Hogy a végén kezdjem: csődöt mondott a hajléktalan-törvény. Pontosabban: kifordult medriből s elveszté tett nevét – ugyanis lehetetlen alkalmazni. Ettől függetlenül hatályát, érvényét nem vesztette, csak éppen alkalmazni képtelenség. Ezen nincs mit ünnepelnünk – ünnep akkor legyen, ha majd hatályon kívül helyezik, addig ne vágjuk le a hízott tulkot.

Ez volt az egyike azoknak a tűrhetetlen törvényeknek, amelyeket már az új Országgyűlés hozott, igaz, nem a botrányos és legendás december 12-i ülésén, ahol a takarító személyzet is szavazhatott volna, hiszen működésképtelen volt az azonosító rendszer: nem, ezt korábban hozták, október végén, rendezett körülmények között, finom, fűtött kupolateremben szavazták meg. És mivel nem azon az ominózus ülésen szavaztak róla, valahogy kimaradt a decemberi tüntetések Öt Pontjából is, remélem, pusztán feledékenységből. Másra gondolni sem merek, például arra, hogy nem is érdekelte a megfogalmazókat ez a probléma. Maradjunk abban, hogy az időzítés miatt nem került a pontok közé.

És mi van benne?

A 178/2018 (X.2.) kormányrendeletről beszélünk (http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK18150.pdf), „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértéssel kapcsolatban közreműködő egyes szervek kijelöléséről és feladatairól”. Ez alapvetően a szabálysértésnek minősített otthontalanság elleni intézkedéseket részletezi, nem kevés tanulsággal: akik írták, valószínűleg életükben nem találkoztak még hajléktalannal, és azt hiszik, az választott életforma, amit kalandos lelkületű, bohém egyének űznek, játszi hangulatukban. Igazán rájuk férne, mármint a szerzőkre egy, csak egy hűvösebb éjszaka a nyóckerben akárhol.

Az alaphelyzet az, hogy valamely kedves, öntudatos, házmesterlelkületű polgártársunk értesíti a rendőrséget, miszerint hajléktalant látott az alvégen. Erre fel elvileg kimegy intézkedni egy járőr, akiknek az kell legyen az első dolguk, hogy értesítik a területileg illetékes, az Szt. 65/E. § (2) bekezdése szerinti diszpécserközpontot, miszerint hajléktalanság van folyamatban. Mintegy zajlik.

Ezek után intézkedés következne a hajléktalan ellen, jó bonyolultan, mely nem mellesleg ingóságai megsemmisítésével is jár, kivéve azonban személyes iratok, fényképek, gyógyászati segédeszközök, az elkövetőhöz köthető hatósági iratok kiadmányai, közokiratok, az elkövetőre vonatkozó jogot, kötelezettséget megállapító okiratok esetében. Magát a hajléktalant elvileg elhelyezik, csak kacifántosan: a rendőr értesíti a diszpécserközpontot, mely azonnal cselekszik, és tájékoztatást nyújt az elkövetés helye szerinti ellátási területen szabad férőhellyel rendelkező hajléktalanellátó intézményekről. Majd munkatársa segítséget nyújt az elkövető hajléktalanellátó intézménybe való eljutásának megszervezése érdekében, ha az elkövető az őt fogadni képes, szabad férőhellyel rendelkező hajléktalanellátó intézménybe állapotánál fogva önállóan nem képes eljutni. Mármost azonban, ha az elkövető – borzalmas ez a kifejezés, bár jogilag nem lehet ellene kifogást emelni – ellenszegül, nem hajlandó bevonulni az intézménybe, akkor megindul ellene a szabálysértési eljárás, és irány a fogda.

De a szabálysértési eljárásnak mindenképpen meg kéne indulnia, hiszen a cselekmény, mármint az életvitelszerű közterületi tartózkodás megvalósult – csak az az eset volna kivétel, ha a rendőr felszólítására a hajléktalan abbahagyja szabálysértő tevékenységét és menten lakhellyel bíró személlyé változik. Ez a verzió nem túl valószínű, mivel ha módjában állna megtenni, semmi szükség nem volna ehhez rendőri felszólításra.

