Roppant érdekes elemzést közöl a Riddle: Russia Kszenyija Szmoljakova tollából, melynek végső tanulsága az, hogy az idei oroszországi választásoknak nem nagyon lesz semmiféle eredménye. Ez csak látszólag abszurd, voltaképpen nem is nagyon lehet, holott igény épp volna a változásra, csak lehetőség nincs.
(Képünk illusztráció)
Az ugyanis a helyzet, hogy egy csomó mindenféle választást tartanak arrafelé idén, önkormányzati voksolástól (Oroszországban nagyon erős az önkormányzatiság) kormányzóválasztásokig, és tény, hogy erős az elégedetlenség a választók körében, azonban mindennek dacára valahogy nem lesz az egészből semmi. De lássuk, miről is van szó.
Ugyebár, megkezdődtek a 2024-es oroszországi egységes választások. Országszerte összesen 4135 választási kampány zajlik, köztük három körzetben időközi választásokat tartanak az Állami Duma képviselői ügyében, 21 régióban kormányzóválasztást tartanak, 13 regionális törvényhozási testület képviselőinek, 20 városi tanácsnak és két regionális főváros polgármesterének megválasztását is most intézik. Ezeken a választásokon több tízezer mandátumot osztanak ki, amelyek 98-99%-a önkormányzati szintű mandátum.
Általános pénzhiány
Ezek a választások olyan körülmények között zajlanak, amelyek korántsem kedvezőek a hatóságok számára. Nem csak az a tény zavaró, hogy a kurszki régió egy része jelenleg az ukrán hadsereg ellenőrzése alatt áll – elvégre ez a helyzet egy ország szintjén nagyon kis területen, korlátozott számú emberre van közvetlen hatással, bár természetesen az általános hangulatot is befolyásolja. De ennél sokkal fontosabb a növekvő társadalmi-gazdasági feszültség. Július 1-je óta például az ingatlanárak és a közüzemi szolgáltatások árai jelentősen emelkedtek az egész országban (kivéve Szentpéterváron, ahol az árakat befagyasztották, mert a rezsimnek biztosítania kell a jelenlegi kormányzó, Alekszandr Beglov újraválasztását, aki rendkívül népszerűtlen a lakosság körében). Emelkedtek a tömegközlekedési jegyek árai és az élelmiszerárak, az autók és az alkatrészeik sokkal drágábbak lettek, sőt, leállították a támogatott jelzáloghitelek programját is.
Ehhez jön még egy sor regionális probléma, mint például a tavaszi áradások az Orenburgi és a Kurgani Területen (mindkét régióban jelenleg kormányzóválasztásokat tartanak), a nagyszabású erdőtüzek a Transzbajkáli és a Habarovszki Területen (ahol szintén fontos választásokat tartanak), az AFU (vagyis az ukrán hadsereg) bevonulása a Kurszki Területen (ahol kormányzóválasztásokat tartanak), a szénexport problémái Hakassziában és Kuzbasszban (ahol fontos választásokat tartanak) – a lista még hosszan folytatható.
Nincsenek jelöltek
Úgy tűnik, hogy ilyen körülmények között elegendő feltétel van a tiltakozó szavazáshoz. Ráadásul maga a régiók köre, ahol a választásokat tartják, nyilvánvalóan nehézséget jelent a hatóságok számára. Ott van például az örökké problémás Altaj Köztársaság, ahová az „Egységes Oroszország” párt Általános Tanácsának korábbi titkárát, Andrej Turcsakot száműzték (a régió élére), valamint a szintén problémás Transzbajkáli és Habarovszki területek, Hakasszia pedig egy évvel ezelőtt kompetitív kormányzói kampánnyal lepte meg a megfigyelőket, és az Irkutszki Terület sem nyugodt, ahol az ország egyik legmasszívabb és legkitartóbb nyilvános tiltakozása zajlik.
De nincsenek meg a megfelelő feltételek és mindenekelőtt a megfelelő jelöltek sem ahhoz, hogy a tiltakozó szavazást lehetővé tegyék. A statisztikák azt mutatják, hogy a verseny mutatói (még a formálisak is) szinte minden szinten negatív rekordokat mutatnak. Például a regionális vezetők választásán térségenként átlagosan hét jelöltet állítottak (ez sok, de ezt a számot azért sikerült elérni, mert Szentpéterváron egyszerre 22 személyt jelöltek, akik többségének esélye sem volt a regisztrációra). Ha összehasonlítjuk a 2019-es adatokkal, amikor a legtöbb ilyen régióban a legutóbbi kormányzóválasztást tartották, a különbség szembetűnő: ugyanis 2019-ben 10,2 jelölt jutott egy-egy helyre. A helyi önkormányzati választásokon régiónként átlagosan 6,3 fős listát indítottak, míg általában 6,2 jelöltet regisztráltak. A korábbi rekordot 2018-ban állították fel: akkor 8,7-es listát jelöltek, és 6,4-et vettek nyilvántartásba. Hasonló a helyzet a városi tanácsok választásain is: a jelölés és a regisztráció aránya alacsonyabb, mint 2019-ben, amellyel az idei év hét nagyobb városban esik egybe, és alacsonyabb, mint 2020-ban, 2022-ben és 2023-ban (ennél alacsonyabb csak 2021-ben volt, amikor az Állami Duma-választásokat tartottak, ami sok erőforrást vett el a pártoktól).
