Kérem, a héten zajlott az élet, ha a magyar olvasó ki is tekintett a határon túlra – ritkán teszi – akkor is csak Brüsszelre vetette vigyázó szemét, nem Asztanára. Amiről amúgy is annyit szokás tudni mifelénk, hogy messze van tőlünk és közel Orbán Viktor szívéhez. Pedig arrafelé is roppant érdekes dolgok történtek, amelyek egészen mást jelentenek, mint aminek látszanak.

Szóval, vágjunk a közepébe: lemondott az elbaszi, minek következtében Aszatnát már nem is Asztanának hívják, hanem Nurszultannak. Tapasztalt olvasók már kikövetkeztették, hogy az „elbaszi” Nurszultan Nazarbajev örökös címe lehet, de nem azt jelenti, amire a magyar ember ösztönösen gondol a hallatán, nem sommás kritika országépítő képességeit illetően, hanem így mondják kazahul, hogy „a Haza Atyja”. Hogy aztán a lelkes turanisták, melyekből egyre több van mostanság, miképpen mutatják ki ebből a kazah-magyar nyelvrokonságot, az már hadd legyen az ő bajuk.

És ez a lemondás sem azt jelentette, hogy a hetvenkilenc éves Nazarbajev visszavonul a hatalomtól, és öreg napjait unokái nevelésével, valamint mormotavadászattal tölti, ellenkezőleg: az elbaszi úgy mondott le, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a hatalma, tulajdonképpen a hatásköre olyan lett, mint Hszi Csin-pingé, pedig ő aztán élet és halál ura a Középső Birodalomban.

Viszont a kormány bukott, azt lecserélte.

Sőt: a lemondást tüntetések előzték meg, de ha valaki „színes forradalomról”, kazah demokratizálódásról fantáziálna, nagyot téved: még akkor jó, ha a kettőnek, mármint a lemondásnak és a tüntetéseknek nincs közük egymáshoz. Mert ha van, akkor a tüntetéseket is az elbaszi szervezte, tehát a markában tartja az illegális ellenzéket is. Bár innen nézve úgy tűnik, spontán demonstrációkról volt szó.

Lássuk csak, mit tudunk mi erről az emberről?

Kérem, először is azt, hogy huszonkét éves kora óta nem dolgozott. Most meg hetvenkilenc éves. Huszonkét évesen pártmunkás lett, 1984-ban már a Kazah SZSZK miniszterelnöke, 1989-ben a Kazah Kommunista Párt főtitkára, 1990-ben a függetlenné váló Kazahsztán elnökévé választották meg – hát Istenkém, elégedettek voltak vele bizonyára, de az is lehet, hogy senki más nem vállalta a jelölést – 1991-től mostanáig a Kazah Köztársaság első elnöke. Öt választást is megnyert a Nur Otan párt élén, ezen kívül még két párt működik hivatalosan az országban, az egyik a Nazarbajevvel szimpatizáló, az agrár-ipari blokkot képező AIST és az ASAR párt, amelyet Nazarbajev lánya alapított. A leányka különben sokoldalú tehetség: miután Nazarbajev a zhanaozeni események következtében betiltotta a teljes független sajtót, a maradék média irányítását az ő kis törékeny kacsóiba helyezte.

Milyen Zhanaozen, miféle események?

Hát az úgy van, tetszik tudni, hogy Kazahsztán ugyan nagyon gazdag, főleg fosszilis energiahordozókban és uránban, csakhogy a bevétel eléggé aránytalanul oszlik szét. Asztana hipermodern meseváros, minden épülete légkondicionált – kell is, mert télen mínusz, nyáron plusz negyven fok van – de vidéken még áramellátás sincs, a városokban sem, vezetékes vízről, csatornahálózatról sem hallottak, illetve az a baj, hogy hallottak, de nincs. A nép bizony szegény, nyomorog. Ez a nyomor robbantotta ki a zhanaozeni affért.

