Mentegetőzéssel kell kezdenem ezt az írást, ugyanis tudom, hogy jelenleg a tegnapi fogolycsere részleteivel kellene foglalkoznom, de erre nincs mód, ugyanis olyan kusza, saját maguknak is ellentmondó hírek érkeznek az ügyben, hogy becsületes ember nem írja le őket, mert fél óra múlva az ellenkezőjük lesz igaz, egy óra elteltével meg még az sem.

(Képünk illusztráció)

Ellenben az elmúlt napok folyamán a Közel-Kelet is meglehetősen felbolydult, tehát jó alkalom ez, hogy elővegyük Zeév Hanin tanulmányát, mely a palesztin államiságról szól, és a Sztrana i Mir, vagyis a Szaharov Intézet kiadványának hasábjain jelent meg. Elnézést kell kérnem, de szokásomtól eltérően most nem adhatok meg hivatkozást, ugyanis a Facebook minden ilyesmit tartalmazó írás megosztását letiltja, tehát kérem, higgyék el nekem úri becsületszavamra, hogy ez megjelent, esetleg keressenek is rá, mert egyébként is kellemes és tartalmas olvasmány ez a honlap azoknak, akik tudnak oroszul vagy jól használják a fordítóprogramokat.

Szóval, hogyan is állunk Hanin professzor úr szerint a palesztin állammal?

Rosszul, amint maguk a palesztinok is.

Kezdjük azzal, hogy a Palesztin Hatóság az Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) által 1993 és 1998 között aláírt „Osloi Megállapodások” kvázi államalkotási törekvést jelentettek. Meglepő módon a Hamász 2023 októberében Izrael ellen elkövetett támadása hozzájárult a palesztin állam gondolatának népszerűségéhez.

Hogyan történhetett ez meg?

Izrael és az USA tiltakozása ellenére az elmúlt hónapokban több kis latin-amerikai ország, Írország, Spanyolország, Norvégia, Szlovénia és Örményország is felkerült a Palesztin Hatóságot teljes jogú államként elismerő országok listájára. A közelmúltig 138 ENSZ-tag ismerte el a Palesztin Hatóságot államként. Közel kétharmaduk ezt nem sokkal azután tette, hogy a Palesztin Hatóság 1988 novemberében Algírban kikiáltotta a „Palesztin Nemzeti Tanácsot”. Ez a szervezet az 1964-ben az Izrael elleni fegyveres harc céljából létrehozott PFSZ égisze alatt működött.

A Jasszer Arafat által vezetett PFSZ vezetői jól tudták, hogy az akkorra már véget ért hidegháború élesen csökkentette a palesztin kérdés jelentőségét a nemzetközi porondon. Ezért helyénvalónak tartották, hogy kinyilvánítsák készségüket (hamarosan kiderült, hogy ezt elsősorban a figyelemelterelés érdekében tették) a terrorról való lemondásra és Izrael létjogosultságának elismerésére, cserébe pedig palesztin államot kapjanak a Jordán folyó nyugati partján (a zsidó hagyomány szerint: Júdea és Szamária) és a Gázai Övezetben.

Az 1980-90-es évek fordulóján a Palesztin Hatóságot e (Arafat és örökösei által soha nem teljesített) kötelezettségek alapján elismerő országok között volt a Szovjetunió, majd utóda Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország, több posztszovjet ország (Grúzia, Azerbajdzsán, közép-ázsiai országok). A következő évtizedekben ezek az országok - Oroszország kivételével, amelynek nem voltak különösebb geopolitikai ambíciói a Közel-Keleten - deklaratívnak tekintették a Palesztin Hatóság elismerését. Azt remélték, hogy egy nem létező állam elismeréséért némi kritikátlan diplomáciai osztalékot kapnak.