Ha a választások alacsonyabb szintjét – a kisvárosokat, a vidéki körzeteket és a településeket – nézzük, a helyzet még rosszabb. A Golosz mozgalom szerint a helyi önkormányzati képviselő-testületek képviselőinek választásain, amelyekre az év során az egyes voksolási napok között került sor, mandátumonként átlagosan kevesebb mint két jelöltet állítottak (1,9 főt). Ez azt jelenti, hogy számos helyi szintű választást kell törölni pusztán azért, mert a szavazás időpontjában csak egy jelölt maradt a szavazólapon. Ennek elkerülése érdekében az önkormányzatoknak nemcsak a legfontosabb jelöltet kell megtalálniuk, akinek győznie kell, hanem olyan „technikai” jelölteket is, akik biztosítják, hogy a választásokat egyáltalán megtartják.
Más szóval a politikusok egyszerűen úgy döntöttek, hogy egyáltalán nem indulnak a választásokon. Magánbeszélgetésekben sokan azt mondják, kivárnak: az ő feladatuk az, hogy „túléljék a következő három-öt évet, aztán majd meglátjuk”.
Az esélyek kicsik, a kockázatok magasak, és az előnyök nem nyilvánvalóak
Stratégiájuk érthető. Ha kezdetben nem a hatóságok által jóváhagyott jelöltek közé kerül a pályázó, az útja rögös és szinte céltalan lesz. A választásokon elég könnyű kiszorítani egy jelöltet. Az önjelölt kandidátusokat és a pártok képviselőit, akik a választók aláírását gyűjtik jelölésük támogatására, a belügyminisztérium kézírat-szakértőinek segítségével kizárhatják a választásokon való részvételből: ezek a „szakértők” bármelyik választópolgár aláírását érvényteleníthetik. Más eszközökkel is megakadályozzák, hogy független jelöltek induljanak a választásokon.
A kormányzóválasztáson indulni szándékozókat az úgynevezett „önkormányzati szűrő” segítségével szűrik ki. A kommunisták idén különösen érintettek, és ez már önmagában is sokatmondó. A CPRF (az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja) jelöltjeinek különösen nehéz regisztrálniuk olyan időszakban, amikor a választók inkább belpolitikai, mint külpolitikai kérdések felé fordulnak. A CPRF-nek például 2019-ben és 2020-ban számos kormányzóválasztást kellett kihagynia (2021-ben kevés kormányzóválasztás volt, így azt az évet ki kell hagyni az elemzésből). 2022-ben és 2023-ban, a közvéleményt és a politikai osztályt egyaránt érintő súlyos sokkhullámok hatására a helyzet megváltozott: a CPRF szinte mindenhol indulhatott, mert kevés esélye volt arra, hogy problémát okozzon. Ebben az évben a CPRF kényszerű kiesési aránya visszatért a háború előtti szintre. Ez egyébként azt jelenti, hogy maguk a hatóságok is látják a tiltakozás lehetőségét, és megpróbálják azt csírájában elfojtani a választásokon.
Minden más szintű választásoknál vannak univerzális eszközök a nemkívánatos jelöltek kiszűrésére: az például bevált módszer, hogy valakit önkényesen „külföldi ügynöknek” vagy „szélsőségesnek” bélyegeznek. Mindkét esetben megfosztják az állampolgárokat a választásokon való részvétel lehetőségétől.
Még ha át is esne bárki ezen a rostán, majd megnyerné a választást ebben a rendkívül versenyképtelen és egyenlőtlen küzdelemben, a mandátum átvételét követő egy héten belül akkor is „külföldi ügynöknek” nyilváníthatják, és a mandátumát visszavonhatják: ehhez csupán az Igazságügyi Minisztérium egyik tisztviselőjének aláírására van szükség,
A politikusok valójában nagyon korlátozott mandátumot kapnak. Helyi szinten a hatáskörük szinte nem is létezik. A költségvetés még a nagyvárosokban is gyakorlatilag az oktatási bizottság (városi oktatási bizottság) kibővített büdzséje: a kiadások több mint felét az iskolák és óvodák emésztik fel, és az egyéb „védett kiadási kategóriákkal”, azaz a nem módosítható költségekkel együtt ez az arány gyakran meghaladja a város saját költségvetési bevételeinek 100%-át. Vidéken a helyzet még rosszabb. De még a kormányzóknak is (néhány kivételtől eltekintve, mint például Kadirov és Szobjanyin) rendkívül korlátozott a mandátumuk, és a helyetteseiket vagy a kulcsfontosságú minisztereket sem nevezhetik ki az illetékes szövetségi hatóságok jóváhagyása nélkül.
