Kezdjük azzal, hogy egy vezércikk május elsejére minden ötven fölötti sajtómunkás számára rutinfeladatot kéne jelentsen. Mondjuk nekem már nem kellett közhelyes és pártos ünnepi anyagokat szállítanom, ez szerencsére kimaradt, de épp az a baj az ilyen obligát ünnepi írásokkal, hogy jót nehéz írni ebben a műfajban, rosszat ellenben igen könnyű. A legjobb persze egyáltalán meg sem írni az ilyesmit, ha csak nem muszáj.

(Képünk illusztráció)

Amúgy is épp elég fontos dolog történik a világpolitikában, nekem meg ez a dátum nem jelent munkaszüneti napot – a napi sajtóban senkinek sincs ilyenkor szabadnapja – szóval érdemesebb volna az ukrán–amerikai egyezménnyel, a spanyolországi áramszünettel vagy a kasmiri harcokkal foglalkozni. Mégsem teszek így.

Éspedig azért nem, mert eléggé meghökkentő vezércikkel találkoztam a Pesti Srácokban így, május elseje alkalmából, ami mindenképpen megér egy elemzést. Én magam is többször kellett elolvassam, míg megtaláltam a titok nyitját: ez kódolt szöveg! Navaho kódbeszédet látunk, mint a második világháború csendes-óceáni frontján, amikor az amerikaiak indián rádiósokat alkalmaztak a harc közben zajló kommunikáció során (persze nem mindig és nem mindenhol), ugyanis gyorsan rájöttek, hogy a japánok egyrészt jól értenek angolul, másrészt lehallgatják a rádióforgalmazásukat. Angolul tudhattak a japánok, de navaho nyelven egy mukkot sem értettek... körülbelül így működik a magyar kormánymédia is. Csak az érti, akinek van hozzá navaho–magyar vagy inkább Fidesz–magyar szótára. És aki abban a minden nap gondosan átépített világban, véleménybuborékban él, aminek ugyan a valósághoz nincs köze, de amelyet a magyar kormány és támogatói egyetlen és igaz realitásnak tekintenek.

Annak, aki ebből kimaradt, az ő kommunikációjuk értelmetlennek tűnik. Pedig van egy sajátos, perverz belső logikája, csak meg kell fejteni. Aztán, ha megfejtettük, rájövünk, hogy a végeredmény is zagyvaság... de lássunk inkább neki a fejtörőnek. Már a címe is titokzatos:

„Vajon ma a »baloldal« hány május elsejei rendezvényén követelnek majd békét?”

Először is, majális ma igen sok helyen lesz, de baloldali rendezvényt csak a Munkáspárt tart a Kodály köröndön és az MSZP a Városligetben. Aztán hogy mennyiben baloldali egyik, illetve másik politikai szerveződés, az már ízlés kérdése, de hogy Thürmer „békét” fog követelni, az biztos. Mármint orosz békét, Ukrajnában, Thürmertől nem is várunk egyebet, ő ezzel a műsorral haknizik. Az MSZP ezenközben árvácskát osztogat és anyák napi képeslapokat készít a sátrában. Nem viccelek, ez a hivatalos program. Külön érdekesség, hogy a munka ünnepét megtartja a Mi Hazánk is a Bikás parkban, csak bár tudnám, mi közük hozzá. Igaz, hogy május elseje a Harmadik Birodalomban is állami ünnep volt – talán erről akarnak megemlékezni. Végül is mindegy, a kérdés sokkal inkább az, hogy ma az összesen két (respektíve egy) „baloldalinak” mondható rendezvényen mégis, mi a kacskaringós istennyiláért kéne békét követelnie és kinek?

A szerző erre homályos választ ad. Állítása szerint (melyből azt az egyetlen értékelhető információt tudtam kiszűrni, miszerint velem egykorú lehet):

„Legutoljára amikor felvonultam május elsején, 41 éve, az volt a táblára írva, amit a kezembe nyomtak, hogy „Éljen a Szocializmus és a Béke!”. A szocializmussal volt rendesen baj, de béke az egy állandó értéknek tűnt, valami olyasminek, amiben az akkori nyugati baloldal, az eurokommunisták és a zöldek, sőt még a szociáldemokraták is egyetértenek a kommunistáinkkal.”

