Kérem, egy hétig szabadságon voltam, éspedig szülővárosomban, Nagyváradon, ahol is csak informálódás szintjén böngésztem volt a híreket, sokkal fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva, például támadást intéztem kultúránk ellen oly módon, hogy sztrapacskát főztem, de most visszatértem és rendet csinálok. Tessék mondani, mindenki hülye?

Az nyilvánvaló volt, hogy a választási- és kultúrkampf előzetes csatározásai következményeképp győzelem után az idei Tusványos vérlázító eredményeket fog hozni, csak az volt a kérdés, mennyire lázít majd vért. Nagyon, jelentem, csakhogy mielőtt mindenkinek eldurran a feje, tessék legalább célra tartani vele. Meg nem árt megtölteni is valami hasznossal.

Szóval, hogy az elején kezdjük, Tusványos, pontosabban Tusnád-Bálványos nem a Fidesz Woodstockja, ami ugyan remek képzavar volna a hatvannyolcasok elleni kirohanások után, de nem az. Itt tulajdonképpen két rendezvénysorozat zajlik párhuzamosan, a politikai, maximum pár ezer résztvevővel, és a zenés buli, pár tízezer résztvevővel. A két halmaz között kevés az átfedés, az Orbán-beszédeket sem tízezrek hallgatják, jó, ha megvan az ezer – hogy a köztévé ezt többnek mutatja? Leni Riefenstahl óta tudjuk, hogy miképpen lehet pár tíz egyenruhást mindent elsöprő seregnek fényképezni, ez nem jelenthet gondot egy köztévének. Szóval, ne gondoljuk, hogy rajongók hada tapsol Magyarország kül- és belpolitikájának ezen a hegyi pályán, mondjuk Székesfehérváron is összejönnének ennyien (és őket is lehetne hadaknak fényképezni). Hogy ez a rendezvény ilyenné alakult az idők folyamán? Holott valamikor a BBC munkatársa, David Campanale alapította, és erősen liberális jellegű volt? Ja, akkor a Fidesz is – és később mindenki letojta Tusványost, hiszen „messze” van. A Fidesz szalmája lett, ha már a Csákyé volt. Szóval, hagyjuk a mítoszokat és elemzéseket a mioritikus térben (gonosz leszek, tessék utánanézni, mi az), adott egy átlagos fesztivál, amire ráültették a politikát, és most a zenekarok a nézettek, a politikusok meg úgy tesznek, mintha nekik csápolna a népség.

Akkor az alapokat nagyjából (nagyon nagyjából) tisztáztuk. De mi hangzott el? Sok marhaság, az kétségtelen, én itt és most csak az L. Simon – Orbán János Dénes „vitát” és Orbán Viktor beszédének bizonyos elemeit veszem elő, ugyanis meglátásom szerint ezekből láthatjuk a legbaljósabb előjeleket.

Tisztelettel: most mindenki meg fog sértődni, de a független, magasan képzett, több diplomás magyar értelmiségnek – a kommenteket és reakciókat tekintve – elment az esze. Mindenki azon hörög, hogyan sértették meg Parti Nagy Lajost, Esterházyt, másokat, tiltakoznak, és közben mindenki figyelmét elkerüli a lényeg. Az ugyanis, miszerint L. Simon és OJD „jó zsaru-rossz zsaru”-t játszanak velünk. Persze, hogy megsértették az írókat, még fogják is, másokat is, ez a kocsmai verekedés lényege: addig anyáznak, míg a provokált fél ki nem jön a sodrából. Csakhogy míg mi bőgve védjük Parti Nagyot és Esterházyt – különben joggal! - elmegyünk a „vita” tárgya mellett.

Ez a vita ugyanis már nem arról szól, melyik író a jó és melyik a rossz, arról sem, létezik-e kormánypárti és ellenzéki-liberális kultúra (így, ilyen formában nem is létezhet), ez arról szól, hogy az ősztől kötelező állami kultúra vonala a már meglévő, harmatgyenge jobboldali-konzervatív alkotókat támogassa, vagy inkább neveljenek ki egy új, talán élvezhetőbb végterméket produkáló generációt? Szó nincs itt arról, hogy ősztől lesz egyáltalán bármi más rajtuk kívül! Nem lesz, ahogy beleszólásunk sem lesz a trendbe – amint L. Simon (akit egyesek hajlamosak „jó zsarunak” tekinteni, mert mondott valamit minőségi igényekről és versenyről) röviden közölte a nála kicsit sem különb OJD-vel:

„BENNÜNKET választottak meg, nem titeket, írókat!”

Tetszenek már érteni? Röviden fogalmazva, a várható kultúrpolitika várhatóan két meghatározó személyisége gyakorlatilag azon merengett nyilvánosan, hogy kellenek-e még új konzervatív-jobboldali szerzők, akik talán valamennyire megtanulhatnának írni is, legalább az elemi népiskolák harmadik osztályos fogalmazásainak szintjén (ez L. Simon álláspontja) vagy hagyjuk a francba a képzési költségeket, amúgy is hülyék, elég az a kollekció, Wass Alberttől Nyirőn és Tormayn keresztül Döbrentei Kornélig, ami van, akad a bandában elég kultúr-Quisling, csak éppen legyen őket kötelező szeretni (ez OJD verziója).

Szó nincs itt vitáról, arról társalgott egymással a két szak- és élmunkás, hogy lótrágyát vagy tehéntrágyát használjunk inkább a kukoricára. Szó nincs itt kultúráról sem, ellenkezőleg, arról van szó, hogy a kultúra, a szó eddigi, vagyis valódi értelmében szóba se jöhessen!

A könyvégetéseket még nem tudom, hogy fogják megoldani, illetve gondolom, de nem akarok ötleteket adni. Viszont az egész miskulancia megkapta a zöld jelzést Orbán Viktortól, aki beszédében jelezte is:

„Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert. Ezért logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki. Szinte azonnal a választások után. Ez érthető, és jól is van így. Valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, nagy változások előtt is állunk.”

Mondott ő mást is, a többi is marhaság, de a közvetlen veszélyt itt és most ez jelenti. Vagyis az, hogy a magyar kultúrát – tágabb értelemben használjuk a kifejezést – épp úgy einstandolni akarják, mint minden mást. Én magam már voltam tanúja egy ilyen kísérletüknek, sőt, hogy úgy mondjam, kísérleti alanya voltam ennek: mikor 1998-ban a Postabank csődje után a Kurír című napilap, ahol rovatvezető voltam, a szanálás révén a kormány kezelésébe került, azonnal megszüntették, de olyan alaposan, hogy 2002-ig még munkát sem kaptam a szakmában – elég volt megtudják, hol dolgoztam utoljára, és „az állást már betöltötték, sajnos, nem, köszönöm, külsősre sincs szükség. Álnéven sem.” Világos volt, hogy az első Fidesz-kormány engem és más, nem túl szerencsés helyzetben lévő kollégáimat akkor lassú éhhalálra ítélt, hogy túléltem, az az ő privát pechük. De most, konkrétabban ősztől mindenki felkészülhet erre az áldatlan állapotra, aki nem az ő káderük. És már nincs náluk haverfelvétel, lehet elrakni a forgós köpönyegeket.

Van annyi árulójuk, hogy kitart száz évig is.

Bespejzoltak már korábban.

Ezért értelmetlen a vita, értelmetlen már megint „a kisebbik rosszat” választani, tessék már végre felfogni, hogy minden aljas politikának az a lényege, hogy választásra kényszeríti az embert, de oly módon, hogy elhiteti: csak a rossz és a rosszabb között lehet választani. Ezt nyögjük már nyolc éve, de alapvetően inkább száz éve nyögjük.

Nem lesz itt még lehetőség sem megúszni a kurzust, belesimulni öles nyelvcsapásokkal, azt mondanám inkább, nézzünk szembe vele, baj már mindenképpen lesz, mert van is, akkor legalább maradjunk gerincesek.

Hiszen a kormánypárt álhírlapja, a mindenszo.hu (http://mindenszo.hu/ime-az-500-szellemi-terrorista-akiktol-minden-kulturalis-tamogatast-el-kellene-venni/) már ötszázas listát közöl azokról, akiknek ki akarják csavarni a kezéből a tollat. Lesz az még ötezres is, tízezres is.

De mondjuk ez még „csak egy netes lap”, olvassunk Magyar Időket, a nem hivatalos kormánylapot – ott már bizony láthatunk mindent előre. Hiszen az ő szemetükön is termett ez az egész kis magyar kulturális forradalom.

Akkor mit tehetünk? Nem sokat, bár az állami támogatások megvonása nekem például nem nagy fenyegetés, eddig sem kaptam soha, szocialista időkben sem, ezentúl sem fogok, na bumm. Viszont további lapok fognak megszűnni, és a Sajtókamara őszre tervezett bevezetése a magyar újságírás alapjait is meg akarja semmisíteni. Készüljünk fel a magyar sajtó, irodalom és általában a kutúra ellen induló, jól szervezett gazdasági és politikai hadjáratra. Ahogy Thyl Eulenspiegel mondta de Coster regényében: „Meneküljetek vagy fegyverkezzetek”.

És meszeljük le a Majomkirályt.

Tetszik tudni, az úgy volt, hogy a Nagy Kínai Kulturális Forradalom előtt a Tiltott Város fedett ösvényeit csodálatos, pókhálófinomságú lakkfestményekkel díszített frízek, oszlopok övezték, amik a Majomkirály történetét ábrázolták. Jó hosszú történet, különben. Amikor kitört a kultúrharc, a vörösgárdisták a Tiltott Városból is el akarták tüntetni „a múlt képeit”. Szóba került az is, hogy felégetik az egészet, de Mao elvtársnak még voltak tervei a palotákkal, szóval csak a képeknek kellett eltűnni. Mármost ezeket a festményeket külön régészcsoport tartotta karban, a vörösgárdisták sajátos szadizmussal őket kötelezték a festmények megsemmisítésére. A régészek pedig sírva ugyan, de – vastagon lemeszelték a képeket. Aztán elmúlt a Nagy Proletár Elmebaj, és Teng Hsziao-ping idejében már sajnálták a kárt, meg is kérdezték az egyik régészt, lehet-e a festményeket restaurálni, mondjuk fotók alapján. A régész akkorát röhögött, hogy majd' kiesett a száján.

- Restaurálni? Minek? Hiszen megvan mind!

- Hogyhogy? Hiszen lemeszelték!

- Igen, a mész alatt van meg. A vörösgárdisták nem tudták, hogy a mész nem szétmarja, hanem konzerválja a festményeket. Azért használtunk meszet. Hogy megőrizzük őket.

Ezt lehet tenni, kérem. De ezt viszont kell is.

Meszeld le a Majomkirályt!

Szele Tamás