Az Izrael elleni támadás felerősítette a palesztin állam gondolatának népszerűségét

A Palesztin Hatóságot elismerő országok többnyire megértették, hogy ez inkább „diplomáciai előrelépés”, egy olyan szándék, amely addig nem válik gyakorlattá, amíg Izrael és a Palesztin Hatóság („PFSZ”) közvetlen kétoldalú tárgyalásokon nem jutnak megállapodásra minden vitás kérdésben. Addig is Izrael marad a volt brit mandátummal rendelkező Palesztina határain belüli terület tényleges fennhatósága, még akkor is, ha számos ország és nemzetközi platform hivatalos retorikája ennek ellenkezőjét állítja.

Szavak és tettek között

Első látásra a palesztin állam jelenlegi egyoldalú elismerésének, akárcsak a múltban tett hasonló elismeréseknek, nincs gyakorlati jelentősége. Egy új állam teljes nemzetközi legitimációjához az ENSZ-tagok legalább 2/3-ának támogatása és a Biztonsági Tanács jóváhagyása szükséges. És ha az ENSZ Közgyűlésében nem is lesz gond a 193 országból szükséges 129 szavazat összegyűjtése, a „palesztin kérelemnek” esélye sincs arra, hogy a Biztonsági Tanácsban az öt állandó tag közül bármelyik vétóját leküzdve átmenjen.

A Biztonsági Tanácsot alkotó három nyugati országból legalább kettő (az USA, az Egyesült Királyság és a tétova Franciaország) szinte elkerülhetetlen vétója abból a felfogásból fakad, hogy a palesztin állam egyoldalú elismerése a (soha nem létezett) „1967. júniusi határok” között teljes mértékben ellentétes az ENSZ BT 1967. november 22-én, a hatnapos háborút követően elfogadott 242. számú határozatával. Mind ebben, mind a későbbi határozatokban a Biztonsági Tanács kifejezetten követelte a konfliktusban részt vevő felek által a nemzetközi közösség támogatásával elfogadott „biztonságos és elismert” határok létrehozását. Ezért a Palesztin Hatóság jelenlegi elismerése nem több, mint egy politikai nyilatkozat.

A Palesztin Hatóság nemzetközi legitimációjának másik akadálya az alkalmazás megkérdőjelezhető érvényessége nemcsak történelmi és kulturális értelemben, hanem a nemzetközi jog szempontjából is, amelyre Ramallahban és a világ számos fővárosában folyamatosan hivatkoznak. Richard Haass (diplomata, a Council for Foreign Relations volt igazgatója, az amerikai külügyminisztérium politikai elemző irodájának volt igazgatója, az ifjabb Bush-kormányzat külügyminiszterének tanácsadója) aprólékos elemzése szerint a nemzetközi jogi normák az etnikai csoportok „elszakadási jogát” öt alapvető kritérium teljesítéséhez kötik.

Ezek a következők:

- Az ilyen csoportok stabil és történelmileg bizonyított kollektív identitásának megléte;
- meggyőző érvek arra vonatkozóan, hogy a status quo fenntartása helyrehozhatatlan politikai, fizikai és gazdasági károkat okozna ezeknek a csoportoknak;
- a lakosság hajlandóságának egyértelmű jelzése a politikai önrendelkezési jog gyakorlására;
- az új állam gazdasági és politikai életképessége;
- garanciák arra, hogy az nem fogja aláásni a szomszédos országok stabilitását.

Nem nehéz belátni, hogy a palesztinai araboknak mind az öt kritériummal komoly problémáik vannak. Nem alakult ki kollektív palesztin identitás, a „palesztin nemzet” megteremtésének tervébe fektetett erőfeszítések és hatalmas pénzügyi, diplomáciai és politikai erőforrások ellenére sem. A gyakorlatban a „palesztinok” vagy „palesztinai arabok” kifejezések a történelmi Erec Izrael (Izrael földje) – Palesztina – régió különböző régióiban élő, különböző földrajzi és etnikai eredetű arab és arabizált közösségek meglehetősen változatos csoportjára utalnak. A palesztin arabok Izrael szuverén területén (a zöld vonalon belül) és Jordániában élnek, mindkét ország állampolgárságával rendelkeznek, valamint Júdea és Szamária arab enklávéiban és a Gázai Övezetben laknak.

