Forgókínpad

Forgókínpad

Quo usque?

2018. november 10. - Szele Tamás

Történetesen tegnap nem az a nap volt, amire az ember örömmel és nosztalgiával emlékezik még évek elteltével is – értékelhető vagy jó hírek nem voltak, a rosszak változatlan egyhangúsággal érkeztek, és az sem segített a dolgon, hogy a Ripost hasábjain megismerhettük az utóbbi idők talán legtalpnyalóbb, legaljasabb és leguszítóbb írását.

ripost.jpg

Amit valószínűleg nem is lett volna muszáj megírni. (https://ripost.hu/cikk-meddig-elnek-vissza-a-hajlektalanok-mindannyiunk-turelmevel?fbclid=IwAR1l3X0FsWFnpZJuBYI6pxul7vqCzYH_-jNuttmZWu-MKf86npktf_CLzYc)

A fene tudja, mi járhatott a napos szerkesztő eszében, mikor kiosztotta Jakab Juditnak a témát: foglalkozzon a hajléktalanhelyzettel. A munkatárs sem örülhetett felhőtlenül a feladatnak, mit csináljunk, kérem, ez egy ilyen szakma, vannak nemszeretem munkák is. De ne szaladjunk előre, most még ott tartunk, hogy a decens (vagy nem decens, nem ismerem) hölgy kiment hajléktalant keresni az Andrássy útra, mert hova máshova, meg merném kockáztatni, tipp alapján.

Kis szakmai titokról lebbentem fel a fátylat egy rövid kitérőben: majdnem minden aktív újságíró tanúsíthatja, hogy a kedves olvasók milyen előszeretettel „jelentik fel” polgártársaikat a sajtónál, ha van rá okuk, ha nincs. Az ilyen feljelentések általában úgy szoktak kinézni, hogy elmesélik, miért velejéig gonosz az Amálka a másodikról (nem adta vissza a mákdarálót, meg szemtelen az unokája, és ez tűrhetetlen), aztán szépen kérik a sajtómunkást, írja meg mindezt de egy szó változtatás nélkül, különben beperelik, és nehogy megkérdezze az Amálkát is a helyzetről, mert az esetben is perelnek. Az fel sem merül, hogy a sajtómunkásnak alá kell írnia az Amálka-ügyben készült egyoldalú álláspontot, a lapnak is vállalnia kell a megjelenését, szóval ha ezzel szemben az Amálka perelne, akkor a munkatársat és a lapot büntetik meg, ráadásul jogosan. Ez kedves olvasót egyáltalán nem érdekli, úgy van vele, hogy a sajtómunkás üljön csak őhelyette, azért fizeti. Ja, nem ő fizeti? Hogyhogy? És nem is az állam? És hogy ő maga évek óta nem fizetett egy vasat sem sajtóért? Hogy mik vannak...

Ezt korábban csak Szabad Nép-szindrómának neveztem és udvariasan vagy kevésbé udvariasan, de kivágtam a feljelentéseket: most is úgy vagyok vele, hogy becsületsértésekkel, rossz szomszédsággal, török átokkal, válóperes ügyekkel, birtokháborítással és egyáltalán minden effélével tessenek a bírósághoz fordulni, nekik is élni kell valamiből. Se jogom, se hatásköröm ilyesmikben dönteni. Azonban idén a Magyar Idők megreformálta a munkáslevelezők világát – az igaz, főleg fizetett munkáslevelezők révén, de már van következménye az ilyen feljelentgetéseknek.

És már nem is csak a fizetett munkáslevelezők teszik meg őket, hanem bárki – látják, hogy előadásokat lehet betiltatni, igazgatókat kirúgatni, akkor hajrá, magyar, súgjunk be, míg érdemes! (Más kérdés, hogy a fontos feljelenteni valókat azért a kormánymédia most sem bízza amatőrökre, illetve, pontosabban fogalmazva: a saját amatőreire bízza).

No, eljutottunk a kitérő végén oda, ahol tartottunk: kormánymédia munkatársa feljelentés alapján kimegy az Andrássy útra, ahol talál egy hajléktalant. Bizony feljelentés alapján:

Döbbenetes, ami itt van, ezt nem lehet tűrni tovább – mondta lapunknak egy neve elhallgatását kérő lakó a fővárosi Andrássy úton...”

Feljelentés volt ez, méghozzá nagyon komoly, névtelen, sőt az is lehet, hogy géppel írva.

Óh, borzalom. Sacrebleu. Ha én ezt a Zserbóban elmesélem a lányoknak! Echte hajléktalan, annyira, hogy nincs hol aludnia, holott a kormány biztosítja neki a semmit. A hajléktalanról nem tudunk meg bővebbet, ugyanis megközelíteni nem merhette a száguldó riporter, nincs neve, sorsa, története: annyi derül ki, hogy a Vörös Sárkány étterem helyén próbál életben maradni.

Ami, ahogy valamikori kollégám mondaná, aki szeretett a dolgok mélyére nézni, csak annyit jelent, hogy a Vörös Sárkány étterem bezárt. Le merném fogadni, hogy nem a hajléktalan miatt. De ez már arra a veszedelmes vizekre vezetné törékeny sajkánkat, meg kéne kérdezni, hogy miféle tulajdonban is vannak az Andrássy út műemlék-palotái, és ez nem lenne a hosszú élet titka.

Munkatárs megy tovább hajléktalannézőbe, és kideríti, hol nincsenek a hajléktalanok: a Blahán, a Deák téren, valamint máshol. Így könnyű riportot készíteni, ha nincs alanya a vizsgálatnak. Viszont hallott valami olyant („tapasztalta a Ripost”), hogy

sokan átköltöztek a forgalomtól kissé kieső aluljárók külső részeire, mint a Lehel tér és Flórián tér és rengetegen „beköltöztek” a közparkokba”.

Aluljáró legfeljebb a forgalomból esik ki, nem a forgalomtól, de kövessük a hölgy útját! Hol van itt park? Főleg olyan, amit könnyű megközelíteni? A Pápa Köztéren, mármint a Szent Második János Pál Pápáról Elnevezett Valamikori Köztársaság téren. Fanfárokat kérek: a hölgy végre talál egy eleven hajléktalant! Neve is van, Józsefnek hívják, és megtudhatjuk, hogy nem akar szállóra menni. Többet nem tudunk meg, vélhetően azért, mert többet vagy mást nem is kérdezett a vakmerő munkatárs (nem jön, hogy leírjam a „zsurnaliszta” kifejezést, az mégis kollégát jelentene).

Az anyag további része egy korábbi Ripost-közlés újrafutózása, egy ORFK-nyilatkozat és vélhetően egy telefoninterjú elegye, ehhez már nem kellett a fárasztó és jaj, de kockázatos terepmunka, ez már ment a szerkesztőségből is. Barátságos, meleg szobából. A végére még odatett két keretes anyagot a szerkesztő, abban van a hivatalos miheztartás, aztán mehet.

Az ám, de mi legyen a címe ennek a középszerűnél is gyengébb, mondjuk ki nyíltan: pocsék dolgozatnak?

No, itt követték el a hibát. Indulatból adtak címet. Az lett, miszerint:

Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?”

A nyomtatott verzióba becsúszott még egy különösen bicskanyitogató alcím is:

Nekik mindent szabad?”

Mármost ez hiba volt. De nem kicsi. Maga az írás középszerű, vagy gyengébb, munka se sok van benne, tehetséget nyomelemekben sem tartalmaz, enélkül a cím nélkül átcsúszott volna az ingerküszöb alatt és a hölgy is megkapja a honort érte. De ez, így, egyes oldalon, hajtás fölött, szalagcímben... mindenkinél kivágta a biztosítékot.

Sorra születtek a joggal felháborodott reakciók, ugyanis ebben a kérdésben mindenkinek van véleménye és kevesek értenek egyet a kormány álláspontjával, még azok közül is, akik pedig általában hívei a rendszernek. Nyilvánvaló, hogy ezt a bűnbakképzést ellenségkép-felmutatást már nem lehet lenyomni a magyar társadalom torkán. Hatalmas hiba volt ezt a szalagcímet kiengedni, mármint a kormánymédia szempontjából, hosszú időre adtak tiltakozni- és felháborodnivalót minden jóérzésű embernek. Ezt már nem is részletezném, ez megy a maga útján, bár a sok tiltakozásnak pont annyi következménye lesz, mint az összes többi eddiginek: elindul a verbális háború, a helyzet meg fikarcnyit sem változik.