Hát, én 1984-ben már másként vonulgattam, egészen pontosan nem felvonultam, hanem ki. Ki a városból, ugyanis Nagyváradon, ahol felnőttem, akkortájt könnyen megeshetett, hogy a rendszerkritikus elemeket – és én 16 évesen már annak számítottam – a biztonság kedvéért egy-két napra lecsukták az állami ünnepek alkalmából, nehogy valami botrányt okozzanak. Speciel eszünk ágában sem volt botrányt okozni, de úgy gondoltuk, mégis kellemesebb az amúgy is szabadnappal járó ünnepeket a természet és csinos barátnőink lágy ölén tölteni, mint egy fogdában, tehát inkább elmentünk kirándulni a hegyek közé, így mindenki jól járt. Mi jól éreztük magunkat a saját piknikünkön, a rendszer pedig jól érezte magát, mert nem kellett velünk bajlódnia. Viszont azt nem értem, mi a köze a mai baloldalnak a 41 évvel ezelőttihez? Az akkori jelszavak már annak idején sem voltak érvényesek, ma meg aztán főleg nem. Nekem például a dédapám Signum Laudist kapott annak idején Doberdónál, de ez nem jelenti azt, hogy nekem is jogom lenne a kitüntetést viselni, azt meg még kevésbé, hogy kötelességem volna hordani. A „miért” kérdését tehát tisztáztuk – semmiért, a szerző logikai hibát követett el – most következik a „kinek” kérdése.

Már az is jó kérdés, hogy a mai baloldalnak van-e köze a régihez, szerintem nincs sok. Munkásosztály létezik, és most sincs előnyös helyzetben, de ha valaki a huszadik századi módszerekkel próbálna könnyíteni a terhein, valószínűleg nagyon alaposan kikérné magának. Ez az alaposság akár a fenékbe rúgásig is terjedhetne. Léteznek a mai Magyarországon a politikai baloldalnak mindenféle árnyalatai, vitatkoznak is egymással úton-útfélen, de reális hatásuk a közéletre alig van.

Tömegmozgalomnak egyébként egyetlen magyar politikai párt sem nevezhető, a Fidesz taglétszáma 2015-ben 35 ezer fő volt, azóta sem lett több, a KDNP-nek ugyanabban az évben 8100 tagja volt, az MSZP-ben 2016-ban 15 ezer tagot jegyeztek, a DK-ban 2023 folyamán ugyanennyit, a többiekről nincs megbízható adat – ezek is a Wikipédiáról származnak. Elmondható tehát, hogy a körülbelül tízmilliós Magyarország pártéletében a közelmúltig erős jóindulattal százezer ember vett részt, de ezek többsége passzív támogató volt, tehát a magyar politikára valójában egy nagyon szűk, néhány ezer fős társadalmi réteg gyakorol valódi hatást. És az úgynevezett baloldalnak csak annyira osztanak lapot, hogy épp láthatóak maradjanak (és használhatóak legyenek pofozógépnek). Megoldódott a „kinek” kérdése is: senkinek, bár a kormánypárt legalább annyira jelentéktelen népképviseleti szempontból, mint bárki más, de legalább ők játsszák az agresszív kismalac szerepét. Hogy ez aztán a jövőben is így marad-e avagy sem, azt én meg nem válaszolom, mert nem vagyok jós, ilyen kérdésekkel tessék az alkalmi léleklátókhoz fordulni.

Egyáltalán, kit nevez a szerző „baloldalinak”? Csakis negatív módon lehet megközelíteni a kérdést: a nem kormánypártiakat. Ami megint hiba, mert az egy igen sokszínű politikai paletta, és a szereplői többnyire még egymással is csak a sértegetés kedvéért állnak szóba. Hatalmas tévedés „egységes ellenzékről” beszélni ma és minálunk: ennél már csak az a nagyobb vétek, ha azt, amink van, még koherensen baloldalinak is hívják. Nem is egyszerű vétek ez, hanem hazugság. De szerzőnket ezért fizetik. Viszont most jön csak a feketeleves, emberünk megtalálta május elseje valódi célját és értelmét! (Ezért járna neki minimum egy Sztálin-díj, bár egy Barátság-érdemrendre így is esélyes).

„Május elseje jó nap arra, hogy belemondjuk az összes a liberálisságából és baloldaliságából élő összes jellemtelen intellektuel, értelmiségi és véleményvezér arcába, hogy már mindenben, tényleg mindenben elárultátok a dolgozó embereket. Azokat, akik tényleg megdolgoznak a kenyerükért, akik életbe tartják azt a világot, amelyben ti, felső-középosztálybeli mocskok elhéderelhettek és oszthatjátok az észt, de most még háborúba is küldenétek őket a rohadt ideológiátokért. És persze a nyugati gazdáitok profitjáért.

