Tulajdonképpen – a dolog jelentőségét tekintve – nem ezzel kéne foglalkozni. Hogy ellenben mivel, azt majd megmondják nekem a nap folyamán legalább kétszázan, ez az online újságírás szépsége: mindenki meg akarja rendelni, miről írjak, olyan apróságok, mint tények vagy hírek senkit sem zavarnak, és szokás szerint kétszázan háromszázféle témát követelnek, kérnek számon.

De van, hogy ötszáz félét.

Azonban ez nem egy á la carte vendéglő, ahol a kedves és fizető vendég rendel a pénzéért, hanem egy ingyenkonyha, rendszerint lehet kérni sok mindent, de attól még arról ír az ember, amiről jónak látja. Jelesül most éppen Nógrádi György, a Nagy Mesemondó és a nők viszonyáról. Különben nős, egy felnőtt gyermek apja, hetvenedik évét tapossa, pártunk és kormányunk elismert oszlopa, ha hirtelen nyugdíjba vonulna, jó pár tévéadó és kultúrház kerülne válsághelyzetbe – igazán elvárható volna tőle a megfontolt gondolkodás. Vagy legalább annyi, hogy mielőtt megszólal, töprengjen el a mondatain, bár ez a fajta óvatosság sosem volt az erőssége.

(Fotó: Index)

Most sem az: a karcagi Nagykun Polgári Kör vendégeként (igen, kérem, még van polgári kör, olyasmi, mint régen az üzemi négyszög volt, habár a legtöbbjét felfalta a CÖF) azt találta mondani, a 444 szerint (https://444.hu/2018/11/02/nogradi-gyorgy-boldogan-befogadna-a-lakasaba-egy-menekultet-ha-eleg-jol-nez-ki-es-utana-korbeadhatna-a-barataival?fbclid=IwAR21mfXmmw7ocVphGo-tTjTzFSl5o_lf-59tUi2uumERcanYi0Itu7bBOJg), hogy:

„Ő „befogadna boldogan egy menekültet”. Mármint ha az a menekült például az ukrán szépségkirálynő, akinek az orosz ellenzéki férjét meggyilkolták. „Két-három hétre befogadnám, és szerintem a baráti köröm utána átvenné” - viccelődik a szakértő a mosolygó Fazekas Sándor exminiszter előtt. Nógrádi itt alighanem Borisz Nyemcov barátnőjére próbál célozgatni. A modell Anna Durickaja szemtanúja volt, ahogy lelövik mellette sétáló barátját, ezek után a putyinista média lejáratókampányt indított ellene, majd három évnyi bujkálás után valóban benevezett egy szépségversenyre.” (444)

Hát, speciel erre mondaná az ember, miszerint „vén kecske”, csakhogy nem mondja, írásban főleg nem, mert egyrészt az életkora magánügy, hülye lehetett ő már fiatalon is, másrészt a „kecske” kifejezés elvileg dehumanizáló, és hát legyünk tekintettel a finomabb lelkületekre is. Mármint nem a Nógrádiéra, azzal hajófedélzetet lehetne smirglizni, hanem az olvasókéra.

Nem fogok most elméleti fejtegetésekbe sem belemenni annak kapcsán, miért is mérhetetlen aljasság ilyent mondani, sőt, gondolni is – de egy kicsit azért megmagyarázom.

Az ember, ha segít valakinek, nem azért teszi, mert ellenszolgáltatást remél a tettéért, pénzt, szexuális előnyöket, valamit, hanem azért, mert a másik ember bajban van, és ő ennek nem örül. A segítség nem üzlet, nem kell viszonozni, segíteni azért kell, mert a világ egyelőre elég pocsék hely, és semmi jelét nem adja a javulásnak. Segíteni azért is kell, mert ismervén a társadalmi rendszert, percek alatt kerülhetünk mi magunk is olyan helyzetbe, hogy mi szorulunk támogatásra, és épp ezért, ha használjuk a fejünket mi, a holnap bajba kerülők, megértéssel viszonyulunk a ma bajban lévőkhöz. Aki a rászorulót azért támogatja, hogy kihasználja, visszaéljen a szükséghelyzetével: a tulajdon jövendő nyomorát szolgálja meg előre, hiszen ha van csak egy kis igazság a földön meg az égben, mikor ő lesz csávában, remélhetőleg ő is ilyen megalázókkal, kihasználókkal, egyszóval kapcabetyárokkal találkozik majd.

És ez nem csak egy szexuális visszaélésről történő fantáziálás kapcsán igaz. Mikor a Baross téren összetorlódott pár ezer menekült 2015-ben, megmutatkozott, hogy volt, aki ételt, vizet vitt nekik, mert együtt érzett velük, és hát voltak a másfélék: a vasutas, aki egy kocsiállag-felmérési jegyzőkönyvet adott el egy családnak Budapest-München menetjegyként jó százötvenezer forintokért, csak előbb ráírta a „Budapest” és a „München” szavakat, a taxis, aki ezer eurót kért fejenként, hogy Bécsbe vigye az odakívánkozókat, aztán elrakta a pénzt és kitette őket Sopronban, a buszsofőr, akinek hiába mutatták a vonaljegyüket, nem vitte el őket a Kelenföldi Pályaudvarra, azt mondta, az tilos, menjenek gyalog – egyszóval, akik nem empátiával viszonyultak a helyzethez, hanem a hasznukat keresték. Találták is, de kívánom nekik, kapják még vissza valamikor ezt a sorstól.

Hát Nógrádi gondolkodása is valami ilyesmi utat jár. Jelentéktelen, sőt, emberségből adandó segítségért akar szexrabszolgát, aki aztán „tovább is adhat”, azt lesi, hogyan élhetne vissza a helyzetével.

