Kérem, kezdjük szűkszavúan: az Oroszországi Föderációban elkezdik már azt is szabályozni, hogy ki írhat és ki nem. Jó, hát eddig is becsukogatták az emberkéket, ha írtak, de ez azért mindennek a teteje. Mert hát – szerintem az ír, akinek van pennája és tintája, aztán sikerül, ahogy sikerül. Ez mostanáig orosz földön is így volt.

(Képünk illusztráció)

De tekintsük a hírt magát, természetesen kivonatolva, a Meduza alapján! 

„Az orosz munkaügyi minisztérium vitára bocsátott egy dokumentumtervezetet, amely az írók szakmai szabványának jóváhagyását javasolja. A dokumentum kidolgozói között van az Oroszországi Írók és Kiadók Szakszervezeteinek Szövetsége. Ennek elnöke Szergej Sargunov író, az Állami Duma képviselője. A kidolgozók között van még a Gorkij Irodalmi Intézet, az Orosz Írók Szövetsége, az Oroszországi Írók Szövetsége, a Moszkvai Írók Szövetsége, a Szentpétervári Írók Szövetsége és az Orosz Könyvszövetség. (…) Az íróra vonatkozó szakmai szabvány, amelynek tervezetét a munkaügyi minisztérium tette közzé, felsorolja például az író munkafunkcióit. Ezek különösen a következők: „egy eredeti irodalmi mű ötletének kidolgozása”, a főszöveg megírása, szerkesztés és javítás, a szöveg előkészítése a kiadóhoz való benyújtásra.

A dokumentum szerint az írónak képesnek kell lennie „érdekes témákat találni, azokat továbbfejleszteni”, többféle műfajban dolgozni, és „az orosz/anyanyanyelv stilisztikai és lexikai gazdagságát használni”. A szabvány kidolgozói szerint az írónak rendelkeznie kell bizonyos ismeretekkel. Ismernie kell az orosz és a külföldi irodalom főbb irányzatait, a modern irodalmi folyamat sajátosságait, az irodalmi és művészeti stílusok fejlődésének főbb állomásait, Oroszország és a világ történelmét, valamint az orosz és a világ népeinek folklórját és a nyelv művészi és kifejező eszközeit. Az író oktatásával szemben is követelményeket támasztanak. A dokumentum szerint ahhoz, hogy valakit írónak tekintsenek, felsőfokú végzettséggel kell rendelkeznie.”

Hátizé. Azért itt bajok lesznek, ugyanis ezt a törvényjavaslatot még írói „algoritmusnak” is kívánja tekinteni Sagunov úr. Nevezzük munkanéven úrnak (goszpogyin), merthogy valahogyan csak kell nevezni, még ez a legjobb.

Arról, hogy létezhet-e algoritmus – ezt erősen vitatnám. A dolog nem úgy működik, hogy Zsdanov elvtárs kiadja az ukázt, miszerint „írók, alkossatok remekműveket” és az ember leül, megiszik szto gram vodkát, na, utána még szto gramot, és fogja a pennát, aztán megírja Tatjána levelét Anyeginnek. Illetve, lehet ezt is, csak a Puskin már elég régen megírta. Az ember nem tud helyből magasat ugrani, ez még Solohovnak sem ment, pedig ő a hosszú távú regényírás all-time rekordere, a Csendes Donnal vigyázni kell, mert ha a lábára ejti az ember, még eltörheti a sípcsontját. Azt én értem, hogy Sagunov lojális irodalmat szeretne, csak hát olyasmi nem létezik.

Oroszország fennállása óta sok gonddal kellett megharcoljon, de három dologban sosem szenvedett hiányt, e három: vodka, irodalom és zene. Még negyediknek odatenném a cári balettet is, de az nem olyan nagyon régóta létezik. Mármost nézzük végig az orosz irodalmat, ki hogy áll a kritériumokkal?

Minden orosz irodalom kezdete a Nyisztor-krónika, a „poveszty vremennij let”, írta, mint a cím is mutatja, Szent Nyisztor. Amúgy nem hétköznapi humora volt az öregnek, Szent Andrással például megkerülteti egész Európát, holott szegény Szent András olyan két hét alatt eljuthatott volna hajóval Jeruzsálembe, és akkoriban egész jó volt a hajóközlekedés. De hát Szent Nyisztor unatkozhatott a lavrában, szerintem viccelt egyet. Hanem baj van: semmiféle felsőoktatási képzéséről nem tudunk. Bár, ha úgy vesszük, ő maga volt a korabeli felsőoktatás.

Ugorgyunk. Ugyan ismerünk sok krónikát – főként a „zavaros időkből” – de orosz irodalomról körülbelül úgy az 1700-as évek második felétől lehet beszélni. De inkább kicsit későbbtől. Na, akkor nézzük, nagy klasszikusaink hogyan állnák meg a vizsgát?

Puskin – róla sokat lehet vitatkozni, szoktam is, ezer vétke van, de Tatjána miatt én azt neki mind megbocsátom – semmiféle végzettséggel nem bírt. Ezzel szemben száműzték, Kisinyovba. Ott még sikerült belépnie a helyi szabadkőműves páholyba – hát hol legyen páholy, ha nem pont Kisinyovban? – aztán hazahívta a cár atyuska, megnősült, kamarás-apród lett (ez volt a cári udvarban talán a legalacsonyabb rang) majd párbajozott, és életét vesztette. Hát, sehol nem találom, hogy doktorált volna.

Lermontov. Hát, ő végzett, éspedig térképészetet, de hát őt is száműzték, aztán őt is hazahívták, csak hát Mihail Jurjevics épp a Kaukázusban nőtt fel, hát hova lehet egy ilyen embert száműzni? Persze: a Kaukázusba. Azt csodálom, hogy egyáltalán visszament Moszkvába, persze ő is párbaj útján hunyt el.

Gribojedov. Ő teheráni nagykövet volt, mivel tudott perzsa nyelven, szablyával a kezében halt meg, utolsóként, ugyanis kissé diplomáciai vitába keveredett a perzsa sahhal, bizonyos emberi és női jogok kapcsán, mire fel megrohanták az orosz követséget a helyi csőcselék erői, és hát védekeznie kellett.

Tolsztoj Leó. Az orosz irodalom géniusza, óriás, mellesleg gróf, a nemességet Nagy Pétertől kapta a család. Mélyen humanista, főiskolai végzettségéről nem sokat tudunk, bár valami orvosi ismeretei lehettek.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Térképészeti tanulmányok és némi természettudományos ismeretek: a sorsa a szokásos, halálos ítélet, börtön, száműzetés, majd kegyelem.

Akkor most ugorjunk megint egy nagyot: Mihail Afanaszjevics Bulgakov. Hát, az ő élete minimum bonyolult, azt tudjuk, hogy járt orvosi szakra, de azt nem, hogy hol és mikor diplomázott, mert hát volt ő ukrán katonaorvos, szovjet katonaorvos, egy ideig még Csecsenföldön is állomásozott, mindenesetre kéne a diplomája, hogy elismert orosz író lehessen.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Nos, ő a kivétel, ugyanis két szakot is kijárt: alapvetően matematikus volt, de később módja volt arra, hogy kényszermunkát is végezzen.

Vlagyimir Pavlovics Akszjonov. Nem elég, hogy Kazanyban született, anyai ágon még zsidó származású is volt, a sztálini tisztogatások idején kisgyermek volt, elvileg orvosi szakot végzett, de csak vagy három évig praktizált, ami nem is olyan nagyon nagy csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy Magadánban érettségizett, a GULAG középiskolájában. Nála jobb szívvel senki sem ábrázolta az orosz életet.

Vlagyimir Szorokin. Matematikus, kiváló abszurd szerző. Végzettsége szintén nem lingvisztikai.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij. Japanológusok. Illetve, egyikük az, másikuk geofizikus.

Borisz Akunyin. Szintén japanológus, az orientalisztika egyik nemzetközi tekintélye. Nem nevezhető a szlavisztika tanárának.

Gluhovszkij, akinek semmiféle végzettségéről nem tudunk. Neki elég volt megírni a Metró-trilógiát. Barcelonában él, száműzetésben.

De hát sorolhatnám napestig, Ljudmilla Ulickajától Oszip Mandelstamig és Borisz Paszternakig, csak ugyanoda jutunk: ennek a sok zseniális írónak nem lesz szabad írnia.

Most már csak egyet kérdeznék: miért, Zahar Prilepinnek szabad?

Egytől félek: attól, hogy le ne fordítsa magyarra valaki ezt a törvényjavaslatot. Simán átmenne a Parlamenten.

Azért a kivitelezés érdekelne. Mégis, mi történik, ha engedély nélkül itthon írni mer az ember, holott nincs erről diplomája? Le fogják láncolni a pennát meg a kalamárist?

Hiszen tudjuk, hogy ez lehetetlen. De azt is tudjuk, hogy Kelet-Európában semmi sem lehetetlen.

Szele Tamás