Zhanaozen – korábbi nevén Novij Uzen – ötvenezres város, bár 1999-ben még százezer lakosa volt, de mára kezd elnéptelenedni, a rossz környezeti viszonyok miatt. Nem is túl régi a település, 1968-ban alapították, kifejezetten olajfúrás céljaira, hiszen a környéken, ameddig a szem ellát, olajmezők terülnek el. Íme, a kazah bőség forrása – csakhogy az olajmunkásokat nem becsülték meg úgy, ahogy kellett volna. Már 2011 májusában sztrájkba léptek, éspedig az alacsony bérek, az elviselhetetlen munkakörülmények és az évek óta fizetetlen veszélyességi pótlékok miatt – ez is a kazah gazdaság mérhetetlenül korrupt voltát mutatja, hiszen az olaj bevételéből bőven futotta volna minden szükségesre, még ugyan többre is. A sztrájk elhúzódott, és Kazahsztán többi vidékein is mozgolódni kezdtek a kizsákmányolt munkavállalók. Hiszen másutt sem volt jobb a helyzet. A tiltakozás december 16-án érte el a csúcspontját, ugyanis az a kazah függetlenség napja – a főtéren ünneplő tömeghez szóló hivatalosságokat félretolták az aktivisták, gyújtó hangú beszédeket mondtak, míg a helyi OMON emberei – vagyis a kazah terrorelhárítók – tüzet nem nyitottak a tömegre. Nyolcvanhat sebesültről és több tucat halottról számoltak be hivatalosan, a helyi szemtanúk szerint azonban a halottak száma elérte a kétszázat is, főleg, mivel kigyulladt a harci cselekmények kapcsán az olajtársaság központja, kigyulladtak és porig égtek a városi hivatalok, de még egy hotel is.

De ezzel nem értek véget a kegyetlenkedések. Nazarbajev elnök nem elégedett meg a munkások mozgalmának vérbe fojtásával, a szervezők fejét is követelte: letartóztatási hullám kezdődött, százak tűntek el a börtönökben és a kínzókamrákban. Igen, kínzókamrákban: a tortúra annyira általános volt, hogy még a hivatalos perek során sem tagadták a szervek… Természetesen nem csak a munkásokat és vezetőiket tartóztatták le, hanem más ellenzékieket is, például Zhanbolat Mamay újságírót, Serik Sapargali és Vlagyimir Kozlov politikusokat vagy Bolat Atabaev színházigazgatót. Hogy egy színidirektornak mi köze lehetett az olajmunkások sztrájkjához, rejtély, de nem az első és nem is az utolsó arrafelé. Az Amnesty International jelentése szerint a „vizsgálat” során Roza Tuletaeva aktivistát a hajánál fogva akasztották fel, majd levágták, a fejére műanyag zsákot szorítottak, hogy fojtogatással kínozzák, megerőszakolták, de a vallomását csak akkor írta alá, amikor azzal fenyegették: megerőszakolják a tizennégy éves kislányát is. Végül öt év fegyházra ítélték. Bazarbai Kenzhebaev két nappal szabadlábra helyezése után, 2011. december 21-én halt bele a kínzás során szerzett sérüléseibe, ám halála előtt még részletesen be tudott számolni a vele történtekről egy külföldi újságírónak. A most hatvanegy éves Aron Atabek költő, újságíró, publicista a kazah börtönök régi ismerője – őt már 2006-ban két évre ítélték, melyet koromsötét magánzárkában kellett letöltenie, de 2012-ben újabb két év büntetést kapott a zhanaozeni események alkalmából, melyet az arqalyki speciális fegyintézetben kellett letöltenie, 1650 kilométerre az otthonától. Máig nem tudjuk, mi van vele, a nemzetközi PEN-klub is mozgalmat indított a kiszabadításáért tavaly. A családja 2013 októberének elején tudta meg egy névtelen telefonhívásból, hogy a költőt átszállították a Karazhal börtönbe, Karaganda körzetbe. Ez róla az utolsó hír.

Ne feledjük azt sem, az összes letartóztatott ellen csak annyi volt a vád, hogy „társadalmi ellentéteket szítottak”.