Nyilván nem az orosz emberek a halálos ellenségeink, de talán még Putyin rezsimje sem veszélyes annyira ránk, az életünkre és szabadságunkra, mint ezek az őrült baloldaliak, zöldek és liberálisok, akik a csicskáikká szegődött nyugati konzervatív pártokkal karöltve totális háború felé terelgetik a kontinenst.”

Ezúton kérném fel azt a dolgozó embert, akit én elárultam és kizsákmányolok, tehát aki lehetővé teszi számomra, hogy „középosztálybeli mocsokként” elhéderelhessek meg „oszthassam az észt” (Érdekes, szerzőnk mi egyébbel foglalkozik, ha nem ezzel? Éjszaka fon, nappal mos, közben meg időnként leüti a hajókötél a hibrid kukorica boronálása közben?), miszerint jelentkezzen nálam egy részletes anyagi kimutatással arról, mennyivel tartozom neki, mert szeretném rendezni a számlát. Ugyancsak szeretnék megkérni szó szerint bárkit, hogy mutassa már meg nekem eddig megjelent elég sok ezer írásom alapján, pontos idézetekkel alátámasztva, mi a fityfene is az én „ideológiám”, mert kíváncsi lennék rá – ugyanis mindig törekedtem arra, hogy nekem ilyenem (és tripperem) ne legyen. Mindkettő nagyon kellemetlen betegség.

Egy ilyen „kizsákmányolást” maximum állami támogatás, dotáció formájában tudnék elképzelni, ugyanis az kissé irreális, hogy fogom a kutyakorbácsot, és odamegyek egy keményen dolgozó kisemberhez azzal, hogy adja oda nekem a bérének egy részét. Ezt az adóhivatal végzi, egyelőre kutyakorbács nélkül. Csak hát én semmiféle állami támogatást nem kapok és soha nem is kaptam, még a tanulmányaimhoz sem, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem is fogok kapni soha. Sőt, még a Soros-alapítványtól vagy a Norvég Alaptól sem részesültem támogatásban és nem is részesülök. Munkából élek, mint a többi dolgozó ember, ha valakit kizsákmányolok, az kizárólag én magam vagyok.

Ugyanezt a magyar kormánymédia orbánumairól nem lehetne elmondani, ilyen és amolyan formában, de hatalmas anyagi támogatásban részesülnek, ráadásul ennek nagy része közpénz, vagyis az adónkból származik: tehát az a jellemtelen réteg, amely világnézetéből (vagyis inkább annak hiányából) és véleményvezérkedésből él, pontosan azonos a P. S. szerzőjének szakmai és politikai környezetével. Kissé oroszos, hogy a saját vétkeit a kormánya vélt ellenfeleire vetíti ki, de nem túl meglepő: végső soron az orbánizmus lényege szinte semmiben nem különbözik a putyinizmusétól. Szerzőnk bolsevik dühöt érez saját politikai osztálya iránt és ettől projekció útján kíván szabadulni. Magyarra ezt úgy lehet lefordítani, miszerint bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

Vonjunk mérleget: a „baloldali” azt jelenti tehát, hogy „nem kormánypárti” a Fidesz-magyar szótárban és a magyar kormánypárt politikai üzenete most már nem is csak annyi, hogy nem ők piszkítottak a saját nadrágjukba, hanem azt is hozzáteszik, hogy ezzel szemben mások tették ezt. És meg is jelölik ezeket a másokat, csak azt nem értem, hogy kerültek abba a nadrágba, ráadásul hátulról?

További üzenetnek tekinthetjük azt, hogy a jobb- és baloldaliság a valóságban létező ezer árnyalatát tökéletesen összemossa ez a bagázs, és kizárólag az „orbánizmus-antiorbánizmus” tengelyen képes pozicionálni mindent a világon, politikától plüssállatkákig, május elsejétől tetszhalott cethalászig. Ez elmekórtani eset, monomániának hívják. Ellenzéki oldalon is gyakori: sosem értettem, miért kéne utálnom például a pacalpörköltet, pusztán azon az alapon, hogy Orbán kedveli azt? Mindegy, ez már a kétdimenziós magyar politikai ló esete, aminek háta nincs, nem lehet rajta megmaradni, hiszen mértani sík, csak két oldala, egyikről esnek az emberek a másikra.

Mindenesetre nagy ötlet volt május elseje kapcsán vezércikket írni az oroszbarátság, unióellenesség és orbánizmus jegyében. Mindenhez volt köze a dolgozatnak, csak épp a saját tárgyához nem. Gratulálok, nem akármekkora szakmai teljesítmény ez: megérdemelne egy lócitrom-díjat.

Szele Tamás