Őrültség az egész, embertelen, tökéletes, betűrágó jogszabály, ellentétes minden humanizmussal.

Ráadásul kivihetetlen is.

Kivihetetlen, ugyanis a hivatalos adatok szerint Magyarországon 9800 éjjeli menedékhely és átmeneti szállás áll a hajléktalanok rendelkezésére, a nappali melegedők száma pedig eléri a 7600-at, ezzel szemben a Város Mindenkié 2017-es statisztikája alapján abban az évben (https://avarosmindenkie.blog.hu/2017/08/08/tobb_mint_100_ezer_ember_van_bizonytalan_lakcim_helyzetben ):

„70 808 embernek nem volt érvényes lakcíme. 23 865 embernek volt csak település szintű lakcíme, ebből 6728 fő Budapest valamelyik kerületébe volt bejelentve. 5818 főnek volt csak tartózkodási címe.”

Hát ennyi hajléktalanról lehet szó valójában, nem 9 800-ról.

A törvény érvényesíthetetlen, erre két embercsoport jött rá elsőként, mint érdekeltek, úgymint a hajléktalanok és a rendőrök. A Népszava ugyanis utánanézett, végső soron hány esetben intézkedett a rendőrség hajléktalanok ellen? (https://nepszava.hu/3029253_megbukott-a-hajlektalanbirsag)

„Tavaly októbertől március 4-ig országszerte 338 esetben alkalmazott helyszíni figyelmeztetést a rendőrség „életvitelszerű közterületi tartózkodás” szabályainak megsértése miatt – tudta meg lapunk az Országos Rendőr-főkapitányságtól. Ez pedig azért figyelemre méltó, mert már január elején 298 helyszíni figyelmeztetésnél tartottak, vagyis a jelek szerint a leghidegebb hónapokban csökkent a büntetési kedv – mintha már a rendőrség is belátta volna, nincs értelme azért bírságolni valakit, mert az utcán él. A szigor enyhülésére utal az is: januárig 10 hajléktalant állítottak bíróság elé azért, mert az utcán élt, azóta viszont egyetlen embert sem.”

Én, kérem, mindig mondtam, hogy a magyar rendőr nem fenevad. Rendőr ismerőseim még annak idején erős megütközéssel fogadták a hajléktalanság szabálysértéssé minősítését, azt mondták, rendben, a parancs az parancs, de két dolgot utálnak: az első a tüntetések biztosítása, a második a fedél nélküliek vegzálása. A rendőr a saját alapértelmezése szerint is a bűnözőket kergeti, márpedig az nem bűn, ha valakinek más a véleménye, mint a kormánynak, és az sem, ha valaki annyira szegény, hogy nincs hol laknia. Abszurd is, hogy egy járőr ne tudjon valós bűncselekmény helyszínére kimenni, mert épp egy hajléktalan ellen lép fel. Közben meg végigrabolják a csibészek a fél kerületet.

És, amint látom, a fizetetlen túlórákkal sújtott, halálosan fáradt rendőrök megoldották a helyzetet. Nem intézkednek. A szabálysértés súlyát és társadalmi veszélyességét tekintve ez indokolt is, még ha nem is okvetlenül jogszerű: míg muszáj volt, míg ellenőrizték őket, megfeleltek a kívánalmaknak, de van egy olyan sejtésem, hogy úgy január elejétől már a vezetőség sem adott parancsot ennek a törvénynek a minden áron való érvényesítésére.

Ez bizony érthető is, jó is, emberséges is.

Megoldódott a helyzet?

Dehogy oldódott.