Amire viszont bőven van lehetőségük, az az, hogy jogi problémákba keveredjenek, és büntetőeljárás induljon ellenük. Oroszországban szinte minden héten indítanak eljárást polgármesterek, regionális miniszterek és kormányzóhelyettesek ellen. Nem is az ellenzék tagjairól van szó, hanem az úgynevezett „rendszerszintű” bürokratákról – azokról, akik a kormányzati rendszer lojális tagjainak tekintik magukat. Csakhogy maga a költségvetési és közigazgatási rendszer szándékosan úgy van kialakítva, hogy a helyi lakosok problémáit gyakorlatilag lehetetlen megoldani a törvények megsértése nélkül. Ilyen körülmények között a politikusoknak nagyon kevés indítékuk van arra, hogy bárhol is induljanak a választásokon.
„Az elit nem képes cselekedni, a polgárok nem mozdulnak...”
Ennek eredményeképpen a mostani választásokon olyan helyzet áll elő, hogy az embereknek van okuk az elégedetlenségre, de nincsenek jelöltek, akiknek segítségével ezt kifejezhetnék. Lenin híres mondatát parafrazálhatjuk: „az elit nem képes cselekedni, a polgárok pedig nem akarnak”, másként: „A polgárok nem találják a jelöltjeiket, a jelöltek pedig nem akarnak indulni”.
Ebben az értelemben nem egészen helytálló a társadalmat passzivitással vádolni. A valóságban a politikai osztály az, amelyik passzív, az embereknek pedig egyszerűen nincs kihez csatlakozniuk, nincs kit követniük vagy támogatniuk. Még az sem világos, hogy mit lehetne tenni, mert a politikai osztály nemhogy nem vesz részt a választásokon, hanem teljesen hallgat: valószínűleg szándékában áll kivárni a helyzet változását, és passzívan tekint valamilyen jövőbeli lehetőségre.
Ezeknek a hallgatag politikusoknak a motivációi világosak és érthetőek: a demokratikus országokban (és a választások a demokrácia eszközei) ritkán tapasztalható olyan helyzet, amikor a választásokon való részvételhez nem csak politikai ambíció, hanem bátorság is szükséges. A mai Oroszországban azonban a választásokon való részvétel gyakran bátorságot igényel, és egyúttal a politikai ambíciók végét is jelentheti.
Kivételek azonban még ebben a helyzetben is vannak, de ezek főként az alacsonyabb szinteken (és esetenként a regionális képviselőválasztásokon) figyelhetők meg. Az idei polgármester-választás Bratszkban, az Irkutszki Terület második legnagyobb városában és jelentős ipari központjában, az idei polgármester-választás kiváló példája a nagy versenyben zajló kampánynak. Ott két „Egységes Oroszország” párti jelölt indul a polgármesteri székért: Bratszk polgármestere, akit a kormányzó és maga az „Egységes Oroszország” párt támogat, és a környező Bratszki Körzet (tehát nem a város) polgármestere, akit az irkutszki régió szenátora támogat. Ennek eredményeképpen érdekes kampánynak lehetünk tanúi, amelyben a rendőrség elkobozza a bratszki polgármester (azaz a kormányzó által támogatott jelölt) hivatalos önkormányzati lapjának illegális példányait, a jelöltek a médiában keményen támadják egymást és minden eszközt felhasználnak. Más szóval, még az elit között is van konfliktuspotenciál. És amikor lehetőség adódik, azt azonnal ki is használják, sőt, a választások folyamán elkezdik azt tenni, amire eredetileg hivatottak voltak: segítenek ezt az elitközi konfliktust nyilvánosan és civilizált módon megoldani.
Ebben az esetben nem érdemes a jelöltek párthovatartozását nézni: a pártrendszer helyi szinten Oroszországban gyakorlatilag nem létezik, a pártokat az elit egyszerűen „ürügyként” használja fel a választási politikában való részvételre (egy másik példa az Irkutszki Régióból igen szemléletes: a tajcseti körzet korábbi vezetője, aki politikai pályafutása során másodszor lépett ki az „Egységes Oroszország” pártból, önálló jelöltként indul a polgármesteri székért, míg korábban a CPRF jelöltje volt). Így jelenleg a helyi önkormányzati szint az, amely a legnagyobb potenciállal rendelkezik a valódi választások, a politikai vita és a verseny gyors felélesztésére, mert itt még működik a nyilvános politikai küzdelem.
Mindenesetre elmondható, hogy az idei orosz választásoktól semmi jó nem várható. Csak hümmög az ember, hogy miként lehetett ilyen rossz helyzetet kialakítani, de minden jel arra mutat, hogy Viktor Sztyepanovics Csernomirgyin gondolata érvényes ebben az állapotban. Ő ugyanis azt mondta az 1995-ös költségvetésről, miszerint:
„A legjobbat akartuk – mint mindig. Aztán úgy sikerült – mint mindig.”
Hát, idén is úgy fog sikerülni – mint mindig.
Szele Tamás
