Igen érdekes tudományos hírt elemez ma az Index, annyira érdekeset, hogy tán érdemes tovább is gondolni. Nevezetesen azt elemzi, hogy hova tűnt boldog őseinknek mintegy 95 százaléka? Mert olyan hétezer éve bizony eltűntek eleink, vagyis, hogy nyomuk nem maradt. De azért mi itt vagyunk, akkor hogy is van ez? Egyszerűen, csak ez az egyszerű jó bonyolult.

Meg nem csak hétezer éve történt ilyen, hanem hetvenezer éve is. Arról van szó, hogy az emberiség története folyamán időnként brutálisan leszűkül a genetikai változatosság. Ezt hívjuk palacknyak-effektusnak. Van, amikor ez a népesség majdnem végzetes csökkenésével is jár, van amikor nem: és elég nehéz volt megmagyarázni, mitől tűnt el az Y kromoszóma diverzitása olyan hétezer évvel ezelőtt. Hetvenezer évvel ezelőtt egyszerűbb volt a helyzet, akkor, Afrikában valószínűleg természeti csapások miatt csökkent a Homo Sapiens lélekszáma összesen kétezer főre – és akkor nem is csak az Y kromoszóma változatossága szűnt meg, hanem általában sodródott a kihalás szélére a faj.

Aztán talpra állt, és ettől a kétezer agilis ősembertől származunk mindannyian, épp elég nagy marhaság részünkről, hogy marjuk egymást, elvégre ez egy kisebb falu, földiek volnánk mindannyian, afrikaiak, vagy mifene. De mi történhetett hétezer évvel ezelőtt? 

„A genetikusok azt vették észre, hogy a csak a férfiakban jelen levő Y kromoszóma változatossága az idővonalon a leletek korának egy jól meghatározható pontján, úgy 7000 évvel ezelőtt, hirtelen összeomlik, aztán szép lassan újra visszatér az eredeti változatossági szintjére. A csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS viszont semmi hasonló kilengést nem mutatott. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfiak létszáma drámai mértékben megfogyatkozott, miközben nőből nagyjából ugyanannyi maradt körülöttük. A statisztikákból Európában, Ázsiában, és Afrikában is kimutatható volt ez a mintázat; az adatok azt mutatták, hogy 17-szer annyi nő élt ebben az időben, mint férfi. (Index)”

Tessék? Ez vagy a faj kihalását jelentette volna, vagy akkora népességcsökkenést, aminek alapos nyoma lenne. És mitől haltak volna ki a rézkori férfiak? Járvány pusztított, ami csak őket ölte meg? Nem maradt ilyesmiről még legenda sem. Világháború volt? De mivel vívták, rézkardokkal? Klímaváltozás? De milyen klímaváltozás tizedeli meg csak a férfiakat?

Ördögöt, kérem.

Civilizáció!

Arról lehet szó, amint a matematikai modellek valószínűsítik, hogy ekkortájt jelentek meg az első városok, falvak, települések. Megjelent a mai értelemben vett társadalom, és a társadalmi struktúra. Kialakultak az uralkodó osztályok, és mivel az akkori fogalmak nem nagyon szabályozták a két nem együttélését – még Hammurabira és az ő törvénykönyvére is vagy háromezer évet kellett várni! - mindenkinek annyi házastársa volt, amennyit el tudott tartani. Aztán a nemi dominancia vidékenként változott, Jeirkóban patriarchátus volt, Harappában – ha hinni lehet a kutatásoknak – matriarchátus, esetleg Krétán is, bár a genetikai helyzeten ez sem sokat változtatott.

Az állomány leszűkült. Miért?

Azért, mert csak az uralkodó rétegek engedhették meg maguknak, hogy sok partnertől sok gyermekük szülessen. Ők bírták felnevelni az utódaikat, a földművesek vagy a rabszolgák örültek, ha jó esetben egy gyermekük született és életben is maradt – de gyakran nem maradt életben, olyan magas volt a csecsemőhalandóság. Ez a termosz-hatás előtti Kínát idézi.

Hogy mi az a termosz-hatás? Az okozta Kína túlnépesedését.

A hagyományos kínai családmodell konfuciánus alapon ugyanis az ősök tiszteletére és a sok gyermekre épül, melyek közül legalább egy fiú kell legyen, mert csak ő temetheti el a szüleit. Akit nem a fia temet el, annak Lu pokolbíró országában, a túlvilágon hét rossz lesz. Már, ha ugyan eljut odáig és nem reked itt, kísérteni. Kellett a sok gyermek, ugyanis „hagyományos” és „ősi” gyógyászat ide vagy oda, a sokból maradt életben kevés, akik aztán eltarthatták a szülőket hajlott korukban. Ebbe csapott bele a nyugati orvostudomány a huszadik században és – a termosz. Amiben a frissen kiképzett bábák vitték a meleg vizet a szülő nőkhöz, elmaradt a gyermekágyi láz, el a korai csecsemőhalál, de a kínai közgondolkodás és családmodell nem változott: és Kína elkezdett rohamosan túlnépesedni. Persze ezen a családmodell megváltoztatása sokat segített, csak hat-hétezer éves szokásokon kicsit nehéz gyorsan változtatni (különben, a javuló gazdasági helyzet miatt Kína épp készül feladni a „két gyermek” politikát, ezentúl engedélyezhetik a hármat is, ha a Jáde Császár és Hszi Csin-ping is úgy akarja).

De térjünk vissza a rézkorba. Ott tartunk, hogy a települések megjelenése okozhatta az uralkodó rétegek genetikai dominanciáját. Lévén, hogy ez hatvány szerint működik, könnyen elképzelhető – hiszen magának a nem is túl régen élt Dzsingisz kánnak is ezer ágyasától mostanra tizehatmillió genetikailag kimutatható utódja lett, lassan országot alapíthatnának. Dzsingiszida kánságot, tizenhatmillió trónkövetelővel. Tiszta Magyarország lenne. De mi következik az uralkodó rétegek genetikai dominanciájának jelenségéből?

Az, hogy a társadalmi-politikai-gazdasági hatalom iránti vágy vagy a karrierizmus nem a magas(abb)an fejlett, nyugati vagy keleti civilizáció terméke, nem is valami pszichés zavar, hanem a genetikai állomány átörökítésére való törekvésből származik. Ha király vagy, többet ehetsz, hosszabb ideig élsz, több utódod lehet, mintha földműves vagy rabszolga lennél, de a parasztnál az írnoknak vagy a kereskedőnek is több lehet az utódja.

Igen ám, de akkor az egésznek semmi köze a társadalmi fejlődéshez, berendezkedéshez, teljesen mindegy, hogy Suppiluliumas hettita király akarja leigázni az általa ismert világot vagy Napóleon viszi el a köztársaság majd császárság áldásait a monarchiákban sínylődő népeknek, Hitler kábít a fajelméletével vagy Sztálin hozza el a felszabadulást a dolgozó osztályoknak: akkor egészen egyszerűen a radikális társadalmi átalakulások pusztán a dominanciára törekvés melléktermékei. Alapvetően uralkodó rétegek kialakulásáról van szó, melyeket részben és tudat alatt a szaporodás és utódgondozás ösztöne vezet.

Érdekes lenne pár ezer év múlva egy vizsgálat arról, hogyan változott a huszadik század népirtásainak függvényében az emberiség genetikai változatossága: ki sem merem számolni, hány embert pusztítottak el módszeresen ebben a korszakban (és ne legyünk optimisták: még fognak is), de az ő utódaik már nem születtek meg.

Akkor hát győztek a népirtó rendszerek?

Nem. Ez benne a csel.

Ugyanis az egyed genetikai állománya kicsit sem határozza meg a társadalmi habitusát (másfélét sem), ugyanabból az újszülöttből válhat diktátor és válhat orvosprofesszor, földműves és szobrász: így a társadalmi rendszer iránti rokonszenv sem öröklődik. Szépen is állnánk: Egyiptomban még mindig templomokat építenének a fáraóknak, ha nem így volna.

Szóval, ez a jelenség csak annyira jó a valóságban, hogy megfigyelhetjük általa a társadalmi változások hatását a népesség összetételére és magyarázatot adhatunk a hatalom és a vagyon iránt érzett vágyra.

Nem komplex jelenség, nem társadalmi, nem is Isten kegyelméből kerül elő egyes koponyákban.

Ösztön, kérem, ösztön, nemi és utódgondozási ösztön. Ami még rárakódik: az sallang. Kell változzon, fejlődjön a társadalom, nagyon is kell – de ne feledjük, az egyik mozgatórugója ennek bizony a legprimitívebb ösztönlényünk. Akkor igazán sikeres egy társadalom, ha minél változatosabb genetikai állomány átöröklését biztosítja.

És Freud Zsigmond csikorogva megfordul sírjában.

Szele Tamás