Mindez kezdettől fogva erősen kétségessé tette nemcsak egy jövőbeli palesztin állam, hanem a létrehozásának alapjául szolgáló entitás – a Palesztin Hatóság – életképességét és fenntarthatóságát is. Nem véletlen, hogy a Palesztin Hatóság már csaknem két évtizede szétesett, és a Gázai Övezetben a Hamász radikális iszlamistáinak enklávéjává, Júdeában és Szamáriában pedig arab nyelvű enklávékká vált, amelyeket névlegesen a PFSZ vezetői irányítanak.

A két csoport nem táplál különösebben baráti érzelmeket egymás iránt.

„Egy izraeli hírszerző ügynökség korábbi vezetője elmondta, hogy alig egy héttel azután, hogy az oslói megállapodások értelmében létrejött a palesztin arabok szabad mozgására vonatkozó rendszer a Gázai Övezet és Ciszjordánia között, Ramallah arab kormányzója szó szerint könyörgött, hogy zárjuk le a szabad átkelőt, mert a ramallahiak nem akarják látni a gázaiak tömegét” – írja Ben Caspit politikai kommentátor. – „Két különböző és egymással összeférhetetlen népességről beszélünk, amelyek finoman szólva is kevéssé szeretik egymást, és nincs közös identitásuk.”

A radikális „szekuláris” nacionalistákból álló Fatah (amely állítólag még mindig hangoztatja az Izraellel való békés párbeszéd gondolatát) és az Izrael létjogosultságát elvileg el nem ismerő Hamász közötti ideológiai különbségek csak a két „palesztin” szegmens etnikai-kulturális különbségeinek és politikai-gazdasági ellentmondásainak látszatát jelentik. Ezek viszont törzsi, klán- és vallási-szektariánus közösségek sokaságára bomlanak a sietve (de eddig sikertelenül) összetákolt „palesztin nemzeten” belül.

Természetesen vannak, akik úgy vélik, hogy Izraelnek és a világközösségnek esélyt kellene adnia egy palesztin államnak. Az etnokulturális és vallási-törzsi különbségek, ahogyan az más nemzeteknél is megtörtént, a belső akkulturáció folyamatában fokozatosan eltűnhetnek, míg az Izraellel való politikai ellentmondások megmaradhatnak.

De még ha el is fogadjuk ezt a nézetet, a palesztinai arabok helyzete továbbra is teljesen ellentmondásban van az „elszakadáshoz való jog” fennmaradó kritériumaival.

Az az állítás, hogy a lakosságnak a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNA) ellenőrzése alatt lévő jelenlegi státusza olyan politikai, fizikai és gazdasági szenvedést okoz nekik, amely nem létezne, ha saját államuk lenne, egyértelműen kétséges. Az Izraellel való gazdasági szomszédság olyan életszínvonalat és életminőséget (jólét, oktatás, fizikai biztonság, sőt, személyes szabadságjogok) biztosít a ciszjordániai arabok számára, amely a legtöbb tekintetben mérhetően jobb, vagy legalább olyan jó, mint bármelyik szomszédos arab országé. Ez még nyilvánvalóbbá vált a 2010-es évekbeli arab tavasz idején és azt követően. A palesztinai arabok független állama gyorsan egy újabb összeomlott állammá válhat.

Ebből a szempontból érdekes annak a területnek a gyakorlata, ahol ténylegesen létrejött egy palesztin kváziállam. A Gázai Övezetben a Hamász csoport radikális iszlamistái 2007 júniusában ragadták magukhoz a hatalmat. Az általuk létrehozott fundamentalista-terrorista rezsim a „nemzetállam-építés” egyetlen olyan lehetőségét választotta, amely valóban megfelelt a Hamásznak: az enklávét az Izrael elleni agresszió ugródeszkájává alakította.

Több mint másfél évtizede anyagi és emberi erőforrásaik nagy részét erre a törekvésre fordítják. Ennek a tevékenységnek a csúcspontja a Hamász fegyvereseinek 2023. október 7-én az ország déli részén lévő izraeli települések ellen elkövetett nagyszabású és véres támadása volt, amely az Izrael és az iszlamista terrorcsoportok közötti 9 hónapos fegyveres összecsapás kezdetét jelentette, amely az elmúlt évtizedek legnagyobb fegyveres összecsapása, és amely teljes körű regionális háborúvá eszkalálódhat.

Tekintettel a Hamász növekvő népszerűségére Júdea és Szamaria arabjai körében, valamint a jelenlegi Palesztin Hatóság kormányának a terror de facto támogatására, ha létrejön egy független palesztin állam, a Hamász vagy annak reinkarnációja elkerülhetetlenül magához ragadja a hatalmat. Emiatt szinte értelmetlen arról vitatkozni, hogy a palesztinai arab államiság gondolata a „szekuláris” palesztin-nacionalista vagy iszlamista változatban megfelel-e annak a kritériumnak, hogy nem jelent fenyegetést a szomszédos országokra. Tehát a palesztin nemzetállami törekvés, amely a leghangosabb és propagandisztikusan legjobban hangoztatott a világon, nem teljesíti az „etnikai csoportok elszakadási jogának” egyik kritériumát sem.

Ennek a ténynek a felismerése az elmúlt évtizedben párhuzamosan haladt a közel-keleti konfliktus tartalmának változásával. A konfliktus megszűnt arab-izraeli konfliktus lenni, és egyrészt az Irán-barát „Ellenállás Tengelye”, másrészt az Izrael és az USA égisze alatt álló mérsékelt arab rezsimek Nyugat-barát tömbje közötti konfrontációvá alakult át.

Ez a palesztin kérdés háttérbe szorulásához vezetett a Donald Trump által ajánlott 2018-as évben. Donald Trump abban látta az „évszázad üzletét”, hogy normalizálja Izrael kapcsolatait a szaúdi blokk Amerika-barát szunnita államaival. Ma azonban a palesztin állam kiüresedettnek tűnő témája visszatér a nemzetközi diplomácia fókuszába.

Kinek és miért van szüksége erre?

Ennek az új-régi trendnek a kiváltó oka az IDF (az izraeli fegyveres erők) „Vaskardok” hadművelete volt a Gázai Övezetben, válaszul a Hamász október 7-i agressziójára, amely több mint 1200 izraeli és külföldi civil életét követelte, több mint 250-et pedig elfogtak és túszként Gázába hurcoltak. A zsidó állam iránti szimpátia a nagyvilágban nem tartott sokáig. Ezt hamarosan felváltotta az antiszemita érzelmek erőteljes hulláma, Izrael-ellenes narratívák a médiában és erőszakos, zsidóellenes incidensekre került sor. Ezek mértéke, különösen a nyugati országokban, sokszorosan meghaladta a korábbi évek antiszemitizmusának szintjét, amely már akkor is rekordokat döntött.

Mindez Izrael „palesztinok elleni népirtásának” alaptalan vádja miatt zajlik, beleértve a Hamász propagandájának széleskörű és esztelen terjesztését az IDF által az övezetben állítólag szándékosan megölt „több tízezer civil” állítólagos szándékos meggyilkolásáról. A vandalizmus, a szóbeli és fizikai támadások, a közösségi médiában megjelenő gyűlöletbeszéd, a zsidók megfélemlítése és zaklatása felbujtói a legtöbb esetben nem is tartják szükségesnek, hogy antiszemita tevékenységüket „Izrael jogos kritikájának” álcázzák.

