Én, kérem, nem tudom, mi van a kormánysajtóval, egy szót sem írnak az Év Embereiről, akárhogy nézem az Origót, a Magyar Időket, a 888-at, ma reggel még nyoma sincs annak, hogy a Time magazin 2018 embereinek az idén meggyilkolt újságírókat választotta. Mínuszos hírben sincs. Hát vagy megírják később, vagy inkább sohanapján. Esetleg gondosan elfelejtik.

Sok közük ehhez a szakmához amúgy sincs, de nem hittem volna, hogy ezt ilyen nyíltan beismerik az elhallgatással – igaz ugyan, hogy a vezér- és vezényszavakon kívül egyebet sem szoktak megírni, nekik elég annyi is. De mi vezette a Time-ot, hogy így döntöttek?

Elég sokféle figura volt már náluk az Év Embere, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a lap nem a kedvenceit „tünteti ki” ezzel a címmel, hanem azokat, akik a szerkesztőség szerint az adott évben a legnagyobb hatással voltak az emberiségre. Az első Charles Lindbergh volt, 1927-ben, utána sokan következtek, Gandhitól Wallis Simpsonig, 1938-tól 1941-ig egymást követte Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt, őket 1956-ban a magyar szabadságharcos, aztán J. F. Kennedy, az Apollo-8 legénysége, Henry Kissinger, Teng Hsziao-ping, Khomeini, Lech Wałęsa , a személyi számítógép úgy általában, Gorbacsov, George H. W. Bush, Ted Turner, az olvasó általában (a címlapra egy tükröződő felületet raktak, hogy mindenki magát lássa), Obama, Zuckerberg, Merkel, Trump, tavaly a #metoo-kampány résztvevői.

Idén meg az áldozattá vált újságírók, pontosabban, az eredetit idézve: „Az Őrzők az Igazság Háborújában”.

Nem véletlenül szedtem össze a hosszú listát, aminek a végén ők szerepelnek. Láthatjuk, nem okvetlenül a legrokonszenvesebb figurák vannak rajta, ahogy nem is a leggonoszabbak – nem az számít, ki mennyire szereti őket. Vagy ha nem, hát miért nem: az számít ezen a listán, más névsoroktól eltérően, gyakoroltak-e hatást a világra, és ez azért mindegyikükről kétségtelenül elmondható.

Kik az Őrzők? Akik komoly kockázatokat vállaltak az igazság kiderítése érdekében, bár néha hibáztak, mégis alapvetően fontos oknyomozó munkát végeztek, szót emeltek és nyíltan kimondták a dolgokat - foglalta össze Ed Felsenthal, a Time főszerkesztője. Négy esetet emeltek ki külön, ezek (https://444.hu/2018/12/11/az-aldozatta-valt-ujsagirok-lettek-az-ev-emberei-a-time-magazinban):

„A halála miatt talán leghíresebb Őrző Dzsamal Hasogdzsi, az Isztambulban megölt és feldarabolt, Amerikában élő szaúdi újságíró-publicista. Ő az első halott, aki elnyerte a címet.A szupercsapat tagjai még a Capital Gazette újságírói. Ennek a Maryland állambeli lapnak a szerkesztőségében lőtt agyon öt ember egy fegyveres cikkalany tavaly júniusban.

Őrző még Wa Lone és Kyaw Soe Oo, a Reuters két újságírója, akiket tavaly tartóztattak le Mianmarban, ahol a rohingya népirtás ügyében próbálták feltárni a tényeket. A két férfi azóta is a junta börtönében ül.

Végül díjazott lett Maria Ressa, a Fülöp-szigeteki Rappler nevű független híroldal vezetője is, aki ellen a múlt hónapban emeltek vádat adócsalásért, amit jogvédők ürügynek tartanak a szabad sajtó ellen ágáló Duterte elnök országában.” (444)

De természetesen nem csak ennyi atrocitás történt: idén 59 kollégát gyilkoltak meg munkavégzés közben vagy miatt a Committee to Protect Journalists adatai szerint. Itt olvasható a névsor is. (https://cpj.org/data/killed/2018/?status=Killed&motiveConfirmed%5B%5D=Confirmed&type%5B%5D=Journalist&type%5B%5D=Media%20Worker&start_year=2018&end_year=2018&group_by=location)

A Time Magyarországról Dezső Andrást szólaltatja meg, aki ellen rendőrségi nyomozás indult, végül bírósági megrovást kapott, mert egy írásában nyilvános svéd adatbázisok alapján leplezte le egy hölgy kissé rovott múltját, aki magát Natalie Contessa af Sandbergnek nevezi, és valótlanságoktól hemzsegő nyilatkozatot adott migrációs ügyben többek között a köztelevíziónak is. Mond ebben Dezső kolléga egy érdekeset. Éspedig azt, hogy

„Az igazságon túllépő időszak Magyarországon Trump előtt két évvel kezdődött. Orbán először a politikai ellenfeleinek állította be az újságírókat. Nem a politikai élet puszta krónikásainak, hanem a szereplőinek. Az emberek emiatt a hatalom oszlopainak néznek minket, márpedig van valami zsigeri élvezet, ha egy ilyen oszlopot ledőlni látunk.”

Hiába nem vagyunk mi semminek az oszlopai, azért csak döntenek minket. Lassan, de majdnem mindenki elhitte a kormány néhány alapvető hazugságát, és nemsokára senki sem hiszi el, hogy egy írás igaz lehet – lássuk a magyar sajtót romba döntő rágalmakat!

- Független újságírás nincs, ha nem a politika, akkor a gazdaság befolyásolja a sajtót a hirdetéseken keresztül.

Dehogy nincs. Más kérdés, hogy elvileg az ember kímélné azokat a cégeket, amelyek a lapjában hirdetnek, hiszen ha csődbe juttatja őket, neki is felkopik az álla – de hát hirdetés sincs! Nem is lesz, a magyar hirdetési piac teljesen a kormány kezébe került, az is náluk hirdet, aki erről nem tud. A sajtót is einstandolta a kormány, amit nem sikerült, most rombolja le épp.

- Csak két politikai oldal van, a kormány és Soros. Minden egyéb Soros, álruhában. 

Szép is lenne, ugye? Egy kétpólusú mesevilág, amiben Fehérlófia küzd Hétszűnyű Kaponyányi Monyókkal. Hát el tetszettek felejteni, hogy a politika nem a véleményünk irányítója, hanem annak kifejezése? Minden kérdésben sok milliárd politikai oldal, világnézet van, pont annyi, ahány ember él a Földön! Persze, akinek a Párt megmondhatja, mire gondoljon, annak minden fekete-fehér lesz, akinek a Párt kalapácsot ad, az mindent szögnek néz.

- Egyetlen hír igazságtartalma sem bizonyos. Ellenségeink folyékonyan hazudnak, mi és barátaink néha tévedünk.

Már hogyne lenne megállapítható bármely hírről, igaz-e vagy sem. Sok módszer létezik rá, a legegyszerűbb: tessék már utánanézni, ha már méltóztatik érdeklődni. Ellenben minden mai hatalom fő célja pont ez: megingatni a közönség bizalmát minden sajtótermékben, hazugságot kiáltani, ahol nincs, álhíreket terjeszteni, ahol lehet, rágalmazni... De mi ebben a jó nekik? Hiszen a saját híreik, sajtótermékeik is hitelüket vesztik!

Az nekik nem baj.

Ugyanis ha a sajtó általános hitelvesztése elér egy kritikus szintet, olvasni akkor is fogják, csak akkor már nem az állítások igazságtartalma számít az olvasónak, hanem az érzelmi töltésük. Ha semmit sem hisznek el, minden hihetetlen, minden hitelét vesztette, az olvasó lemond a racionális döntés jogáról, és érzelmi alapon ítélkezik, aszerint, ki rokonszenvesebb neki.

Vagy kinek kerekebb a segge.

Esetleg ki ijeszt rá inkább.

Ebben a fázisban lesz nagyon fontos az uralom a média egésze felett, ugyanis ha ésszerűség helyett az érzelmek irányítanak, egységesen sulykolt hírekkel bárkit és bármennyire befolyásolni lehet. Csak arra kell vigyázni, valódi, igaz hír ne kerüljön a közelébe, és ha kerül, el ne higgye valahogy.

Pedig hát nem is hinni kell azt, hanem hitelesnek találni.

Hát ezért harcol világszerte minden komolyabb állami (vagy akár nem állami) hatalom a sajtóval, ezért ölnek, börtönöznek be egyre több újságírót, ezért terjednek az álhírek, ezért fröcsög a kormánylap, ezért kiált az egekre a mélységekből a független médium.

A tét voltaképpen az emberiség szabadsága és önálló döntéshez való joga.

Ne tessék azzal jönni, hogy mit pofázok (ajvékolok, sivalkodok, mármint a 888-ban így mondják), engem még egyszer sem öltek meg és szabadlábon is vagyok.

Na ja. Ugyanis ha megöltek vagy becsuktak volna, nem pofáznék, nem azért, mert elégedett lennék, hanem azért, mert nem állna módomban. Kedves, hogy meg kéne köszönnöm, miszerint még élek.

Hát, csak Adyt tudom idézni.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Szele Tamás