgában, mint az oroszok, akiknek problémáit a fentekben vázolta a szerző: nekünk ugyanis saját magunkkal is, Oroszországgal is szembe kell fordulnunk majd, ha még tükörbe akarunk nézni.

Skizofrén egy helyzet lesz.

Ne kerüljön rá sor.

Szele Tamás