Most, hogy nagyjából túl vagyunk az első riadalmon a Trump elleni merénylet miatt, nézzünk kicsit körül Orbán Viktor híres-nevezetes béketerve táján, amire úgy mellesleg legújabban belpolitikáját is alapozza, azzal a felkiáltással, miszerint aki abban nem hisz, az háborúpárti, aki háborúpárti, az idegen ügynök, és aki idegen ügynök, az vesszen.

(Képünk illusztráció)

Ez így egyszerűbb, mint a faék, és nagyjából az élet bármely területére alkalmazható, de a gyakorlatban azért mégis igen nagy szamárság. Hadd mutassak be Orbán Viktornak – ha olvassa ezt az írást – és a nagyközönségnek egy orosz „háborúpárti” politológust, Alekszandr Morozovot, aki kételyeit (jól megalapozva) a Szaharov Intézet honlapján, a Sztrana i Miren fejti ki. Lássuk, mit mond ő.

„Új békegalamb lépett színre: Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Kihasználta Magyarország uniós elnökségét, és körútra indult: Kijev, Moszkva, Peking, majd Washington állomásokkal. A rossz ebben az, hogy nincs mit kínálnia, és nem áll mögötte semmiféle hatalom. A háborút azonban most már senki sem állíthatja meg.”

Valószínűleg Orbán Viktor nem bánná, ha az orosz–ukrán háború megállításáért megkapná a Nobel-békedíjat. És sokan mások is örülnének ennek. De hogyan lehetne ezt megvalósítani?

Vlagyimir Putyin új hangnemre váltva többek között egy olyan politikai nyilatkozatot adott ki, amely véget kíván vetni azoknak a találgatásoknak, miszerint a Kreml nincs tisztában a háború céljaival. A tűzszünet és a béketárgyalások – mondta – négy feltétel teljesülése esetén lehetségesek:

• Ukrajna kivonja csapatait a négy megszállt régió közigazgatási határain túlra;

• Ezeknek a régióknak az Oroszországi Föderációhoz való csatolását nemzetközi szerződésekben rögzítik;

• Ukrajna felhagy a NATO-tagsággal kapcsolatos törekvéseivel;

• A nemzetközi szankciók mindegyikét fel kell oldani.

Irreális finnesítés

Vajon véget érhet a háború ebben a formában? Hipotetikusan lehetséges, ha az ukrán társadalom kész és hajlandó kivonulni a 2022-2024-es háborúból, elkönyvelve magának egy történelmi vereséget, ami területvesztéssel jár, és beleegyezik abba, hogy feladja a modern európai védelmi politika jelenlegi változatát.

Ez már megtörtént az európai országok történelmében. Igaz, már régen volt. Finnország például 1940-ben a szovjet-finn háborút követően békeszerződést írt alá a Szovjetunióval, minek folytán területeinek jó részét elvesztette, és a második világháború végén semleges állam lett. A Szovjetunióval való politikai partnerségének modelljét „finnesítésnek” nevezték.

A világpolitikában semmi sem tart örökké. Ennek pedig mi is tanúi vagyunk. A Kreml Ukrajna elleni agressziója miatt Finnország 2023-ban feladta semlegességét, és csatlakozott a NATO védelmi szövetségéhez.

Putyin ebben a régi hidegháborús formátumban kínálja fel Ukrajnának a „finnesítést” a 2022-2024-es háború befejezéseként.

Ez azonban csak képzelgés.

Öt tényező

A béketörekvés most megbénult. Mi kéne egy reális békekötéshez?

Az első tényező: a paritás a fronton. Több mint két évnyi katonai tevékenység és a „villámháború” kudarca után mind az orosz, mind az ukrán csapatok taktikai előnyre tettek szert. De nem voltak olyan offenzívák, amelyek lerombolták volna az ellenség védelmét. Ezért hallunk gyakran olyan szakértői nyilatkozatokat, hogy mindkét fél tárgyalásokba kezdhet, de csak miután a fronton a mainál kedvezőbb helyzetet értek el saját maguk számára.

Ezt a paritásproblémát Zaluzsnyij tábornok is megfogalmazta híres, 2023 őszi cikkében, amikor azt írta, hogy valamiféle technológiai áttörésre, új típusú fegyverek alkalmazására van szükség – a kialakult paritás megsemmisítéséhez. De ez a fegyver jelenleg nem létezik. A paritást egy nagy offenzívával lehetne felszámolni. Viszont most már kétséges, hogy egyáltalán lehetséges-e egy nagy offenzíva.