Számos európai kormány, amely általában támogatja a „kétállami megoldás” gondolatát, az október 7-i mészárlás óta élesen fellépett az antiszemitizmus minden változata ellen, és keményebben lépett fel a Hamásszal és az EU-ban működő szövetségeseivel szemben. Ugyanakkor a palesztinbarát és Izrael-ellenes (nyílt vagy látens) érzelmek hordozói, akik hagyományosan meghatározzák a hangnemet Dublin, Madrid, Oslo és néhány más nyugati főváros vezető politikai köreiben, úgy tűnik, kényelmesnek találták, hogy kihasználják az Izrael október 7-i állítólagos aránytalan válasza elleni „erkölcsi felháborodást”. Az egyetemi kampuszokon, az utcákon és országaik információs terében uralkodó agresszívan Izrael-ellenes hangulatot úgy tekintik, mint a közel-keleti konfliktusról alkotott nézeteik nyilvános legitimációját, amelynek értelmét és tartalmát arra redukálják, hogy izraeli zsidók gyarmatosították azokat a területeket, amelyek állítólag soha nem tartoztak ehhez a néphez.

A palesztin állam jelenlegi „elismerési díszmenetének” más résztvevői különleges indítékkal rendelkeztek. Négy kis karibi állam valószínűleg a Latin-Amerikán az elmúlt években végigsöprő neomarxista és palesztinbarát irányzat hatására ismerte el a Palesztin Hatóságot. A szlovén kormánykoalíció baloldali többsége diplomáciailag hasznosnak találta, hogy támogassa az Európai Bizottság külügyi és biztonságpolitikai főbiztosának erőfeszítéseit, aki támogatja az Izraelre gyakorolt nyomást, hogy állítsa le a gázai hadműveletet, mielőtt a Hamász vereséget szenved. Ezekben a politikai körökben népszerű az az elképzelés, hogy Izrael egyoldalúan felelős a megoldatlan „palesztin problémáért”. A szlovének számára – retorikájuk szerint – ennek a víziónak az igazolása a „saját államról szóló, mindössze 33 évvel ezelőtt megvalósult ezeréves álmukkal” való hasonlóság.

Örményország indítékai bonyolultabbak. Első pillantásra az érzelmi és geopolitikai szférában kell keresni őket. Először is, Izrael nem hajlandó elismerni az örmény holokausztot (a kilikiai örmény lakosság törökök általi lemészárlását az első világháború végén) az európai zsidóság holokausztjához hasonló eseményként. Másodszor pedig jelentős indok a Jeruzsálem és Örményország fő ellensége, Azerbajdzsán közötti növekvő stratégiai partnerség a polgári és katonai technológiák terén, az azerbajdzsáni energiaforrások szállítása Izraelnek és a fejlett izraeli fegyverek szállítása az azerbajdzsáni hadseregnek. Ezek közé tartoztak azok a fegyverek is, amelyek segítettek Azerbajdzsánnak gyors és meglepő győzelmet aratni a 2020-as második karabahi háborúban. Izraelt és Azerbajdzsánt az is összeköti, hogy közösen szállnak szembe az Iránból érkező kihívásokkal és fenyegetésekkel, amely Örményország stratégiai partnere és pártfogója.

Jereván palesztinbarát demarche-ja Jeruzsálem elleni „bosszúnak” tekinthető lenne, ha ez a geopolitikai paradigma fokozatosan alakult volna ki. A korábbi évtizedekben azonban Örményország tartózkodott a Palesztin Hatóság elismerésétől. Örményország mostani lépése elméletileg egy pukedli Teherán előtt, miután 2024 áprilisában először kerül közvetlen fegyveres összecsapásba Izraellel. Örményország azonban már most is szinte maximálisan megkapja a maga jutalmát Teherántól. Irán további katonai, diplomáciai, gazdasági és infrastrukturális beruházásai a két ország partnerségében nagyrészt megegyeznek. Tehát még ha Jerevánnak lehetősége is van arra, hogy még ennél is többet kapjon Irántól, aligha van rá szüksége, hogy ilyen drasztikus lépéseket tegyen.

Ám a költségek igen jelentősek lehetnek. Jereván diplomáciai gesztusát a nyugati országok, amelyekkel Jereván most az anyagi és diplomáciai támogatás reményében igyekszik közeledni, az Iránnal, a Nyugat-ellenes „ellenállási ív” vezetőjével - amelyhez Oroszország is tartozik - való szolidaritás jeleként értékelhetik. Ezt az érzést aligha ellensúlyozza az a tény, hogy az USA-t és az EU-t valóban irritálja az izraeli vezetés vonakodása, hogy a harcok aktív szakaszának befejezése után (tehát a „palesztin egység” helyreállítását és a „megújult palesztin állam” létrehozását" szolgáló) Gázát átadja az PNA-nak. Annál is inkább, mert a retorika ellenére a gyakorlatban folytatódik Jereván katonai, diplomáciai és különösen gazdasági partnersége Moszkvával.

Ha az örmény vezetés mindezt megérti, akkor diplomáciai lépésük nem instrumentális, hanem egészen autonóm, és indítékai közel állnak a zsidó állam fent említett hangsúlyos nyugati kritikusainak megközelítéséhez.

Az örmény külügyminisztérium a „palesztin állam” elismerése mellett kijelentette, hogy elítéli „Izraelnek a polgári infrastruktúra elleni támadásait és a palesztin polgári lakosság elleni erőszakot” (bár ezzel párhuzamosan felszólított az izraeli túszok szabadon bocsátására). És azonnali tűzszünetet követelt, ami a gyakorlatban a Hamász hatalmon maradását jelenti.

Izraeli reakciók

Izrael a múltból származó dolognak tekintette „Palesztina” független államként való elismerését az EU-tagok, valamint Ciprus (mielőtt csatlakozott volna az EU-hoz) és a volt szovjet tagköztársaságok részéről. A Palesztin Hatóság teljes jogú állammá való emelésének támogatása azonban – először Svédország (2014), most pedig három másik nyugat-európai ország részéről – olyan lépés volt, amely más EU-tagokat hasonló lépésekre ösztönözhet, valamint Izrael elszigetelődéséhez vezethet az ENSZ-ben és más nemzetközi szervezetekben.

Ezt a tényt illusztrálta Simon Harris ír miniszterelnök, aki leszögezte, hogy országa szándékában áll „a palesztin állam elismerése a (palesztin-izraeli) békefolyamat végén”, de azért csatlakozott Spanyolországhoz és Norvégiához, mert a közös nyilatkozat „nagyobb (diplomáciai) fedezetet” ad minden országnak, és esetleg felgyorsítaná a folyamatot.

Jeruzsálem reakciója várható volt. Haim Katz izraeli külügyminiszter a jelenlegi helyzetben a palesztin állam európai országok általi elismerését a terroristák, erőszaktevők és gyilkosok, a Hamász és Irán megjutalmazásának nevezte, majd szankciókat jelentett be ezen országok ellen (a jeruzsálemi spanyol főkonzulátus elvesztette a jogot, hogy konzuli szolgáltatásokat nyújtson a Palesztin Hatóság polgárainak). Izrael visszahívta Írország, Spanyolország és Norvégia nagykövetét konzultációra, és öt uniós ország nagykövetét magyarázatért a külügyminisztériumba rendelte. Általában ez szokta megelőzni a diplomáciai kapcsolatok leépítését.

Írország, Norvégia és Spanyolország nagyköveteinek bemutatták azt a videót, amelyen jól felszerelt és kiképzett palesztin terroristák meggyilkoltak 15 embert és elraboltak 7 izraeli női megfigyelőt a gázai határon 2023. október 7-én. Spanyolország izraeli nagykövete „sokkolónak és elképzelhetetlennek” nevezte a látottakat, és biztosította, hogy Spanyolország Izrael barátja. A norvég képviselő a hivatalos állásponttal egyetértve a palesztin állam elismerését „nem a terror, hanem azok jutalmának nevezte, akik (állítólag) harcolnak ellene”: a ramallahi PFSZ-rezsimre gondolt. A hivatalos Dublin „a diplomatákkal szembeni teljesen elfogadhatatlan bánásmódnak” nevezte a nagykövetének megdorgálását és a videó bemutatását neki, visszautasítva minden izraeli állítást.

