Szele Tamás: Rejtő Jenő

2024. március 31. - Szele Tamás

Szóval az a helyzet, hogy ezt az írást tegnapelőtt kellett volna elkövetni, csak hát akkor Nagypéntek volt, kissé misztikusabb személyekkel kellett foglalkozni, tegnap meghalt egy jó barátom, én írni nem tudtam, csak sírni, úgyhogy mára maradt. Pedig hát Rejtő Jenő születésnapja március 29-én volt.1905-ben született, elhunyt 1943-ban Jevdakovóban, valószínűleg kolerában.

(Képünk illusztráció)

Talán nincs magyar ember, aki ne olvasott volna Rejtőt, de ha akadna ilyen, azonnal a kezébe kell adni valamit, mondjuk a 14 karátos autót, és könnyebb lesz az élete. Rejtő hihetetlenül termékeny szerző volt, és rengeteg ember életét vidította fel. Tulajdonképpen nem is lehet érteni, hogyan bírt ennyit írni, amellett, hogy meglehetősen különc figura volt, imádta a nőket, az alkoholt, a serkentőszereket – hát igen, ez lehet a titok, valószínűleg a kokain és a Panzerschokolade serkenthette fel annyira, hogy szinte hetente tudjon új regényt írni. Akkoriban ezeket a vicces anyagokat a patikában is meg lehetett vásárolni.

Jó, hát a Panzerschokolade az alapvetően metamfetamin, de kit érdekel? Az eredmény a lényeges, márpedig az eredmény pazar. Két külön világot is teremtett, messze Tolkien előtt, bár kissé franciás stílusban: az egyik az Ellopott Cirkáló világa, Piszkos Freddel, aki egyébként brit fregattkapitány, és atyja St. Antonio uralkodó főhercegnek, valamint természetesen Helena anyakirálynő férje, ebben a világban lopták el a Balmoralt és keresztelték át Radzeere (és küldték fel az Mekongon), ebben van a vége felé Vöröskarom és persze Fülig Jimmy, és itt keveredik bele a cirkáló antennarendszerébe az a sirály, akinek öntöltő tolla volt.

A másik világ szigorúbb, zártabb: abba csak négy-öt hat ember fér bele, illetve, hát több, mert lehetetlen lenne a mellékszereplők nélkül: Potrien őrmester hiánya elképzelhetetlen volna, ahogy Kvasztics Fedoré is, akit nem lehetett kihagyni (pedig Rejtőt a hatvanas években cenzúrázták) vagy a nagy Levin is elmaradhatatlan. De ez a világ alapvetően Senki Alfonz és Tuskó Hopkins világa, ez utóbbi úgy mellesleg civil, és keménykalappal integet Potrien őrmesternek.

Voltak Rejtőnek más regényei is, nem kötötték műfaji-stilisztikai korlátok, írt ő tücsköt-bogarat, kabarétréfát, verset, mindenfélét: de hát csak a lektűr volt az ő lovacskája, azon tudott lovagolni.

Ő maga eléggé excentrikus alak volt, egy alkalommal például képes volt beállítani a New York kávéházba egy szál gumiköpenyben, ami alatt nem viselt semmit. Karinthy adta rá a felöltőjét – hát igen, Karinthy nagyon szerette Rejtőt, az összes hülyeségével együtt, ha csak volt rá mód, megmentette a problémák elől, márpedig azok szép számmal akadtak. Hát főleg, mikor másodszor is megnősült – mindig a titkárnőit vette feleségül, ami nem is bolond gondolat, mert abban legalább megbízhat az ember – de hát Magdolna kissé nehezen tűrte Jenő bohém életmódját, és ennek hangot is adott.

Ettől még minden ment a saját medrében. Rejtő a Japánba járt, egyszer-kétszer még pénzhez is jutott – jellemző, hogy ugye az Andrássy út túloldalán volt a Nova kiadó, egy randa nagy bérházban, általában a pincérrel küldte át a kéziratait, a Nova meg azonnal fizetett – nos, pénzhez jutott, ott ült mellette szegény József Attila, aki ugyan lehetett a legnagyobb magyar költő, de hát elég sokat éhezett, akkortájt még a „cipője mellett is járt”, ahogy Moldova írja, ugyanis a cipő drága holmi, kímélni kell, ha az egyszer levásik a lábunkról, másikra nem lesz pénz. Magam is voltam már hasonló helyzetben.

- Attila, meghívhatlak ebédelni?

- Nagyon szépen köszönöm.

- Pincér, étlapot!

- Tessék parancsolni.

- Na, akkor maga szépen kihozza ezt az egészet az Attilának.

- Izé, hogy?

- Hát, bablevestől véreshurkáig.

