Hát, én ezt elmondom, de markoláb legyek, ha értem. Van, ami megérthetetlen, s akárhogy rakosgatja az ember a fejében, semmi polcra nem fér el. Kár, hogy van ilyen, de hát Platón óta tudjuk, hogy ez csak egy barlangmozi, és bennünk egy messzi-messzi galaxis omlik össze, mikor a Darth Vader beszámol a családi viszonyairól, egy mondatban.

Akkor menjünk szépen, sorjában. Mi az a markoláb? A meghatározás szerint

„Égitestevő lény a palóc néphitben. Azt hitték, hogy nap- vagy holdfogyatkozáskor ez a lény „eszi meg” a szóban forgó égitestet. Ezt általában nem kötötték alakhoz, de ha mégis, akkor kutyához hasonló, szőrös fekete állatként beszéltek róla, amely fogyatkozáskor megeszi a Napot, Holdat, majd kihányja.”

Amolyan Ráhu démon, csak az Indiában van, hol éjjel a vadak. De miről beszélek?

Előrebocsátanám, hogy mi itt a Baross téren, ahol pár évtizede van szerencsém rontani a levegőt, körülbelül úgy élünk, mint bárki más, ez egy kis falu. A régi Rómában a háztömböt insulának, szigetnek nevezték és van is ebben valami. Mindenki ismer mindenkit (vagy nem) és többnyire el tudjuk viselni egymást, van, akivel elég jól kijön az ember, akivel meg esetleg nem, azt kerüli.

Anatevka ez, csak egy világváros közepén.

És hát azért nyócker, ha a pereme is. Látjuk a szegénységet, van, mikor át is éljük, voltam én is munkanélküli, éheztem is, és biza megesett, hogy az ajtóm kilincsére akasztva találtam egy zsák ételt, mikor a legkevésbé volt nekem: máig nem tudom, kitől kaptam. Olyan is volt, hogy feljelentettek, de emlékezzünk inkább a szép dolgokra.

Megvannak a hajléktalanjaink is, én a magam részéről bizonyos rációval élve támogatom őket: naponta egyszer mindig adok két kétszázast, ha lehet, ismerősnek, akiről megbízhatóan tudom, hogy elissza, de kétszer már nem is tudnék, mert nem vagyok én sem Krőzus, sem Assisi Szent Ferenc. Vannak közöttük valódi fenoménok: ott van például a Dzsekis. Őt nagyon régóta ismerem, még munkanélküli koromból, csodás hazug, remek csaló és képes kilopni bárki szemét tévézés közben is akár, úgy, hogy csak a film végén vegye észre a károsult. Betyár egy legény, viszont jó haver és nagyon hálás tud lenni. Egyszer, sok éve el akartam adni egy régi rádiómat nagy nyomoromban, és felszólalt értem a neppernél: „Vegyétek meg, ismerem a Tamást, biztos, hogy rendesen lopta”. Nem voltam abban a helyzetben, hogy kiigazítsam, saját volt, vettem én azt, nem kellett lopjam – de a gesztus nemes volt.

Vagy a Laci, aki aktívabb korában bejárta fél Közép-Ázsiát, nem azért, mert ő egy Stein Aurél, vagy mert érdekelte volna, hanem azért, mert Tengizben dolgozott. És nála nagyobb fradista nincsen. Na, ő is rendszeres ügyfél. Vagy a Zsákos Frodó bácsi, aki kitalálta, hogy szerzett egy öreg biciklit, így ha felszólítják, hogy ne tartózkodjon életvitelszerűen, akkor teker egyet a pedálon és már nem is tartózkodik. Azért Zsákos mert zsákba gyűjti a sörösdobozokat, az is elfér a bringán.

Egyszóval, elvagyunk mi egymással, nem szokott baj lenni. Mindenkinek tisztelni kell az elmebaját, az a fontos.

De olyant még nem tapasztaltam, ami tegnap esett meg.

Jár erre mifelénk, ha nem is minden nap, egy hajléktalan bácsi, nevezzük Apókának. Nehéz ilyen helyzetben lévő ember életkorát megbecsülni, de hogy már túllépte a nyugdíjkorhatárt, az biztos. Biztos, mert mondta egyszer, hogy várja a nyugdíját. Valami műszaki dolgokban lehet járatos, iskolája is lehet, mert olvasni is szokott, még a múltkor én adtam neki pár könyvet, a szokásos apró mellé. Van neki szép, hosszú, ősz szakálla. Az életben még senkit sem bántott.

Tegnapig.