Hát ilyen legény ez az elbaszi, ez a Nurszultan Nazarbajev, akit öt évvel ezelőtt fényes külsőségek közepette láttunk vendégül Budapesten. Hogy miért jött ide annak idején? Hivatalosan azért, hogy felavassa a Városligetben Abay Kunanbajev kazah költő szobrát. Aki szerencsére már a tizenkilencedik században elhunyt, úgyhogy nem kell mostanában agyonverni, mint Aron Atabeket.

Lehet Nazarbajevet Közép-Ázsia Kádár Jánosának nevezni, bár nem lesz helytálló a hasonlat: inkább Ceausescuja ő annak a régiónak, csak sikeresebb az elődjénél. A kormányváltást is érdekesen oldotta meg, ahogy a visszavonulását is. Az egész azzal kezdődött, hogy 2010-ben kineveztette magát elbaszinak, a Haza Atyjának.

Aztán kilenc évig csend volt, csak az olajárak zuhogtak lefelé, most már alig harmada a kazah GDP a tíz évvel ezelőtti csúcsnak. Februárban több tüntetés is volt Kazahsztánban. A megmozdulásokon főként nők vettek részt, egyebek közt több pénzügyi támogatást követeltek a gyermekeknek. A főváros, Asztana polgármesterét kifütyülték, amikor beszédet mondott a nagycsaládos anyák egyik gyűlésén. A polgármester beszédét félbeszakította több nő azzal, hogy felmentek a pódiumra, és felolvasták követeléseiket. Ez valószínűleg nem volt központi szervezésű provokáció, sőt: de nagyon jól jött az elbaszinak.

Ő ugyanis azonnali hatállyal leváltotta a kormányt, döntését az ország alkotmányának 70. cikkelye alapján hozta meg, amit azzal indokolt, hogy Bakitzsán Szagintajev miniszterelnök kormánya kudarcot vallott az életszínvonal emelése, illetve az olaj és földgáz alapú gazdaság diverzifikálása terén. Ideiglenes kormányfőnek Aszkar Uzakpajevics Mamin miniszterelnök-helyettest nevezte ki.

Ezután következett a televíziós beszéd, melyben bejelentette a visszavonulását.

Akkor most örülhet a kazah nép? Megszabadult a zsarnoktól, eljő a szabadság?

Dehogy szabadult, dehogy jő el. Annyi történt, hogy az éleződő helyzetben Nazarbajev kijátszotta az aduját: mint elbaszi, most már büntethetetlen, lemondott, haja szála sem görbülhet, de a hatáskörei miatt a felelősségre vonás veszélye nélkül igazgathatja az országot az állami szerveknek küldött utasítások útján, míg a világ s még két nap.

A kazah nép nem biztos, hogy egységesen érti, miszerint cseberből vederbe került: sokan megütközéssel fogadták, hogy ennek alkalmából Kazahsztán összes városának összes főutcáját és az összes megyszékhelyet, nemkülönben Asztana városát is átnevezték Nurszultanra. Emiatt Asztanában verekedés tört a döntés támogatói és ellenzői között. Helyi sajtójelentések azt írják, mintegy 20 embert vettek őrizetbe a dulakodás miatt.

Mondjuk érdekes is lesz a kazah közigazgatás. Elképzelek egy bírósági tárgyalást.

- Vádlott, álljon fel! Lakcíme?

- Nurszultan utca, 12. szám, Nurszultan körzetben élek, Nurszultan városában.

- Az nem lehet.

- Miért, bíró úr?

- Mert ott én lakom!

Szóval, felmerülhetnek néminemű problémák, elvtársaim.

Nazarbajev viszont ezzel a sakkhúzással az életfogytig teljhatalmú diktátorok közé emelkedett, Erdogan és Hszi Csin-ping mellé.

Legyünk résen, a legújabb kori kazah történelem riasztó lehetőségeket tár elénk. És ugyebár, a kazah is turáni nép, mondják szélsőjobbról, de mondja a magyar miniszterelnök is.

Csak ne nagyon kövessük a kazah példát.

Semmi szükség egy magyar elbaszira.

Szele Tamás