Egyfelől, a hajléktalanság továbbra is létezik és fenyeget majdnem mindenkit, aki nem dúsgazdag, méghozzá – a legújabban megsűrűsödött kilakoltatások miatt – nagyobb arányban is, mint korábban. Legfeljebb annyi történt, hogy a hajléktalanok és a rendőrök taktikát változtattak, a hajléktalanok még mindig ott vannak az aluljárókban, közterületeken, csak nem telepednek le egy helyre, vagy csak metrózárás után mennek le aludni, a rendőrök meg félrenéznek. Élni és élni hagyni alapon. Azonban a rejtőzködő hajléktalanok kikerülnek a szociális intézmények látóköréből is, így tehát ez a borzalmas törvény még sokkal nehezebbé tette az életüket, mint volt.

Ráadásul a törvény, akármennyire is szabotálják, még hatályban maradt, még alkalmazható, nem szabadultunk meg tőle: elég egy parancs, és újraindulhat a vegzatúra. Damoklész kardja ez jogi szempontból, olyan, mint a netadó volt, amiről mindenki azt hiszi, hogy elsöpörte a népharag – dehogy söpörte, kérem, jogilag most is bármikor elő lehet venni, a kormány csak elhalasztotta a bevezetését!

Csak hát a magyar ember annyira szeret győzni, hogy még a döntetlent is diadalként ünnepli.

Ne feledjük azonban, hogy volt ennek a helyzetnek egy abszurd következménye is: a Tarlós István által tervezett (és valószínűleg meg is valósuló) éjszakai aluljárózárlat. Tetszenek még arra emlékezni? (http://huppa.hu/szele-tamas-aluljarok-vegzete/ )

Arról volt szó ugyanis, hogy éjszakára az összes budapesti aluljárót le kell zárni, az ott alvás megelőzése érdekében, méghozzá központilag nyitható elektromos rácsokkal. Mármint, nem rázna a rács, a zár volna rajta elektromos és csak távirányítással nyílna.

Meg pajszerrel, mondom én.

A zárás az utolsó metrószerelvény leállása után történne. Mégpedig közterület-fenntartók jelenlétében, akik ellenőriznék, nem ragadt-e lent valaki. Imádni fogják a közteresek ezt az éjszakai műszakot, annyi biztos. Egyelőre megkezdték a rácsszerelést – papíron, én magam egy ilyesmit láttam a Nyugati aluljárójában, de az megbízható tanúk szerint már korábban is ott volt, ráadásul semmi nyoma nincs rajta elektromos zárnak – szóval elmondhatjuk, hogy senki nem tett semmi érdemlegeset a Nagy Aluljárózáró Terv megvalósításáért.

Ez a semmi mostanáig kilencvenhat millióba került. Tapasztalataim a honi viszonyokról azt mondják, hogy ezt még módosítják vagy háromszor, bővítik, míg el nem éri a minimum félmilliárdot, és valahol ott fog megállapodni a végösszeg: de rács, az nem lesz.

Ne is legyen, csak a semmi ingyen is megvan, nem kéne ennyibe kerülnie.

Kérem, így lehet forintosítani egy rossz és embertelen törvényt, így lehet belőle kézzel fogható anyagi hasznot húzni.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a hajléktalan-törvény egyfelől teljes csőd, mert alkalmazhatatlan, és hála az Égnek nem is alkalmazzák, másfelől bizonyos szempontból elérte a célját, mert ha nem is oldotta meg a hajléktalanság társadalmi problémáját (nem is tudta volna, azt nem így kell), azt sikerült elérje, hogy kevesebb hajléktalan van szem előtt, mert rejtőzködni kényszerülnek.

A magyar kormány újból a szőnyeg alá sepert egy komoly gondot és sikerről gagyarászik.

Boldog Isten, mi minden van már az alatt a szőnyeg alatt...

És egy szép napon az a sok probléma lerúgja magáról a kárpitot, a felszínre tör és minden látszatot elsodor.

Aznap majd tessenek vigyázni magukra.

Szele Tamás