A második tényező az, hogy Putyin felajánlotta Kijevnek a kapitulációt. De ebben a formában az ajánlatát Ukrajna nem fogadhatja el, még akkor sem, ha a csatatéren súlyos vereséget szenvedne el. Kétségtelen, hogy az ukrán társadalom belefáradt a háborúba. De az a mód, ahogyan Putyin megfogalmazta a követeléseket, arra készteti Ukrajnát, hogy ne a békét keresse, hanem az ellenállást. És ne essünk tévedésbe, Vlagyimir Putyin szándékosan fogalmazta meg így a „béketervet”.

A harmadik tényező a lehetséges béketárgyalások formátumát érinti. Ezek nem épülhetnek a minszki megállapodások modelljére. Amikor azokat aláírták, Oroszország harmadik félként, a garanciavállaló országok csoportjának részeként lépett fel. Most a Kreml a háború egyik résztvevője. Putyin nem fogja elfogadni, hogy az USA vagy bármelyik nyugati ország szervezze meg ezeket a tárgyalásokat.

Ukrajna számára a tárgyalások kidolgozója olyan ország vagy országcsoport lehet, amely képes legalább átmeneti garanciákat teremteni a szerződés betartására. Ezért mondta Zelenszkij nemrég, hogy Kína aktívabb szerepet játszhatna a háború befejezésében. Putyin pedig a maga részéről azt mondta, hogy a háború befejezését célzó tárgyalások csak kétoldalúak lehetnek. Vagyis „harmadik” fél nélkül hajlandó csak asztalhoz ülni.

A negyedik tényező: Oroszországon belül semmi sem sürgeti Putyint a háború befejezésére. A társadalom és a gazdaság már alkalmazkodott a háborúhoz, a háború ellenzői kevesen vannak és szétszórtak. A politikai és biztonsági apparátus sikeresen elnyomta a háborúellenes hangokat.

És – ami a legfontosabb – két évvel a háború után nem alakult ki olyan elitcsoport, amelyről azt lehetne mondani: ez a réteg kész arra, hogy a kompromisszumos feltételekről szóló béketárgyalások kezdeményezője legyen. Ha vannak is ilyen emberek, ők nem próbálják megfogalmazni ennek a kompromisszumnak a kereteit.

Végül az ötödik tényező, amely blokkolja az összes korábbi reflexiót. Amíg Putyin van hatalmon, addig a háború folytatódik, és a béketárgyalásokról szóló nyilatkozatok a Kreml operatív játékszerei maradnak.

A háború befejezése csak akkor lehetséges, ha Putyin távozik a politikai színtérről. A béketárgyalások útja csak Putyin eltávolítása után nyílik meg, akár Hruscsov eltávolításának mintájára, akár halála következtében. Mindenesetre a béketárgyalások sikerére csak a Putyin után hatalomra kerülő „junta” alatt lehet számítani.

Lehetséges a tűzszünet?

Lehetséges-e legalább egy ideiglenes tűzszünet a jelenlegi demarkációs vonal mentén – például a „koreai forgatókönyv” szerint?

Oroszországban például Grigorij Javlinszkij, a posztszovjet politika veteránja azonnali tűzszünetet követel. Orbán Viktor egy ilyen „javaslattal” járja a világot. A Putyinnal folytatott asztanai találkozóján Erdogan azt mondta, hogy Törökország kész hozzájárulni egy tűzszüneti megállapodáshoz.

Putyin azonban július 4-én nyilvánosan elutasította a tűzszünet, azaz bármilyen ideiglenes tűzszüneti megállapodás gondolatát.

Donald Trump orosz–ukrán háborúval kapcsolatos megjegyzései úgy értelmezhetők, hogy amennyiben ő lesz az Egyesült Államok elnöke, akkor tűzszüneti megállapodást kíván elérni. A Trump-kormányzat első lépései, amennyiben megnyeri a választásokat, aligha várhatók 2025 márciusa-májusa előtt (beiktatására január 20-án kerülhet sor, az új kormány megalakulására pedig február közepén).