Hanem ez a cím, ez különösen kemény lett.

Még ráadásul ismerem is valahonnan.

Ez nem saját.

Persze, hogy nem: Cicero catilináris beszédét idézi!

Tanultam én ezt latinból...

Hogy is volt?

Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? quam diu etiam furor iste tuus nos eludet? quem ad finem sese effrenata iactabit audacia? Nihilne te nocturnum praesidium Palati, nihil urbis vigiliae, nihil timor populi, nihil concursus bonorum omnium, nihil hic munitissimus habendi senatus locus, nihil horum ora voltusque moverunt? Patere tua consilia non sentis? constrictam iam horum omnium scientia teneri coniurationem tuam non vides? Quid proxima, quid superiore nocte egeris, ubi fueris, quos convocaveris, quid consilii ceperis, quem nostrum ignorare arbitraris?

O tempora, o mores! senatus haec intellegit. Consul videt; hic tamen vivit. Vivit? immo vero etiam in senatum venit, fit publici consilii particeps, notat et designat oculis ad caedem unumquemque nostrum.”

A címet adó valaki is tanulhatta, onnét ugrott be neki. Csakhogy ez mást jelent, nagyon, nagyon mást... Röviden: Lucius Sergius Catilina szenátor volt, gazdag, nagy hatalmú ember, aki a Róma fölötti egyeduralomra tört. Kit pénzzel, kit zsarolással állított az összeesküvése oldalára, kiket meg demagógiával: azt hirdette ugyanis, hogy ha consullá választják, egész Itáliában eltörli az adósságokat. Már ugyan, ha eltörölte volna – ezt csak akkor tudtuk volna meg, ha megkaparintja a hatalmat. Csakhogy a Senatus és főleg Marcus Tulius Cicero résen voltak, látták, zsarnok akar Róma nyakára ülni, ráadásul gyilkosságokra készül, a polgárháborútól sem riadna vissza. Intézkedtek hát: Cicero elmondta catilináris beszédét, Catilina elhagyta a termet, el Rómát és harcra készült a szedett-vedett seregével. Volt is csata: Antonius Hybrida legatusa, Marcus Petreius megtámadta, s legyőzte Catilina seregét Kr. e. 62 elején. Az összeesküvés vezetője bátran harcolt, de ő is a csatatéren halt meg.

Egy zsarnokpalántával kevesebb.

De lássuk már, mit jelent magyarul ez a sokat idézett catilináris beszéd, hátha tanulhat belőle valamit a mai kor is, hátha felismerünk némi hasonlóságot Cicero napjai és a mi magyar időnk között!

Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással? Terveid lelepleződtek, nem veszed észre? Bilincsekbe verve valamennyiünk tudatában összeesküvésed, nem látod? Hogy a mára virradó meg az előző éjjel mit műveltél, hol voltál, össze kiket hívtál, velük mifélékről tanácskoztál, melyikünk nem tudja, mit gondolsz?
Óh idők, óh erkölcsök! A szenátus mindezt tudja, a konzul is látja, ez itt mégis tovább él. Él?? Sőt, még a szenátusba is eljön, részt vesz az üléseken, és szemeivel egyenként választ ki, jelöl meg minket legyilkolásra.”

Hát, én bizony látok némi hasonlóságot. Ezt azért nem épp a római hajléktalanoknak mondták, hanem valakinek, aki „még a szenátusba is eljön, részt vesz az üléseken, és szemeivel egyenként választ ki, jelöl meg minket legyilkolásra.” Akinek eszeveszett dühe, zabolátlan vakmerősége gúnyt űz belőlünk.

Öngól volt, hogy a Ripost egy rosszul megválasztott címmel ezt az emlékezetünkbe idézte: ne feledjük Catilina sorsát.

Quo usque tandem abutere patientia nostra?

Tessenek klasszikusokat olvasni.

Értő szemmel.

Megéri.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása