Kezdjük azzal, hogy Majolenka hercegnő volt a történelem folyamán a legszebb hölgy, én magam tudom a legjobban, mert vagy két évig kerülgettem. Nyilván nem az élő hercegnőt, az ugyan még móresre is tanított volna, de a bábuját. Mert hát az én édesanyám bábszínházi rendező volt.

(Képünk illusztráció)

Azért ezt ne tessék valami mesevilágnak elképzelni, konkrétan az én szegény édesanyám időnként nem semmiből, hanem negatív költségvetésből állított darabokat színre, legyünk őszinték: néha botrányok közepette. Mert ott volt például az Ördögűző Tarisznya, azt ugye Sütő András írta, ahhoz autentikus népzenét kellett felvenni. Na, abban Tolcsvay Béla segített, ugyanis ő igen jó lélek volt, gyűjtött szilágysági folklórt. Olyan népzenei gyűjtemény lett a vége, hogy majdnem vádat emeltek édesanyám ellen a Bihar megyei pártbizottságon, azon az alapon, hogy az előadás „meggyalázta az ősi dák zenét”.

Szerencsére volt egy régész ismerősünk, aki ráadásul román volt, valóban régészprofesszor, aki írásba adta, pöcséttel, hogy nem ismerjük az ősi dák zenét, fogalmunk sincs róla, ahogy arról sem tudunk, hogy a dákok egyáltalán milyen nyelven beszéltek, talán trákok lehettek, talán géták, nagyon kevés írásos bizonyíték van erről. Dákok egészen biztos, hogy léteztek, de amiket Hérodotosz ír a szokásaikról.... Mindegy, Hérodotosz, valószínűleg az agathürszoszokat tévesztette össze a dákokkkal, bár más kor és másik nép. Mindenesetre dákoknak kellett létezniük, különben kit vert volna meg Traianus?

Na, de hogy jutunk el Majolenka hercegkisasszonyhoz? Nyilván úgy, hogy bábszínházban vagyunk, Majolenka tulajdonképpen egy mesehős, csak – érdemes ismerni a lengyel–litván kultúrát – hát, nem egy Hófehérke. Róla rendezett darabot édesanyám, de először is meséljük el, ki is volt Majolenka.

Hát Majolenka, mint minden mesehősnő, természetesen szőke volt, és világszépe, valamint azért csináltak belőle bábelőadást, mert volt róla egy nagyon kellemes kis mese, amiben Majolenka hercegnő apja Első Edömér király volt. Edömér.... én tudom, hogy a cseh és lengyel királyokat néha egészen furán hívták, de utána is olvastam, akkor már olyan 9 éves lehettem, vagy valami hasonló. Ezt a nevet egyszerűen nem lehetett kihagyni, meg volt a dolognak egy kellemes, középkori hangulata is, érdemes volt színpadra állítani, ráadásul mindenkinek remek ötletei voltak.

Végül is ember méretű, úgynevezett pisztolyos bábokkal sikerült megoldani, híresen sikerült (és sikeres) előadás lett belőle, csak aztán... anyagi csődbe jutott a bábszínház, ráadásul akkor kezdődtek a nagy áramszünetek, meg jött a Nagy Éhezés és Nyomor. Illetve nem azonnal: a Majolenkát 1976. március 14-én mutatták be, és a bajok azért inkább pár évvel később kezdődtek, de akkor viszont kíméletlenül.

Pedig Majolenkának elég sok kellemes emberi kapcsolatot köszönhettünk, ugyanis valahogy híre ment a darabnak Lengyelországban is, és egyszer csak megérkezett látogatóba a slupski bábszínház csapata, olyan egy hetet töltöttek Váradon, rendeztek nekünk még filmvetítéseket is, az első film rögtön Chaplintől a Diktátor volt – akkor és ott nem kevés áthallása volt annak a kis mozizásnak, de hát lengyel barátaink nem voltak gyáva emberek, és mindegyikük ellenzéki volt. Ami azért Lengyelországban sem volt épp életbiztosítás, pláne nem volt az Váradon.

Ehhez sok köze nem volt a romániai kultúrpolitika irányváltásának, de nem sokkal – pár évvel – Majolenka után jött a rossz hír: minden kulturális intézmény önfenntartó kell legyen! Mármost ezt még színházakkal is nehéz lenne megoldani – alig vannak elképzeléseim arról, hogy Shakespeare vagy Molière hogy csinálta, illetve tudjuk, hogyan: királyi támogatásból – de egy bábszínház dotáció nélkül maga a ráfizetés. Pedig valamit ki kellett találni, mert Majolenka Első Edömérestől sem tartott el minket.

Hát kitalálták. Most nem szeretnék pontatlan lenni, tehát be kell vallanom: nem vagyok teljesen biztos abban, mi volt előbb: a József Attila-est vagy az Elveszett Frigyláda Fosztogatói? Talán az előbbi, nagyon jól sikerült előadás lett az is, látták sokan, de hát épp, hogy csak eltartotta a társulatot. Igaz, mégis járt némi bevétellel, mondjuk báb nem volt benne, sőt, díszlet sem, mert az pénzbe kerül, egy szem díszlet akadt mégis: édesanyám öreg, mechanikus Royal írógépe, azt minden előadás előtt bevitte (valamikor állítólag Kahána Mózesé lehetett), csak aztán meg kellett azt is magyarázni a pártembereknek, hogy mi szükség van rá a színpadon, a végén valami olyan érvelésre volt szükség, hogy József Attila mégiscsak költő volt, nem tehet ki az ember a róla szóló esten egy fakanalat az asztal közepére, vagy egy hegesztőpálcát. Nehezen, de elfogadták. Az írógép maradhatott.

Rendben van, ez nagyon szép, csak azért nem volt túl jövedelmező. Én még úgy-ahogy tudtam annyi pénzecskét keresni, hogy nálunk nagyon nagy baj ne legyen, de hát én is úgy, hogy kamaszkoromtól szerettem az elektronikát, és ha nem is voltam a műszerészek gyöngye (ezt sosem merném állítani magamról), sok mindent meg tudtam javítani. Akkoriban nem igazán volt helyi szórakoztatóelektronikai termelés, illetve valamennyi azért volt, olyan, amilyen, de aki tehette, inkább a feketepiacon próbált magnót, lemezjátszót, tévét, rádiót beszerezni. Csak ezekhez meg nem volt pótalkatrész. Ráadásul akkor jelent meg a walkman, amit ugyan nem volt épp boszorkányság beszerezni, általában Temesváron, Aradon, de esetleg Kolozsváron is meg lehetett venni az ószeren, sőt, néha Váradon is, csak ezek minden műszaki szint alatti, olcsó, műanyag mechanikás készülékek voltak a Távol-Kelet valami olyan zugából, ami esetleg még a katonai térképeken sem szerepel – a büszke tulajdonos megvette, aztán kétszer leejtette és már hozta is hozzám javítani. Már, ha még javítható volt. Persze elemet sem lehetett ezekhez mindig kapni, szóval elég sok reménytelennek tűnő ilyen kütyüvel harcoltam meg, az igaz, hogy nem ingyen.

Gyártottam még ezen kívül „tiriplicset” is, ami tulajdonképpen egy kis bistabil multivibrátor, az a dolga, hogy pislogjon. Van rajta két LED, autókba szokták szerelni, hogy jelezze az akkumulátor töltöttségét. Ha pislog, jó, ha nem pislog, nem jó. Bár a tiriplicsben sosem alkottam igazán nagyot, de néha azért ezt is összerakta az ember.

A valódi gond a videomagnókkal volt. Helyi gyártású természetesen nem létezett, sőt, magánembernek hivatalosan nem is lehetett birtokában ilyesmi, tehát a legirigyeltebb státusszimbólumok közé tartozott, csak hát nagyon drága is volt. Az alkatrész-utánpótlás szintén nemleges volt, de valahogy megoldotta az ember, nekem egy jó barátom vett egyszer egy ilyent, és egy ideig remekül kerestünk vele, ugyanis titkos mozizásokat rendeztünk, lakótelepi másfél szobákban, bezsúfolódott vagy harminc ember, mindegyik adott egy tisztes összeget, és reggelig nézhette a sok hülye horrort vagy a szoftpornót (igazán kemény pornóhoz hozzá sem jutottunk). Aztán abbahagytuk, mert volt, hogy négy-öt napig se jutott időnk aludni. Meg féltünk is, az az igazság, nem lett volna kellemes lebukni.

Hanem ha magánembernek nem is lehetett videomagnója, közületnek miért ne lehetne? És a bábszínház mindenképpen ennek minősült. Miért ne lehetne videofilmeket vetíteni abban a szép teremben? Nem állítom, hogy én lettem volna az ötletgazda, azért ott sok tehetséges, ügyes ember volt, de tény, hogy ez tűnt az anyagi gondok megoldásának. Nagy képernyő nem igazán volt, a pódium közepére betettek egy asztalt, rajta egy színes tévével, a hangosítás viszont nem volt rossz, szóval egyszer csak elkezdték vetíteni az Elveszett Frigyláda Fosztogatóit és – dőlt a nép, pedig hát alig láthattak valamit azon a nem túl nagy képernyőn. De működött. Lett bevétel, bár egy idő után úgysem volt mire költeni a pénzt.

Ilyen évek voltak azok, Harrison Ford és Majolenka hercegkisasszony között, Slupsk és a walkmanek világában, semmi sem volt biztos, csak a létbizonytalanság, meg az áramszünet.

Aztán valahogy elmúlt ez is. Most másképp furcsák a dolgok – de azért ez a mostani korszak sem kevésbé abszurd.

Szele Tamás