- De biztos?

- Biztos, itt a pénz, közben bőségesen hozzon italt is.

- De hát az Attila nem is igazán iszik!

- Semmi baj, majd iszom én.

És hát így történt, még ugyan adott vagy háromszáz pengő zsebpénzt is József Attilának, hogy pár hétig éljen meg. Hát, ilyen ember volt Rejtő Jenő: bőkezű, néha koldus, néha nagyúr, de mindig szorgos munkása a magyar irodalomnak.

Ez is lett a baj vele. Mint írta:

„Nagyon veszélyes stádiumban vagyok. Rettenetes fizikumomat még így sem tudta valami halálos bajba kergetni az az életmód, ami más embert már évekkel előbb megölt volna, de most az utolsó állomáson vagyok. Nincs tovább. Nem Berlin tett tönkre. Azt mondta az orvos, hogy nem egy-két hónap, hanem évek hanyagsága és túlhajtott munkája, nyugtalan életmódja látszik meg a szervezetemen, és csak olyan szervezettel van remény egy eredményes gyógyulásra, mint az enyém, amely úgy látszik, rettenetes strapát állt ki évekig, és még mindég csak a küszöbön van. Pedig fele cigarettát mondtam csak be, mint amit szívok, piálásról (…) nem szóltam, nőről nem mondtam a valóságot, (…) az éjszakai írásnak csak a felét vallottam be. (...) Egy évig nagy csend, nem munka, jó táplálkozás… Azt hittem, viccel. Kérdeztem, hogy mi lesz, ha nem? Vállat vont és nagyon furcsa arcot csinált. (...) Olyan szépen sütött a nap kint az utcán… és délelőtt volt… és az ember 23 éves. (...) Az egészből azt tartom legsajnálatosabbnak, hogy régi és kedves aforizmámat, hogy nem vagyok szívbajos, nem használhatom joggal. (...) Ha én most meghalok, az olyan igazságtalan, csúnya dolog lenne, mint egy ártatlan embert hivatalosan felkötni.”

Erős testalkatú ember volt, fiatal korában ökölvívással is foglalkozott, mindenki szerette, túlélhette volna – hát ki mást lehetett volna szeretni, ha nem őt? Csak hát jöttek a nyilasok.

"1942. október 9-én az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali, nyilasokkal is kokettáló lap cikket közölt Rejtőről (Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét. Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatér a Japán kávéházba), nehezményezve benne, hogy ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja regényeit a kávéházban, és nem kapott még munkaszolgálati behívót. Az író rögtön beperelte a lapot rágalmazásért (jogi képviselője a bátyja, dr. Révai Gyula volt), ám mivel a cikk álnéven (László András) jelent meg, a főszerkesztőn, Oláh Györgyön kérték számon – országgyűlési képviselő lévén azonban mentelmi jog illette, így hosszas jogi huzavona után az ügyet félretették. Rejtő ekkor már majdnem egy éve halott volt – holtában sem szolgáltattak néki igazságot. A cikk megjelenése után nem sokkal megkapta a behívót (névre szóló behívóparancs, ún. SAS katonai behívó), és ennek nyomán vonult be a nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőtáborba (101. Honvéd Kiegészítő Parancsnokság). Innét a gyűjtőhely pszichopata, szadista parancsnoka Muray (Metzl) Lipót (1886–1945 – háborús bűnök miatt kivégezve) rövid úton a keleti frontra (Don-kanyar) vezényelte, a Magyar 2. hadsereg részeként (amely mintegy százezer embert veszített a Szovjetunióban) – az egész század odaveszett. Az embertelen körülmények és a borzalmas hideg (mintegy mínusz 40 fok!) hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. elején (hivatalosan1943. január 1-jén – meghalt. Pontosabban: eltűnt (a korabeli katonai gyakorlat szerint halottnak csak azt lehetett tekinteni, akiről ezt három tanú igazolta jegyzőkönyvileg, ezért a statisztika jóval kedvezőbb volt az elesettek terén). A halál oka valószínűleg kolera vagy tífusz lehetett, a kolera a valószínűbb, mert akkoriban bizonyos áldásos harci tevékenységek miatt elég gyakori volt ez a betegség Oroszországban (Jevdakovo nem Ukrajnában fekszik), sok volt a temetetlen halott, az mind forrása a kórnak..." (Wikipédia)

Hát, ezt nagyon elrontottuk. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie sem. De hát megtörtént. Mit köszönhetünk Rejtő Jenőnek?

Úgy körülbelül mindent. Bohém, kedves, humanista ember volt, tulajdonképpen még a saját halálát is megírta előre a Csontbrigádban, megölték, és kész.

„A m.kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.