- Van gyufája?

- Hadügyminiszter úrnak alázatosan jelentem, nincs gyufám.

- Ee... és mért nincsen magának gyufája? Minden katonánál kell hogy legyen gyufa, hogy rá tudjon gyújtani. Az olyan katona, amelyiknek nincs gyufája, az... Na milyen az?

- Az gyufátlan, jelentem alássan.

- Nagyon helyes, az gyufátlan, és senkinek se tud tüzet adni. Nahát, ez lenne az egyik dolog, és most lássuk a másikat. Nem büdös a maga lába?

- Jelentem alássan, hogy nem büdös.

- Na, ez volt a második. És most a harmadikat. Iszik maga snapszot?

- Alázatosan jelentem, hogy snapszot nem iszok, csak rumot.

- Nagyon jó, most nézze meg ezt a katonát. Ezt én Feldhuber főhadnagytól kértem kölcsön mára, az ő puccerje. És ez semmit nem iszik, ez egy ab-ab-absztinens, és ezért el is fog menni egy menetszázaddal. Me-mert az ilyen embert semmire se tudom használni. Ez nem puccer, ez egy tehén. Az is csak vizet iszik, és bőg, mint az ökör.

Körülbelül így lett Németh Szilárd Otto Katz hadügyminiszter (azelőtt tábori lelkész) tisztiszolgája. A hadügyminiszter elődje ugyan katona volt, Benkő Tibor vezérezredes, de egy különösen viharos éjszakán Otto Katz elnyerte tőle huszonegyen a miniszteri címet és a tisztiszolgáját is, és a kártyacsata csak azért nem folytatódott, mert a kormányülésen borovicskát ittak, így a végére minden összekeveredett. De komoly esély lett volna arra, hogy akár az összes bársonyszéket elnyerje és zaciba vitesse a tábori lelkész.

Németh Szilárdot következetesen Svejknek hívta, és parlamenti államtitkári munkakör helyett tisztiszolgaként alkalmazta, de a klasszikus műveltségű férfiú annyi mindenhez alkalmazkodott már az elmúlt évek folyamán, hogy ez szinte fel sem tűnt neki: voltaképpen örült, hogy ezekben a nehéz időkben katona lehet. Mert rendre, fegyelemre szükség van, kérem. Amint még civilként mondogatta házvezetőnőjének, Müllernének:

- Amikor katona voltam, egy tábornok leesett a lováról, és nyugodt lélekkel agyonütötte magát. Vissza akarták segíteni a lóra, felültették, hát akkor látják, hogy egészen meg van halva. Pedig úgy volt, hogy nemsokára avanzsál, és megkapja a tábornagyi rangot. Ez egy katonai parádén történt. Az ilyen parádékból soha nem sül ki semmi jó. Szarajevóban is volt valami parádé. Emlékszem, egy parádén egyszer nekem is hiányzott a zubbonyomról húsz gomb, be is dugtak tizennégy napra az egyesbe, és két napig úgy feküdtem ott gúzsba kötve, mint egy Lázár. De hát katonáéknál fegyelemnek kell lenni, különben soha nem mennénk semmire se. Volt egy főhadnagyunk, Makovec, az mindig azt mondta nekünk: „Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lenni, mert ha nem, a fákon mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság embert farag belőletek, hülye banda.” Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot, mondjuk a Károly térit, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona csücsül. Nekem, ha ez az eszembe jutott, mindig égnek állt a hajam szála.

És valóban, ha elképzeljük Németh Szilárdot egy Károly téri fa tetején csücsülni, tényleg égnek áll a hajunk. Főleg, ha hiányzik a zubbonyáról húsz gomb. A baj a tábori mise alkalmával történt, ugyanis azt is kell tartani, miniszterileg, ha már. Katz miniszter úgy döntött, Szilárd fog neki ministrálni, hátradőlt a fotelben, ivott egy korty grogot és elgondolkodott.

- Ilyen grog után, Svejk, passzió lesz a misézés; gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás. Jesszus Mária, Svejk - kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk. Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A zalakarosi tóba, amit eladtunk.

Kelyhet még sikerült szerezni, előszedtek egy kupát a Nemzeti Birkózószövetség szertárából, amit Szilárd még fiatal korában nyert, mint a rajta álló felirat tanúsította is „a legjobb férfi táncos” helyezését elérvén, majd a hajdani dicsőség tanújelét a kezében szorongatva oltárkeresőbe indult Szilárd, a derék katona. Mint kiderült, az oltár azóta egy vrsovicei templom sekrestyéjébe került, ahol felbukkanását a helyi golfklub tavacskájából isteni jelnek tekintették és vasárnaponként búcsújárást rendeznek az ereklyéhez, tehát mindenképpen új, összecsukható tábori oltárt kellett beszerezni. Katz elgondolkodott.

- Elküldöm magát Rogán miniszter úrhoz, kérjen tőle kölcsön száz milliót. Van neki, kártyán nyerte tegnapelőtt. Ha nem sikerül, menjen Felcsútra, Mészároshoz. Ha ott se kap, akkor Matolcsyhoz. Mondja meg neki, hogy abrakot kell vennem a lónak, és elittam a pénzt. És ha még ott se sikerülne, akkor zaciba visszük a zongorát, lesz, ami lesz. Mindjárt írok egypár sort mindegyiknek. Ne hagyja magát elküldeni. Mondja meg, hogy nagy szükségem van rá, hogy nincs egy vasam se. 

Szilárd viszonylag hamar tért vissza, egymilliárd forinttal.

- Nocsak, Svejk, ez hogy jött össze?

- Gondoltam, elintézem egy füst alatt az összeset. Rogán előtt le kellett térdelni, Mészáros szó nélkül adott, Matolcsynak kicsit könyörögni kellett.

- De az még csak háromszáz millió.

- Igen, beugrottam még az öreg Soroshoz is.

- Soroshoz? És nem vágta ki magát?

- Először ki akart dobni, de mikor elmondtam neki, hogy tábori oltárra kell a pénz, úgy elkezdett röhögni, hogy adott ötszáz milliót. A maradékot a Verhofstadt küldi, Brüsszelből, az is remekül szórakozott.

- Hát ezt jól megcsinálta, Svejk. Megint egy szép kis botrány. Egyebet nem végzett?

- De, hoztam öt üveg diópálinkát.

- Töltsön...

A mise ugyan lezajlott, bár a résztvevők máig csodálják, mióta része a liturgiának az „Én Otto Katz vagyok, tábori lelkész, ti gipszfejűek” mondat, de mindenki remekül szórakozott.

És az új oltár is kiválóan szuperált.

Elmondhatjuk tehát: Szilárd végre megtalálta helyét a világban. Azt a hivatást, feladatot, melyet a legtökéletesebben képes ellátni.

És ezt kevés kollégája mondhatja el magáról.

Szele Tamás