Pár napos a hír, hogy az amerikai felderítés felfedezni vélte a titokzatos orosz nukleáris meghajtású Burevesztnyik cirkálórakéta támaszpontját Vologdában. Ami nagy baj, de – nem túl valószínű. A Jamestown Alapítvány például erősen kételkedik a dologban – és nekem is vannak külön kétségeim, melyeket majd jelzek. De lássuk, miről beszélünk.
(Képünk illusztráció)
Szeptember 2-án ismét reflektorfénybe került a titokzatos orosz nukleáris meghajtású, globális hatótávolságú „Burevesztnyik” cirkálórakéta. Decker Eveleth, a Center for Naval Analyses és Jeffrey Lewis, a monterey-i Middlebury Institute of International Studies munkatársai állítólag felfedezték ennek a cirkálórakétának az építési helyét Vologda–20-ban, Oroszország egyik fő nukleáris fegyverek tárolására szolgáló bázisán. A „Burevesztnyik” rakéták jövőbeli indítóhelyének minősítették ezt a helyet, mivel magas védművek azonosított csoportjai védelmet nyújthatnak a rakétaindító berendezések számára.
A felfedezéssel kapcsolatos elsődleges probléma az, hogy egy nukleáris meghajtású cirkálórakéta aligha lehetséges, ennek legfőbb akadálya a fizika. Egy nukleáris reaktor nem lehet elég könnyű és kompakt ahhoz, hogy elférjen egy rakétán, amelyhez mindenféle olyan hűtési- és vezérlőrendszer szükséges, ami elegendő energiát biztosítana mind a rakéta hajtóművének, mind a fedélzeti berendezéseknek. Ez azt jelentené, hogy a Kreml vagy stratégiai-pszichológiai műveletet folytat, hogy meggyőzze a Nyugatot arról, miszerint az interkontinentális ballisztikus rakétákon (ICBM), a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétákon (SLBM) és a régimódi stratégiai bombázókon (tehát a közismert nukleáris triászon) kívül más katasztrofális nukleáris fegyvereket is kifejlesztett, vagy pedig hisz ezekben a mitikus technológiai elméletekben, és Oroszország korlátozott szellemi és pénzügyi erőforrásait ezek kutatására és fejlesztésére fordítja – ami jó hír a Nyugat számára, ha igaz.
Oroszország 2018 óta szorgalmasan próbálja azt elhitetni, hogy olyan szokatlanul erős és verhetetlen fegyverekkel rendelkezik, mint a levegőből indítható hiperszonikus taktikai ballisztikus rakéta, a „Kindzsal”, a „Burevesztnyik” cirkálórakéta és a nukleáris meghajtású és nukleáris fegyverzettel ellátott víz alatti drón/torpedó, a „Poszeidon”. A „Kindzsal” azonban a fenyegetésnél sokkal kevésbé bizonyult veszélyesnek, mivel Ukrajna számos ilyen rakétát le tudott lőni, amelyekkel Oroszország lőtt támadta meg. Hasonlóképpen, a „Poszeidon” valószínűleg csak egy drón, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy leváltsa Oroszország költséges, legénységgel ellátott, nukleáris meghajtású, mélytengeri különleges műveleti tengeralattjáróit, amelyek ugyanolyan (vagy nagyobb) veszélyt jelentenek saját legénységükre, mint az ellenségre.
Ebben a kontextusban a „Burevesztnyik” úgy néz ki, mintha a sci-fi aranykorából származna. A Szovjetunió az 1950-80-as évek végén fejlesztette ki az űrhajók nukleáris meghajtású energia- és meghajtórendszereit. Létezett például egy sor nukleáris meghajtású radar-hírszerző műhold és egy nukleáris meghajtású rakétamotor projektje, amelyet a mélyűri űrkutatásra szántak. Bár ezeket a berendezéseket kifejlesztették, a tömeg/teljesítmény arány minden nukleáris meghajtású rendszer egyik fő problémája. A „Buk” űrbéli atomreaktor tömege például több mint egy tonna volt, beleértve 30 kilogramm (66 font) magasan dúsított uránt, ami 100 kilowatt hőteljesítményt adott le. Ezt mindössze öt kW elektromos energiává alakították át a fedélzeti berendezések, konkrétan a haditengerészeti felderítést szolgáló radarműholdak működtetéséhez. Általánosságban ez azt jelenti, hogy a „Buk” űrbéli atomreaktor hatalmas volt a fedélzeti berendezések számára előállított kis mennyiségű elektromos energiához képest. A Szovjetunió azért használta az ilyen típusú reaktorral működő műholdakat, mert nem rendelkezett fejlett napelemes technológiával. Összehasonlításképpen, a modern, kereskedelmi forgalomban kapható, mindössze 10 kilogrammos mikrojet hajtóművek nyolc kW elektromos teljesítményt képesek leadni. Egyszerűen szólva, ami a világűrben hasznos lehet – mivel ott megengedhető, hogy sokkal nagyobb legyen minden szempontból, és nem kell megküzdenie a légellenállással –, az aligha lenne megfelelő és hatékony, ha a Földről kellene indítani.
A műhold fedélzeti berendezéséhez szükséges energiaszint nem lenne elegendő a légkörben a sugárhajtáshoz. A cirkálórakéták tipikus sugárhajtóműve kevesebb mint 100 kilogramm tömegű, és 400-450 kilogramm erő (kgf; a földi gravitáció miatti gyorsulást figyelembe vevő erőegység) tolóerőt ad, valamint néhány kilowatt elektromos teljesítményt a fedélzeti berendezések számára. Egy cirkálórakéta teljes tömege hajtóművel és 500 kg-os robbanófejjel együtt kevesebb mint 1,5 tonna. A hipotetikus atomreaktornak, amely hasonló tolóerőt és hasonló elektromos teljesítményt ad, sok tonnát kellene nyomnia (és hűtőrendszert is tartalmaznia kellene), tehát vasúti kocsi méretűnek kellene lennie, mivel a szükséges mennyiségű nukleáris üzemanyag – több száz kilogramm erősen dúsított urán – miatt a reaktor többi része sokkal nehezebb. Ráadásul egy ilyen reaktorral felszerelt cirkálórakétát egy tudományos intézetnek kellene elkészítenie és elindítania, nem pedig egy tisztekből és katonákból álló alakulatnak, a bonyolult műszaki eljárások, a képzés és a tudományos ismeretek miatt. Az átfogó biológiai védelem kérdését is figyelembe kell venni, a sugárzásálló fedélzeti elektronikus berendezések és egyéb védelmi intézkedések kifejlesztésének kérdéseivel együtt.
Ezért a „Burevesztnyik” cirkálórakétát lehetetlen lenne megépíteni, és ahogyan azt propagálták, annak fizikai szempontból semmi értelme. Nehéz azonban megmagyarázni, hogy Oroszország vezetése miért támogatta ezt a projektet az évek során. Egyrészt lehet, hogy ez egyszerűen egy stratégiai-pszichológiai művelet a Kreml részéről, a Nyugat elleni úgynevezett „aktív intézkedések” egyik eleme, hogy visszahozzák a hidegháború korának félelmét az orosz atomfegyverektől. Másrészt Oroszország vezetése valóban hihet a nukleáris meghajtású cirkálórakéták koncepciójában, és ezért lehet, hogy erőforrásokat fektet be ebbe a koncepcióba. Ez a hit az orosz elit szaktudásának hiányából és „technikai ezotériájából” eredhet. Ez látható az Elnöki Végrehajtó Hivatal jelenlegi vezetőjének, Anton Vajnónak az ajánlásaiból, aki például az „emberiség kollektív tudatának” tanulmányozására szolgáló eszközről írt tanulmányokat. Ez a gondolkodásmód azt sugallja, hogy az orosz elitben sokan felfuvalkodottan hisznek saját intelligenciájukban és abban a meggyőződésben élnek, hogy bármilyen összetett témát képesek megérteni, még azokat is, amelyekhez semmilyen háttérrel nem rendelkeznek. Ráadásul az iparágban nagyon kevesen hajlandóak kimondani, hogy egy nukleáris meghajtású cirkálórakéta ötlete lehetetlen, mert az orosz autoriter rendszerben senki sem hajlandó kockáztatni a karrierjét és az életét – nem is beszélve arról, hogy az ilyen projektek legalább több éves komoly jövedelmet ígérnek azoknak, akik részt vesznek bennük.
Jelenleg nem tudunk kielégítő magyarázatot adni arra, hogy mi célt szolgálhat a Vologda–20-as építkezés helyszíne. A magyarázat azonban igen egyszerű lehet, bár nem túl izgalmas. A 2023 májusában és júniusában a Belgorodi Területen végrehajtott első ukrán hadműveletek óta Oroszország rájött, hogy ki kell telepítenie nukleáris fegyverraktárait a határ menti régiókból, mint Belgorod és Brjanszk, olyan helyekre, mint Vologda–20, ami megmagyarázná az ottani tevékenységet. Mindazonáltal több adatra volna szükség Oroszország nukleáris fegyverzetének jelenlegi állapotáról ahhoz, hogy megfelelő következtetést lehessen levonni arról, hogy a Vologda–20-ban látható építési munkálatok valójában mit jelentenek. Ha Oroszország valóban képes arra, hogy felülkerekedjen a fizika törvényein, és egy ilyen fegyvert készítsen, akkor a Nyugatnak még inkább fel kell készülnie a fenyegetés elhárítására, és Ukrajnának meg kell adnia a szükséges segítséget ahhoz, hogy megvédje magát.
Eddig a Jamestown Alapítvány, most jöjjenek az én megjegyzéseim. Először is válasszuk ketté: a szovjet korban tervezett nukleáris rakétahajtóművek kicsit másképpen működnek, mint a „Burevesztnyik” és semmi köze ennek a kettőnek az űrbe telepített reaktorokhoz, amelyek egyszerűen elektromos energiát termelnek, bár szükség esetén képesek lehetnek nukleáris rakétahajtóművet is meghajtani. Az űrben egy reaktort használtak volna rendkívül magas hőmérséklet előállítására. A hajtómű ezt a hőt átadja a folyékony hajtóanyagnak, amely kitágul és egy fúvókán keresztül kiáramlik, így meghajtva az űrhajót. Ez a rendszer akár háromszor is hatékonyabb lehet, mint a hagyományos kémiai hajtóművek. Csakhogy a „Burevesztnyiknek” nukleáris torlósugárhajtóműve van. Ez azt jelenti, hogy szó nincs folyékony hajanyagról, a reaktor ott van a fedélzeten, csak szigetelése nincs, és a nagyon magas hőmérséklet az elülső beömlőnyíláson érkező hideg levegőt melegíti fel, tágítja ki – mint minden torlósugár-hajtómű. Ennek következtében persze olyan gyilkos radioaktív sávot hagy maga után bárhol, mindenen, ami felett elrepül, hogy Nyugaton el is nevezték „Repülő Csernobilnak”.
A második kifogásom pont ezzel a radioaktív sávval áll összefüggésben. Nem tudjuk, képes-e repülni a „Burevesztnyik”, mert még senki sem látta, homályos hírek érkeznek felőle időnként, tragédiákba fulladó kísérletekről. De tételezzük fel, hogy képes, és Vologdából indítják. Vologda sűrűn lakott, orosz többségű területen fekszik, ráadásul ha az eszköz célpontja Ukkrajna, akkor pont Moszkva fölött fog elrepülni, ha Finnország, Szentpétervár fölött, ha a Baltikum, akkor is útjába esnek olyan városok, mint Novgorod, Pszkov vagy Tver.
Ezek szerint, ha ez a csoda egyáltalán működőképes – amiben sokan kételkedünk – Putyin megtalálta azt az eszközt, ami célba érkezése előtt a legalaposabban volna képes kipusztítani az elképzelhető legtöbb orosz embert. Ráadásul radioaktív sugárzás útján.
Ha Oroszországnak ilyen a vezetése, semmi szüksége ellenségekre.
Szele Tamás