Jövök hazafelé a kisboltból, megrakodva, leteszem a szatyrot a tűzcsap mellett, és pipára gyújtanék. Huszonöt éve mindig ott gyújtok rá, mivel ha elszívtam, a tűzcsapon lehet kiverni a hamut a pipából. Pipa a kezemben, Apóka előttem terem:

- Te itt nem pipázol, takarodsz innét, azt a vonalat nem léped át, megöllek!

- Mi a baj, bátyám?

- Dögölj meg, megöllek, ha átléped azt a vonalat!

Igen, van most errefelé egy építkezés, kihúztak egy ideiglenes vízvezetéket, azt mutogatja – a hátam mögött.

- Nem tetszik megismerni, bátyám, hát én vagyok az, a Tamás!

- Nem ismerlek, büdös szakállas zsidó, megöllek, ha nem takarodsz!

Hát, ennek fele sem tréfa. Ez megőrült. És tíz centiről ordít az arcomba, szerencsére alulról felfelé, mert azért én mégis hat láb, három hüvelyk magas vagyok, és ha már át is léptem az ötvenet, attól még rendes szintidőn belül futom az ezer métert (ezt a trolival próbáltam ki, olyan két hetente pont ezer métert kell szaladnom az egyik megállóig, mikor este jövök haza, valóságos edzés, mert olyan nincs, hogy ne lássam, ahogy távolról befordul: na, akkor kell szaladni, hogy elkapja az ember).

Ordít, rázza az öklét. Érdekes, nincs italszaga. Akkor herbál lesz ez... de egyelőre mit csináljak vele?

Nehogy üssön, mert akkor vissza kell ütnöm, és többet nem tudnék tükörbe nézni, hát egy rendes pofontól csontja is törne, amilyen állapotban van szegény... lépjünk hátra, abból még baj nem lett.

Jön és ordít. Zsidózik, mint aki megveszett. Hát hiszen meg is veszett, csak tudnám, mitől?

Na jó, ezt így nem lehet, rágyújtani már amúgy is képtelenség, felcsavartam a hangerőt, és olyant ordítottam rá, hogy fésülködni lehetett a decibelben, hátra is ugrott, el tudtam menni.

De nem értem, akkor sem értem.

Én ezt az embert ismerem évek óta. Vagy azt hiszem, hogy ismerem.

De hát még pénzecskét, könyvecskét, kajácskát is szoktam neki adni, télen adtam régi pulóvert, kabátot is... ördög bújt bele? Csak az lelhette, mert érdekes, hogy azt ordítja: „szakállas zsidó”, és az ő szakálla hosszabb, mint az enyém. A zsidó különben anyai ágon stimmel, de nem beszéltünk emlékeim szerint soha származásról, felmenőkről. Meg hát apai ágon a törökverő is stimmelne, jó régi a kutyabőr.

Jó, hát törököt még verhetünk, de koldust nem.

De mi lesz ezzel az Apókával?

Bemegy a kisboltba és elkezdi horvátozni a tulajt? Nem kap tőle kenyeret, és akkor még jól járt.

Átmegy a másik közértbe, a Nguyenhez, és lemocskossárgázza? Nguyen vietnami, én inkább az édesapjával beszélgettem, mikor itt élt, az öreg százados volt a háború alatt Ho Shi Minh oldalán, műszaki alakulatnál, okos, találékony ember, mindenkinek minden elektronikus kütyüjét ő javította meg. Úgy beszélt angolul, mintha a Baker Street sarkán traccsolnánk. Igaz, oroszul is. Hát a Nguyen sem fogja keresztényi megbocsátással fogadni.

Megkeresi Alit, a kebabost? Én nem kötnék belé egy emberbe, akinek a kezében egy akkora kés van... persze, nem bántaná, de nagyon haragudna, ha learaboznák. Pláne, hogy perzsa.

A hegedűs Gazsitól kér pénzt az aluljáróban, aki ott játszik, és lecigányozza cserébe?

Kihez mehet a környéken ezentúl?

Jé, ahogy elnézem, itt, Anatevkában egy kicsit mindenki kisebbségi...

Ahogy az egész országban is.

Kicsit mindenki ilyen vagy olyan, vagy látszik rajta, vagy nem,

Kihez mehet az olyan koldus, aki megbolondult?

De hiszen ő is kisebbségi, méghozzá nagy bajban van: hajléktalan.

Hát, remélem, csak a herbál zavarta meg a fejét, az még elmúlhat neki.

Mert ha a politika, arra nem tudok orvosságot.

Markoláb legyek, ha értem.

Szele Tamás