Forr Tonkin bús öble, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik – Berzsenyi így kezdené ezt az írást, a valóság ezzel szemben az, hogy inkább a bús magyarok forronganak, de Tonkin miatt. Sőt, Hanoi miatt, valamint ki a Mekong vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Akkor lássuk ezt a mi kis magyar, fapados tonkini incidensünket, amiben még hajó sincs, csak botrány.

Szóval, a Facebook magyar nyelvű bugyra már megint fel van háborodva, mert pártunk és kormányunk jóváhagyta egy magyar kultúrház megvásárlását és felszerelését Hanoi szép városában, potom hétmilliárd forintocskákból. Lássuk a hírt, a HVG nyomán. 

„Annyit lehet tudni róla, hogy reprezentációs célokat szolgál majd, művelődési és közösségi ház is lesz egyben.

Orbán Viktor miniszterelnök a külgazdasági és külügyminisztert, valamint a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli minisztert bízta meg azzal, hogy az épület megvásárlásával kapcsolatos előkészületeket tegyék meg. Azt is kikötötte, hogy a költségek nem haladhatják meg a 7,1 milliárd forintot.

A kormányhatározatból kiderül, a tervek szerint 5,7 milliárd forintot még idén kifizetnek, a maradékot pedig 2019-ben és 2020-ban utalnák. Úgy számolnak, hogy az épület üzemeltetésére és karbantartására nagyjából 28,5 millió forintot kell félretenni a 2020-as költségvetésben.

A hanoi Magyar Művelődési és Közösségi Ház vagyonkezelője a Külügyminisztérium lesz.”

Egyfelől: nem kisegér, hanem kemény hétmilliárd forint. Annyi azért nincs, amennyibe egy stadion szokott kerülni, de felháborodás azért van. Felháborodás mindig van, ha a magyar kormány külföldön bármiféle beruházást jelent be, mert ruházzon be itthon, oktatásba, egészségügybe – ami helyes is lenne, csakhogy azt is tudjuk, hogy amennyiben itthon jelentenek be egy beruházást, akkor az arra fordított pénzt minimum a legalacsonyabb hatékonysággal költik el, és az összeg legnagyobb része külön erre kialakított csillagkapukon egy párhuzamos világba távozik.

Ezt az itthoni beruházásokról pontosan tudjuk, azonban valamiért az okos magyar emberek a külföldiekről feltételezik, hogy azokat az utolsó fillérig arra költik, amire mondják, és a gonosz külföldiek profitálnak belőle. Nincs az a befoltozott iskolatető Kárpátalján, amiért ne őrjöngene a honi közvélemény, volt rá példa, hogy százezer forint viharkár miatti támogatást is sajnáltak egy iskolától, mert az „külföldi”. Ha mondjuk egy borsodi iskola tetejét viszi el a vihar, akkor az a baj, hogy miért nem javítják ki, ha kijavítják, az a baj, hogy mennyiért (mondjuk az tényleg baj szokott lenni, mert a pénzecskék el-eltünedeznek), ha viszont pár kilométerrel északabbra viszi el a tetőt ugyanaz a vihar, azonnal lobot vet a honfigőg a magyar demokratában és ha kijavítják, legszívesebben lebontaná. Holott nem tetszenek érteni a lényeget: azok, akik itthon sikkasztanak, külföldön is sikkasztani fognak, csak ott nem szerzünk róla tudomást. Tehát a reklamált befektetések kilencven százaléka meg sem valósul, csak az áruk tűnik el. Erre rövidesen vissza is térünk, mert pikáns történeteim vannak róla.

Egyelőre azonban vizsgáljuk meg a kérdést: kell-e magyar kultúrház Hanoiba? Hát... az a helyzet, hogy kéne. Azt én értem, hogy Vietnamról még mindig a háború jut eszébe az egységsugarú átlagembernek, pedig azóta eltelt pár évtized, de még mindig azt tetszenek hinni, hogy ott aknamezők között élnek az „elmaradott sárgák”, egyenruhában járnak és segélyekből élnek. Nagyobbat nem is tévedhetnének. Vietnam a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságainak egyikét mondhatja magának, messze már a háború, a politikai rendszer valóban nem szabad – gyakorlatilag kínai típusú kommunista pártrendszerben élnek, kapitalista gazdálkodás mellett, ami úgy tűnik, a Távol-Keleten hatékonyan működik – viszont a jólét általánosnak mondható a térséghez képest. A közeli Burmához képest mindenképpen a stabilitás mintaképe a vietnami állam, gazdasági mutatói pedig csodálatosak. Az igaz, hogy nem szabad és nem demokratikus, de lesajnálni, tudatlanságból: nagy lelki szegénység jele. Hanoiban sok, annak idején Magyarországon végzett ember él, akik közül nem kevesen töltenek be vezető pozíciót az állampártban, ők még annyira-amennyire tudnak is magyarul, tehát lenne közönsége a kultúrháznak, javítaná a diplomáciai kapcsolatokat is – és végre nem stadionra menne el a pénz, az is valami.

Tehát egy normálisan működő magyar kormányzat esetén ez a befektetés kívánatos is lenne, gyümölcsöző is. A hétmilliárd nem is olyan nagyon magas ár egy kilencvenhárom milliós ország fővárosában egy ingatlanért, csakhogy...

Csakhogy eddig felsoroltuk a kultúrház mellett szóló érveket, most lássuk, mi szól ellene.

Elsősorban is ellene szól a mostani magyar külpolitika általános gyakorlata. Szíjjártó mester utazik, szerte és szét a nagyvilágban, mindenhol aláírja a protokolláris államközi szerződéseket, melyeknek mindig van egészségügyi, vízügyi és kulturális cikkelye. Rendszerint arról, hogy a szerződött másik fél valamely, ezeket az ügyeket érintő projektjébe beszállunk – ez természetesen nem jelent semmit, a másik fél is tudja, hogy nem szállunk be, nincs is nekünk mivel, csak ígérgetünk a levegőbe, aláírják udvariasságból, aztán, mikor elment végre Szíjjártó, megszámolják az ezüstneműt, és ha kezet fogtak vele, az ujjaikat is.

Ha minden megvan, nem üzennek hadat.

Egyszer volt csak olyan eset, mikor szavunkon fogtak. Annak idején írtam is erről, igen röhejes helyzetbe lavírozta saját magát a magyar diplomácia. Történt pedig, hogy a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigetek kormányának a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Ennek van némi szimbolikus jelentősége is, hiszen a Duterte-rezsim tömegmészárlásai után az áldozatok tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták (és hajigálják). Mi valami olyasmit gondolhattunk, hogy ez is ugyanolyan írott malaszt marad, mint azok a vízügyi szerződések, amiket korábban Indonéziával, Malajziával, Vietnammal vagy Mongóliával kötöttünk, különösebb tekintet nélkül a Valóságnak nevezett ténykörülményekre, és arra, hogy az illető államokban van-e egyáltalán víz, valamint ha van, akkor mennyi.

Hanem Duterte komolyan vette a szerződést, tehát egyszer csak, 2017 májusában megjelent Budapesten a mezőgazdasági államtitkára, bizonyos Emmanuel Pinol, és – kérte a pénzt. Azt, ami erre fel a Külügyben kitört, nehezen nevezhetnénk másnak, mint sikítozós körberohangálásnak, hajtépéssel egybekötve. Arra hivatkoztak, hogy szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról – „a találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”. Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk!

A diplomáciai botrány valahogy elsimult, mindenki életben maradt, pedig Pinol államtitkár esetében erre nem kötöttem volna nagyobb összegű fogadást – de azért az eset minimum pikáns. Azonban tekintsük Vietnamot! Van-e ott még magyar beruházás?

Van!

És megépült?

Nem!

Még a Bajnai-kormány kötött 2009-ben egy megállapodást egy ötszáz ágyas onkológiai kórház építéséről az 1,2 millió lakosú Can Thoban, a Mekong deltájában. Ezt azonban segélyhitelből finanszírozták volna, amit azért vissza kell fizetni, mármint mi hiteleztünk volna Vietnamnak. Nem is kevés segélyhitelből: húszmilliárd forintra rúgott a summa. Na ezt a projektet futtatta sajátjaként 2010 után az Orbán-kormány, bár nem sok sikerrel: 2012-ben ugyan pályázatot nyert egy cég a Can Tho városában tervezett beruházás teljes körű lebonyolítására, ám a pályázatot érvénytelenítették, és ezzel az ügy évekre le is került a napirendről. A pályázat indítása körül is volt jó néhány furcsaság. A beruházás mérete és nemzetközi jelentősége ellenére kizárólag a Békés Megyei Kereskedelmi és Iparkamara internetes oldalán közöltek a tenderről egy rövid közleményt... Békés megyének bizonyára különös affinitása van a Mekong deltájához.

Ezek után Orbán Viktor miniszterelnök 2017 szeptember 25-én bejelentette, hogy Magyarország kórházat épít Vietnamban. Nem, nem egy másikat. Ugyanazt! Amit egyszer már nem építettünk meg. Hát, a Mekongnak tényleg mindegy, hogy hány kórházat nem építünk a deltájában.

Kis kórház a nagy Mekong mentében, óh, mi drága e kórházacska nékem!

Tényleg drága: húszmilliárd forint kihelyezésébe kerül, most már másodszor. Na mármost, ha hiszik, ha nem: a Nhan Dan Online beszámolója szerint ennek a kórháznak viszont már lerakták az alapkövét! Éspedig tavaly, október tizenegyedikén. Az alapkő feltételezhetően azonnal elsüllyedt, ugyanis Can Tho teljes, millió fölötti lakosságú városa cölöpökre épült, a mocsaras talaj miatt, mint egy indokínai Velence, de megvan az az alapkő, ha a dágványban elmerülve is.

Munkálatok azóta sem kezdődtek, viszont van alapkő. Ami komoly haladás ahhoz képest, hogy nyolc évig nem volt.

Kórház? Ugyan már. A pénz majd megint elfolyik, elviszi a Mekong, de így megy ez, ha mi üzletelünk.

Nos, ezért mondom, hogy – Vietnamhoz illő megfogalmazással – sárkányos ez a kultúrház-beruházás is. Ha rendesen intéznénk, jó is lenne, üdvös is, csak épp arra tanít a tapasztalat, a gyakorlat, hogy ha mi Indokínában befektetünk valamibe, az eltűnik. De eltűnik közelebb is: tényleg nem értem, honnan veszi a tisztelt közönség, hogy akik Magyarországon lopnak, azokat a határ átlépésével megszállja a Szentlélek és tisztességessé változnak?

Miből tetszenek gondolni, hogy az állítólagos külföldi támogatások és beruházások a célország lakóinak javára válnak?

Honnan tetszenek venni, hogy egyáltalán eljutnak a célországba? Abból, hogy azt írja a Magyar Közlöny?

Na, ne röhögtessenek.

Aki pedig az ilyen nemzetközi sikkasztások miatt az állítólag támogatott országok lakosságát gyűlöli, az azokat gyűlöli, akiket ugyanúgy megloptak, mint őt.

De gyűlölni kellemes, sok és bonyolult problémára ad egyszerű és hazug választ, márpedig erre nagy az igény.

Azonban, ha netán mégis lesz magyar kultúrház Hanoiban, legyen már benne rádióadó... ez úton jelentem be igényemet a műsorszerkesztői posztra.

Olyan szép lenne belebődülni hajnalonként a mikrofonba:

„Jóóóóó reggelt, Vietnam!”

Szele Tamás