Trumpnak azonban jelenleg nincs valódi terve. És kijelentéseit sokféleképpen értelmezik. Egyesek úgy vélik, hogy Trump „alkut” fog ajánlani Putyinnak; mások szerint Trump valamiféle fenyegetéssel lép majd fel Putyin ellen. De még elképzelni is lehetetlen egy ilyen fenyegetést az USA részéről, amely tárgyalásra kényszerítené a Kremlt, és ugyanígy állunk egy hipotetikus baráti alkuval. Trumpnak egyszerűen nincs mit felajánlania a Kremlnek.

A háború befejezésével kapcsolatban sok „elvárás” és „remény” létezik, amelyek közül néhányat a propagandacsatornák táplálnak. Egyesek úgy vélik, hogy a nyugati koalíció összeomlik. Mások úgy vélik, hogy az orosz gazdaság omlik össze hamarosan. Megint mások úgy gondolják, hogy a Nyugat hamarosan elkezdi Kijevet békére kényszeríteni, és ez mindent megváltoztat. Negyedik llehetőség lenne az, hogy az ukránok hamarabb kimerülnek, mint az oroszok, és Kijevnek tárgyalnia kell majd.

Egzisztenciális háború

Mindezek a remények azonban alaptalanok. Az Ukrajnát támogató globális koalíció nem omlik össze. Éppen ellenkezőleg, egyre inkább intézményesül, és olyan hosszú távú támogatási struktúrákat hoz létre, amelyek nem függnek az egyes országok kormányváltásaitól.

A Nyugat nem kényszerítheti Kijevre a békét, és támogatni fogja az ukránok elhatározását, amíg készek megvédeni szuverenitásukat és a politikai választás szabadságát. Ukrajna kimerítése – ilyen típusú háborúval és olyan offenzív hadműveletekkel, amilyeneket a Kreml folytat - nem fog bekövetkezni a belátható jövőben.

De ami a legfontosabb, Putyin saját politikai koncepciója áll a tűzszünet és a béketárgyalások megkezdésének reménye útjában. A Kreml ezt a háborút nem regionális konfliktusként, hanem a Nyugat elleni egzisztenciális háborúként vívja. Putyin ezt kifejezetten megfogalmazta.

A Kreml számára az ukrán állam bukása az egész Nyugat feletti győzelmet jelenti, az „angolszászok és szövetségeseik” feletti diadalt, ahogy a Kreml fogalmaz. A Nyugatnak olyan nemzetközi szerződéseket kellene aláírnia, amelyek megszilárdítják a területi annexió eredményeit, és garanciákat adnak Ukrajna semleges státuszára, valamint a Kijevvel való nem katonai együttműködés rendszerének betartására.

A Kreml geopolitikai mitológiájában a háború célja egy új világrend létrehozása és a globális és európai biztonság teljes rendszerének lecserélése. Az orosz elit meggyőzte magát arról, hogy sok jel mutat a közelgő sikerre, melynek folytán a Nyugat hamarosan összeomlik, a dollár értékét veszti, a globális pénzügyi rendszer szétesik stb. Aztán az Ukrajnával és a Nyugattal vívott háború győzelmének kulcsa Moszkva kezébe kerül. Nyilvánvaló, hogy Putyin addig a képzeletbeli történelmi pillanatig háborúzni akar, míg ez meg nem történik. És ez azt jelenti, hogy ennek a háborúnak a valódi vége a putyinizmusnak és doktrínájának valamilyen formában történő összeomlásához kapcsolódik.

Egy híres szlogent parafrazálva: „Ha nincs Putyin, nincs háború!”.

Összeomlás – így vagy úgy

Ennek a háborúnak a vége csak két forgatókönyv szerint lehetséges. Az első egy puha összeomlás, vagyis az, hogy az orosz elit újragondolja Vlagyimir Putyin voluntarista és felelőtlen politikáját.

Egy ilyen helyzetben Moszkva esélyt kap arra, hogy viszonylag gyorsan kikerüljön a szankciók alól, visszatérjen a piacokra, és helyreállítsa a kommunikációt az Európai Unióval, de különösen az egyes európai országokkal. Ám ennek egy önálló orosz politikai fordulat kellene.

A második forgatókönyv a kemény összeomlás, a destabilizáció, a káosz és az elitcsoportok közötti nyílt konfliktus.

Mindkét forgatókönyv nyitott történelmi lehetőségeket teremt, mindkettő „deputyinizációt” feltételez.

