Isten áldja, Isten óvja

2019. július 10. - Szele Tamás

Ma megint a mi kis kormányunk ügyeivel kell foglalkoznunk, nem azért, mert szeretjük őket, hanem azért, mert muszáj – ugyanis ha nem foglalkoznánk velük, attól ők még kormány maradnának. Szóval, amit kell, azt kell, míg az ő kezükben van a döntéshozó hatalom, akárhogy is szidják a sajtót, ha róluk ír, nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.

Első sorban tegnapi írásunk ügyét kell tisztába tegyük, csak utána térhetünk a geopolitikai fontosságú lényegre: tegnap ugyanis, a HVG információira támaszkodva azt írtam volt, miszerint a kormány előtt fekszik egy előterjesztés, melynek értelmében valóban meghosszabbítják a Vál-völgyi kisvasutat Bicskéig, sőt, ha kell, Lovasberényig.

Nos, véleményem annak dacára sem változott e kérdésben, hogy az Origo ma reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, cáfolni próbálja a hírt. Továbbra is a HVG értesüléseit vélem hitelesnek, két okból: egyfelől az Origo durva, személyeskedő hangneme eleve hiteltelenné teszi az írásban elhangzó állításokat, másfelől, és ez a döntő, ismereteim szerint az Origót csak a tavalyi év folyamán 34 esetben marasztalták el sajtóperben és 58 keresetet adtak be ellene. Összesítve az írott kormánysajtó 109 sajtópert vesztett tavaly, míg a független, szintén összesítve 14-et. Megjegyezném, a HVG ezek közül egyet sem. Íme a bizonyíték tehát fehéren-feketén, hogy a kormány rossz helyen cáfol, ha az Origóban vagy bármely más kormánylapban teszi: talán hitelesebb helyeken kéne próbálkoznia (bár az ő közleményeiktől azok is hitelüket veszítenék, szóval nincs ez jól sehogyan sem).

Hogy az említett írás ügyét tisztába tegyük, egyelőre jelentsük ki: a kisvasút helyzete vitatott. És akinek több kell ennél, döntse el, kinek hisz.

Az a kormányhatározat viszont még csak nem is képezi vita tárgyát, hogy 2022-től csak elektromos buszokat vásárolhatnak Magyarországon a tömegközlekedési szolgáltatók.

„A tízéves buszstratégia célja, hogy a 7500 darabos buszállományt teljes egészében környezetbarát járművekre cseréljék, de már a következő két-három évben minden hatodik buszt elektromosra váltanának fel.

Az újonnan elfogadott buszstratégia keretében 36 milliárd forint támogatást adnának a településeknek a következő években „zöld” buszok beszerzésére. A stratégia része, hogy a beszerzések legalább 50 százalékos hazai hozzáadott érték mellett történjenek. Az Információs és Technológiai Minisztérium szerint a hazai piaci szereplők – az Ikarus, a Kravtex, az Inter Traction Electrics Kft és a BYD – fel tudnak készülni a megrendelésekre, és képesek versenyképes ajánlatot adni.” (24.hu)

És mi ezzel a baj? Végre egy környezetvédő intézkedés!

Baj nincs vele, csak óhatatlanul eszembe jut a teheráni buszok pár évvel ezelőtti története, a magyar ipar hatalmas diadala. Történt pedig ugyanis, hogy 2017-ben Magyarország és Irán kötött egy igen ékes szerződést, melynek keretében kis hazánk vállalta, miszerint az Ikarus Global Zrt. több száz autóbuszt szállíthat Teheránba, amit a magyar Eximbank finanszíroz. Konkrétan hatszáz buszról volt szó, amelyek építéséhez Széles Gábor cége, az IK Járműtechnika kapott is négyszázmillió forint vissza nem térítendő fejlesztési támogatást a magyar államtól. Aztán valahogy az üzlet még azelőtt ment vissza, hogy egyáltalán megkezdődött volna a fejlesztés, kiderült, hogy a Scania alánk ígért, illetve nem szabott alacsonyabb árat, csak ők képesek voltak azonnal szállítani a megrendelt buszokat, míg nálunk erre várni kellett volna, nem is keveset – Széles kapott négyszáz milliót és kész, menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Busz nem épült.

Hát, ha most – mint forrásaink állítják – ugyanaz a cég lesz az elektromos buszok szállítóinak egyike (bár most pöttyet nagyobb összegről van szó, röpke 36 milliárdról), mint akkor, én azért nem tartanám kizártnak, hogy egészen pontosan annyi magyar elektromos busz fog épülni az IK Járműtechnika jóvoltából, amennyi most Teherán utcáit járja. Hogy ez a szám nulla, arról én nem tehetek és óvakodnék megjelölni a felelősöket, maradjunk annyiban, hogy történelmileg így alakult, mert nálunk mindig így alakulnak a dolgok történelmileg.

Ha már történelem, ne feledkezzünk meg Orbán Viktor tegnapi, történelmi fontosságúnak szánt haknijáról az Egyesült Államok budapesti követségén, melynek alkalmából könnyekig meghatódott a libanoni származású énekes produkcióján, aki csak 1990-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot.