Az izraeli közvélemény a palesztin állam elismerésének kérdésében szokás szerint megosztott. A kilenc ország palesztinbarát demarche-jára adott éles kormányreakció látszólag széles körű lakossági támogatást garantál. Az Izraeli Demokrácia Intézet felmérése szerint a lakosság több mint 80%-a nem hisz abban, hogy a Palesztin Hatóságot meg lehet reformálni, és 71,5% úgy véli, hogy a terrorizmus növekedni fog, vagy ugyanolyan szinten marad, ha létrejön egy palesztin állam. Ezért a zsidó izraeliek 64%-a ellenzi a palesztin állam létrehozását.

Ugyanakkor az izraeli zsidók 55%-a (főként a baloldali és centrista nézetek támogatói) és az izraeli arabok háromnegyede úgy véli, hogy a palesztin állam egyoldalú elismerése eszméjének növekvő népszerűsége nagyrészt az izraeli vezetés katonai és nemzetközi ügyekben tett lépéseinek köszönhető. Mindössze egyharmaduk nem lát összefüggést az izraeli kormány intézkedései és a palesztin állam elismerésének jelenlegi európai és latin-amerikai fordulata között.

Ebben a kérdésben szakmai körökben sincs egyetértés. Freddy Eitan, az izraeli külügyminisztérium egykori főtanácsadója (jelenleg a konzervatív Jeruzsálemi Társadalmi-Állami Kapcsolatok Központjának munkatársa) szerint például:

„A virtuális Palesztina elismerése az iráni ajatollahok győzelme és az iszlamista terrorizmus jutalma. Ez egy újabb eszköz az iráni rezsim kezében, amely hamarosan nukleáris arzenállal fog rendelkezni, és egy újabb lépés a szörnyű csapás felé, amely holnap Európa összes országát sújtani fogja. Egy ilyen tragikus helyzetben a „Palesztin Állam” egyoldalú elismerésére hajlandó országok hivatalos beleegyezése azt jelenti, hogy többé már nem Izrael szövetségesei, de nem is barátai.”

Shimon Stein, szintén volt diplomata és a balközép Tel Aviv-i Nemzetstratégiai Tanulmányok Intézetének vezető munkatársa pedig bírálta Izrael jelenlegi vezetésének „dühödt reakcióját”, amely:

„Ahelyett, hogy politikai párbeszédet folytatna az EU-val és megpróbálná felhasználni azt egy terrorizmustól mentes Gáza újjáépítésére és egy regionális Irán-ellenes koalíció előmozdítására, értelmetlen fenyegetéseket fogalmaz meg. Ezzel a megközelítéssel minimálisak az esélyeink a sikerre”.

A G7-országok – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Németország, Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán – egyike sem hajlandó a különböző, Izraellel szembeni, nem mindig elismerő nyilatkozataik ellenére megváltoztatni a regionális játékszabályokat a palesztinai arabokkal kapcsolatban. Ezért a háború után kiderül, hogy megtörténik-e a „megújult palesztin állam” létrehozása, vagy ismét a világpolitika perifériájára szorul.

A magam részéről annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy a közeljövőben kiemelten veszélyes tűzfészek kialakulásától tartok a Közel-Keleten, és elsősorban nem is Izrael, hanem sokkal inkább Irán expanzív-agresszív politikája miatt.

Sosem lesz béke az olajfák alatt.

Azért azonban sokat tehetne az Európai Unió, mármint ha akarna, hogy a térség feloldhatatlan problémái ne nőjenek nagy háborúvá.

Nem fog tenni semmit.

Szokás szerint.

Szele Tamás