Középtávon azonban egyik forgatókönyv sem elképzelhető. Ezért a világpolitika minden résztvevője kénytelen azt tenni, amit tesz: az Európai Unió újra felfegyverkezni, a NATO keleti szárnyának országainak falat kell építeni és új rakétavédelmi rendszereket finanszírozni, az Egyesült Államok a demokráciák globális szövetségével együtt a szankciók további kiterjesztésére és a harmadik országok tiszteletben tartásának kikényszerítésére koncentrál, a harmadik országoknak pedig manőverezniük kell, miközben arra várnak, hogy a Kremlben változások történjenek, és Oroszország visszatérjen a globális interakciók azon körforgásába, amelybe a 2000-2010-es években bekerült.

Így látja tehát a dolgokat az orosz ellenzéki politológus, Alekszandr Morozov. De hogyan látja a Kreml? Nagyon másképp. Mint a Meduza írja, az Elnöki Adminisztráció új metodicskát, módszertant bocsátott ki az ukrajnai harcokkal kapcsolatos kommunikációról a sajtóban és általában, az orosz állami propagandában. Idézzünk ebből is:

A Meduza birtokába került az orosz elnöki adminisztráció (AP) által a beszéd nyomán a kormánypárti és állami kiadványok számára készített módszertani útmutató, magyarul metodicska. Ez meghatározza, hogy a propagandistáknak hogyan kell tudósítaniuk Putyin „békekezdeményezéseiről”.

A dokumentum szerzői magát a háborút „ukrán konfliktusnak” nevezik. Azt javasolják, hogy a kormánypárti média munkatársai hangsúlyozzák, hogy „Oroszország nem utasítja el a párbeszédet”, de „Ukrajna és a Nyugat az ultimátumok nyelvén beszél”. (…) Putyin nem magyarázta meg pontosan, hogy a júniusban bemutatott „békejavaslat” hogyan függ össze az isztambuli megállapodásokon alapuló új szerződés kidolgozásának gondolatával. Az AP, vagyis az Elnöki Adminisztráció mindazonáltal azt tanácsolta a propagandistáknak, hogy az elnök szavait „világos álláspontként” jellemezzék, amely „megfosztja Kijevet és a Nyugatot a csel és a megtévesztés lehetőségeitől”.

„Oroszország békekezdeményezése a lehető legrövidebb időn belül véget vethet az ukrajnai konfliktusnak. Az Oroszország által javasolt terv, amennyiben Kijev és a Nyugat készen áll, lehetővé teszi a harcok azonnali beszüntetését és a tárgyalások megkezdését” – olvasható a metodicskában.

A továbbiakban így folytatódik:

„Kijev teljesen lejáratta magát, és könnyen elárulhat bármilyen megállapodást. Ukrajna a tűzszünetet militarista célokra használhatja fel, és ezt nem szabad megengedni.”

A dokumentum utolsó része azonban egy másik témának – nevezetesen a „többpólusú világrendnek” – van szentelve. A propagandistákat arra szólítják fel, hogy kijelentsék, hogy ez már „megvalósult”, sőt, Putyin „személyesen és döntő módon járult hozzá” a kialakulásához.

„A nemzetközi kapcsolatok nyugatközpontú és Amerika-barát modelljei végre a múlté lettek. Az Egyesült Államok nem tudott megbirkózni a hegemón szerepével, és most a vezető szerepet a világban az intenzíven fejlődő többségi világállamok birtokolják, amelyek közé Oroszország is tartozik” – áll a szövegben.

Az elnöki adminisztráció azt ajánlja, hogy az SCO-t és a BRICS-et nevezzék „a legbefolyásosabb szervezeteknek, amelyek háttérbe szorították a nyugati struktúrákat”, magát Oroszországot pedig a többpólusú világrend legfontosabb építészének Eurázsiában.

Ja, kérem, így is lehet. Ha már megvalósult az a bizonyos többpólusú világrend, a Nyugat is elbukott, legalábbis a metodicska szerint, annak sincs értelme, hogy tovább harcoljon Oroszország Ukrajna ellen. Bőven elég, ha az orosz állami média azt állítja, hogy győzött – ha a többi hazugságtól nem rogy be a Blazsennij katedrális teteje, ettől sem fog. Ha azt hazudják, hogy győztek, akkor győztek is. Legfeljebb nem Ukrajnában lesz ez igaz, hanem csak a Vörös tér és a Tverszkaja között.

Egyelőre így állunk a béketervekkel.

Szele Tamás