Aljas dolog ez.

Még az a szerencse, hogy ez az ember a Nagy Magyar Igazmondók közé tartozik. Ahogy róla olvasgattam, elém került egy 2016-os Blikk-interjúja. (http://www.blikk.hu/aktualis/belfold/kiderult-mekkora-nocsabasz-nogradi-800-novel-jart-osszesen/01s2qn1) Abban is szépeket mond.

„Mielőtt megnősültem 700-800 lánnyal jártam hosszabb, rövidebb ideig. Harminckét évesen ismertem meg a nejemet. Három dolgot imádtam már akkor is. A munkámat, ultizni, és természetesen a nőket. Ebben semmi különös nincs.” (Blikk)

Hát akkor számoljunk. Nógrádi 1949. május 22-én született, 1982-ben nősült meg. Tehát volt harminchárom éve erre a nyolcszáz hölgyre, de reálisan csak körülbelül húsz lehetett, annyi is csak akkor, ha tizenhárom évesen kezdett el érdeklődni a másik nem iránt. Legyen húsz év. Az pontosan 7305 nap, a szökőéveket is beleszámítva. Ami azt jelenti, hogy egy-egy kapcsolatra – ha megszakítás nélkül kapcsolatról kapcsolatra élt és nem szánt időt az ismerkedésre, udvarlásra sem – egészen pontosan 18,2625 nap jutott. Kissé felszínesnek érzem a dolgot, mint olyan, és akkor még le sem számítottuk azt az időszakot, amit ilyen iram mellett a bőr- és nemibeteg-gondozóban kellett töltenie. Az erőnlétét is csak irigyelni lehet, arról már nem is szólva, hogy ezek szerint Magyarországot a közeljövőben nagyrészt az ő leszármazottai fogják benépesíteni.

Azért azt remélem látjuk, hogy ez mekkora nagyotmondás?

Én azt elhiszem, hogy ő úgy emlékszik, miszerint ennyi nővel volt dolga, de akkor szedjen porokat, mert hamis emlékei vannak. Azt is elhiszem, hogy nem emlékszik így, csak nagyot mond – sokszor megfigyelhettük, hogy amiatt közkedvelt azokban a körökben, ahol közkedvelik, mert minden helyzetben pont azt mondja, amit várnak tőle. Esetleg kicsit többet – de mást nem.

Mondjuk azt megállapíthatom, hogy emiatt rokona kell legyen Georg Spöttle és Dózsa László (1942- ) is, akiről köztudott, hogy saját állítása szerint egy alkalommal nem kevesebb, mint hét hölgyet juttatott el a csúcsra ugyanazon éjszaka leforgása alatt (https://444.hu/2016/11/08/oral-history-dozsa-laszlo-het-novel-csoportszexelt#).

Az ezek után bizonyos, hogy felmenői részben történelmi személyek, részben arisztokraták kell legyenek, itt és most Háry Jánosra és Münchhausen báróra gondolok.

Az továbbra sem szorul bizonyításra, hogy ha ő azt állítja, miszerint többek között az osztrák kormánynak is tanácsadója, ám erről az osztrák kormány annyira nem tud, hogy tagadja is, akkor az osztrákok tévednek. (https://index.hu/belfold/2015/10/28/nogradi_az_osztrak_kormany_mellett_is_tanacsado_de_errol_az_osztrak_kormanynal_nem_tudnak/)

A Svéd Nemzetvédelmi Egyetem elnökségi tagja is kéne legyen az önéletrajza szerint, csak erről meg a svédek nem tudnak. (https://index.hu/belfold/2015/10/21/nogradi_gyorgy_bocsanat/)

Jelmondata, az Index idézett írása szerint:

„Lehet utánam csinálni!”

Hát, akkor lássuk, mit is kéne. Ez az ember nem publikál kutatási eredményeket a saját szakterületén, ugyanis nincs mit, nem is kutat, csak médiaszerepléseket vállal, enélkül az ember nélkül nincs paranoiás összeesküvés-elmélet, rendben van, akadnak kollégái is a félbolond-szakmában, de akkor is ő a Stúdiók Királya, aki bármiről képes akármennyit beszélni és még a tepertős pogácsa receptjébe is belekeveri a migrációt.

Az csak most derült ki, hogy a nőkről – és általában mindenkiről, aki nem erősebb, hatalmasabb nála – milyen embertelen módon gondolkodik, eddig azt hittük, hogy csak szájmenése van, és nagyítja az emlékeit, mikor nők százairól fantáziál.

Ennek az embernek naponta ezrek hiszik el a hazugságait, amikről számtalanszor bebizonyosodott valótlan voltuk, egyszerűen csak azért, mert „ő beszél a tévében”.

Még olyan ember is akadhat Magyarországon, akinek ő a példaképe. Vagy Dózsa László (1942- ).

Miért ő beszél a tévében, rádióban, napilapban?

Mert őt kell meghívni, felkérni.

Vagy valamelyik említett pályatársát.

És a közönség nagy része hisz ezeknek a szánalmas paprikajancsiknak, olyan fontos politikai kérdésekben, amelyektől élet és halál függhet.

Holott mindenki előtt világos, hogy hazudoznak, miként a vízfolyás.

Kérem, Nógrádi úr: csinálja maga után ezt a Kozarek.

Nekem se kedvem, se gyomrom nincs hozzá.

Maga meg legyen boldog a nyolcszáz képzelt asszonyával.

Ennyitől sem lesz magából Salamon király.

De még bölcs sem.

Szele Tamás