Az énekest különben Paul Ankának hívják (igen, a „Diana” és a „You are my destiny” szerzője, a másodikat énekelte is tegnap) és valóban maronita szülők gyermeke, nem is értem, hogy nem szűrték ki a magyar biztonsági szervek.

De térjünk rá a Függetlenség Napjának alkalmából tartott fogadás részleteire, mert nem tanulság nélkül valók, annyit mondhatok. A nyitóbeszédet természetesen David Cornstein nagykövet mondta, megszólítása óperenciás úr, ugyanis a nagykövetek általában excellenciások, de ő az Óperenciás tengeren túlról érkezett. Szavai szerint csak egy éve van Magyarországon, de már szerelmes a mi kis hazánkba. Ez úton szeretném megnyugtatni, hogy időnek múlásával heves érzelmei enyhülni fognak, mint minden rossz házasságban. Aztán kifejtette, mennyire büszke a két ország közösen elért eredményeire (mikre?), végül ezekkel a szavakkal konferálta fel a magyar miniszterelnök beszédét:

„Egy tangóhoz ketten kellenek, mondják az én országomban, és ehhez olyan partner kell, mint akit most bemutatok, Orbán Viktor.”

Majd rózsaszálat kapott fogai közé és megkezdődött a tánc.

Ja, nem, elnézést: nem táncoltak, csak elképzeltem ezt a szép párt a tangó hevében összeforrva, bocsánat.

Orbán Viktor beszédében kiemelte:

„Ti, amerikaiak jó okkal mondhatjátok, hogy Amerika az első, mi magyarok is ugyanezt mondjuk.”

Hát egyrészt az „America first” jelszót Charles Lindbergh hasonnevű bizottságának köszönhetjük, amely 1940-ben erősen lobbizott annak érdekében, hogy az Egyesült Államok ne lépjen be a második világháborúba, nem kímélve az izolacionista érveket és bizony az antiszemita felhangoktól sem voltak mentesek. Aztán Hirohito császár Pearl Harbournál gondoskodott arról, hogy mégis be kelljen lépni, minek következtében az „America First”-bizottságot elfújta a szél, a kiváló német kapcsolatokat ápoló Lindberghet csak azért nem, mert túl ikonikus figura volt. Szóval Trump elnök is megnézhetné, kitől lopja a jelszavát, de ez legyen az ő dolga.

Azt még nem hallottam, hogy mi, magyarok és mimagyarok azt mondtuk volna, összhangban az Egyesült Államok polgáraival, hogy „Amerika az első”, de ha Orbán állítja, bizonyára úgy is van. Vagy legalábbis mától úgy volt.

„Az értékeink ugyanazok: az apákat és anyákat védjük, hiszen ők alkotják a családot. Mindketten védjük a kereszténységet, egyikünk sem fogadja el, hogy a keresztény közösség a leginkább üldözött a világban.”

A világban? Erről nem nyitok vitát, de hogy Magyarországon nem nagyon beszélhetünk keresztényüldözésről, az faktum. Lám, milyen jól megvédtük. De most jön a szép:

„Amerikai barátaink számíthatnak ránk mind a tárgyalóteremben, mind a harcmezőn.”

Na, itt álljunk meg, ez kicsit bonyolult. Az Amerikai Egyesült Államok háborúinak történetében Magyarország államként egyelőre csak mint ellenség szerepelt, illetve ez sem teljesen igaz.

A polgárháborúban ugyanis szolgált északi oldalon mintegy 800 fő, ennek egytizede tiszti rangban, rendszerint menekült 1848-as veteránok voltak, akik önként jelentkeztek szolgálatra. A déli oldalon is szolgáltak magyarok, tudomásunk szerint összesen tizenketten, akik közül tiszti rangot csak egy ember ért el, bizonyos Estván Béla, akiről azonban kiderült később, hogy eredeti neve Peter Heinrich és osztrák kalandor volt. Szóval, szövetségesként ennyi szereplésünk volt a 19. században. A huszadikban is szolgáltak magyar származású katonák az amerikai fegyveres erőknél szép számmal, de államként csak ellenségek voltunk: az első világháborúban például a nyugati fronton számítottak ránk az amerikaiak (ellenfélként) de nekünk Doberdónál akadt dolgunk és aztán már a bőrünket mentettük. Nem sok maradt belőle, talán hallgatni kellett volna a wilsoni béketervre. A másodikban Patton megint számított ránk (szintén ellenfélként) Normandiában, de mi akkor a Don-kanyart nyögtük, 1956-ban mi számítottunk az amerikaiakra, de mivel már két randira nem mentünk el, akkor ők nem jöttek, egyedül a terrorellenes háborúban szereplünk szövetségesként, de meg kell hagyni, békefenntartói és mérnöki feladatainkat valóban kiválóan látjuk el.

Szóval, Amerika számíthat ránk a csatamezőn, bár nem ártott volna leszögezni, ellenfélként vagy szövetségesként, mert nem mindegy. Igaz, ismer olyan esetet is a hadtörténet, mikor ez a helyszínen dőlt el.

A magyar kormányfő csodálatos szavakkal zárta beszédét, hadd idézzük angolul: