Ha most azt kérdezném bárkitől, hogy gyakori-e az olyan szélsőjobboldali menet Magyarországon, mint a tegnapi, melyet elviekben a Mi Hazánk szervezett Horthy kormányzóvá választásának századik évfordulója alkalmából, a legtöbben azt mondanák: á, dehogy, századik évforduló csak egyszer van, és utóbbi időben kifejezetten ritkák a neonáci demonstrációk. Bezzeg régebben volt belőlük több is a soknál.

Nem is olyan nagyon ritkák, mint azt majd be fogom mutatni, és oka is van ennek, melyről szintén szót ejtünk – de lássuk, mi is történt tegnap? Az eseményekkel kapcsolatban megint ki fogjuk hagyni a számháborút, ugyanis tüntetők és ellentüntetők, vonulók és ellenvonulók egyaránt másként számolják a résztvevőket – a saját oldalán minden fél széles néptömegeket kalkulál, a másikon elenyésző létszámú huligánt, szóval szokásomhoz híven nem megyek bele abba, hányan vettek részt a fáklyás-lovas karneválon. A vonulgatók valamivel többen voltak, de legyen elég annyi, hogy nem véletlenül nem rendezik ezeket a dzsemborikat stadionokban, ott ugyanis szó szerint elvesznének a nagy térben a résztvevők.

Akkor vegyük azt, mi hangzott el nyílt utca során, mert az valamivel érdekesebb.

Novák Előd szobrot és budapesti díszpolgárságot követelt a vitéz nagybányainak, a szobor állítása jelenleg finoman szólva is kétséges, de az nem, hogy a lovas ellentengernagy nagypolgárnak alkalmatlan volna, kispolgárnak szintén, tehát maximum díszpolgár lehetne, ha egyáltalán ennek az ötletnek jelen pillanatban lenne realitása, de csak annyi van, amennyi a többi elhangzott látomásos kényszerképzetnek. Fülöp Erik képviselő igazságot követelt Magyarországnak, mire a hallgatóság rávágta: „Vesszen Trianon” és így a szertartás liturgikus részén túl is estek még a Gellért téren. Aztán átlovagoltak a Dunán, a Szabadság téren kissé énekeltek Horthy mellszobrának, majd a Kossuth téren következett a feketeleves. Ott szólalt ugyanis fel Toroczkai László és tett pár roppant érdekes kijelentést. Elsőként rögtön azt, hogy:

„Kun Béla utódai őrjöngve próbálták megakadályozni a tüntetést, de minden magyargyűlölet ellenére itt vagyunk. Fontos látni, hogy Magyarország testét belülről még mindig féreg rágja.”

Tény, hogy volt aktív ellendemonstráció és ez nagyon rosszul eshetett a szélsőjobboldaliak érzékeny lelkecskéjének, mert az utóbbi években valósággal elszoktak az ilyesmitől – de az idei kitörésnap óta vissza kell szokjanak, nincs mese.

„Nagyon örülnék egy olyan fórumnak, ahol a zsidó hitközségek ott lennének és akkor őszintén ezt az időszakot, a Tanácsköztársaság körüli időszakot megbeszélhetnénk. És mondjuk a zsidóság képviselői adnának arra választ, hogy az a furcsaság hogyan történhetett meg, hogy a Tanácsköztársaság vezetői szinte kivétel nélkül zsidó származásúak voltak. Mi volt ez?”

Értem. Így, százegy év után kéne választ adni, ugye? És persze bármi is lenne a válasz – különben a Tanácsköztársaság vezetői maximum mellesleg, másodsorban lehettek zsidók, lévén materialisták, szóval nem az ő lábuk nyomától kopott el a zsinagóga lépcsője – valahogy a mai zsidókat szeretné büntetni olyasmiért, ami százegy éve történt, ám például a politikai vonatkozásai máig vitatottak. Persze a Tanácsköztársaságot lazán összemossa Károlyi népköztársaságával, ilyenkor nem fontos a máskor kínosan megkövetelt „történelmi pontosság”.

De ha már régi dolgokról, ősök ügyeiről beszélgetünk, Toroczkai úr, hogy is volt a maga egyik kedves dédpapájával? Igen, Tutsek Gusztáv Vazulra gondolok, az 1956 után közismertté vált vérbíróra. Ja, az más kérdés, az ő bűneit nem lehet a dédunokának felhánytorgatni, értem. Magában van egy logikai kapu, a vádaskodás kijön a száján, belülről kifelé, de ugyanez már kívülről befelé lepereg. Nem, mintha becsületes dolog volna Tutsek miatt magát elővenni, sőt, ellenkezőleg: de akkor ez fordítva is legyen így.

Ja, nem lesz.

Azonban rég hangzott el ilyen nyilvános és penetráns zsidózás magyar szónoki emelvényről, közterületen.

„Pénteken beadta Fülöp Erik a parlamentben a trianoni diktátumot ratifikáló törvény felfüggesztéséről szóló törvényjavaslatot. Most eldől, hogy kik az igazi magyarok a parlamentben. Hatályon kívül fogjuk helyezni Trianont!”

Uram, maguk hatalmas győzelemre számíthatnak. És úgy fogják döngetni utána a mellüket féltéglával, hogy zeng belé majd az egész Kárpát-medence. Ugyanis – kapaszkodjon meg – a trianoni békeszerződés egy részét, ami a fegyverkezési és egyéb korlátozásokra vonatkozott, már 1937-ben felmondta az akkori magyar kormány, minden visszhang nélkül. Ami meg Magyarország mostani határait illeti, azokra nem a trianoni szerződés vonatkozik, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés.

Azt viszont már nehéz lesz piszkálni.

Mi több, a jelen állapotokat fenntartják azok az alapszerződések is, melyeket a rendszerváltás után kötöttünk a szomszédos államokkal.

Szóval maguk nyugodtan hatályon kívül helyeztethetik a trianoni szerződést, ugyanis az már 1947. február 10-én hatályát is vesztette, a párizsi béke aláírásával.

Sőt, a maguk helyében én nem is bántanám ezt az avult sillabuszt, ugyanis ha törvény mondja ki, hogy érvénytelen, akkor a valóságban nem változik semmi, ám nem lesz mit utálni. Oda az ősöreg célpont, oda egy évszázad minden erőfeszítése, ráadásul ingyen – mondja, kell ez maguknak?

Pillanatnyilag kellhet, mert jól lehet utána mellet döngetni.

Azért nagy eredményt nem várnék a dologtól. Ellövik az egy szem Trianonjukat, aztán majd állnak ott, talpig honfibúba öltözve, esély nélkül a választási küzdelemben.

Tehát elmondhatjuk, hogy a tegnapi Horthy-megemlékezés vastag zsidózásból és trianonozásból állt (ráadásul a kettőnek nem is kéne legyen köze egymáshoz)?

Ha elmondanánk, a felületesség vétkébe esnénk. Elhomályosítanák szemünket a pillanatnyi részletek. Térjünk vissza azzal, amivel elkezdtük.

Tehát, ha megkérdeznénk bárkit ma, Magyarországon, hogy gyakori dolog-e minálunk az egyenruhás neonácik utcai masírozása, erődemonstrációja, valószínűleg azt mondaná, hogy nem igazán az.

És tévedne.

Elővettem az utcai demonstrációval, vonulással járó szélsőjobboldali rendezvényeket tavaly május óta.

Először volt a tavaly májusban rendezett „erődemonstráció” Törökszentmiklóson, a Mi Hazánk, a Betyársereg, a MIÉP és a Független Kisgazdapárt rendezésében (ez a Független Kisgazdapárt a szélsőjobb KDNP-je lesz, akárki meglássa).

Aztán rendezték tavaly október 23-án, a fotók szerint orosz segéderők bevonásával a „Lobogjon a láng!” menetet, szintén a fentiek produkciójában, illetve azon részt vett a Légió Hungária is. Hogy mennyire ízléses október 23-án behívni az oroszokat, azt döntse el ki-ki magának, nekem erről nem volt különösebben jó véleményem.

Utána következett a tavaly november 16-i Horthy-menet, ennek szervezésébe már bevonta az eddig is gyakorlatot szerzett stáb a Horthy Miklós Társaságot is.

Aztán kicsit csend volt, de csak a kitörésnapi eseményekig, amelyeken minden meghívó nélkül megjelent egy nagyszámú ellentüntető tömeg és szó szerint színessé tette az eseményt. Minden értelemben.

Erre következett a miskolci és sályi vonulás, ahol szintén voltak ellentüntetők szép számmal, és most láthattuk ezt a vonulást, a fentiekben ismertetett módon.

Az evidencia, hogy a szélsőjobb nézetei elfogadhatatlanok Európában és azon kívül is. Erről nem is érdemes vitatkozni, a történelem megmutatta, hogy ennél nagyobb és ártalmasabb marhaságot talán a teljes emberi történelem folyamán nem találtak ki.

De valóban annyira ritkán vonulnak ki az utcára ezeknek az embertelen nézeteknek a hívei, mint azt az átlagpolgár érzi?

A fentiek ismeretében: nem.

Az elmúlt tíz hónapban öt látványos vonulást is tartottak, tehát átlagosan két havonta demonstrálnak.

Ezt nem mondanám sem ritkának, sem elhanyagolhatónak, még akkor sem, ha az eloszlás nem egyenletes.

Akkor miért érzi a kormány is, az egységsugarú választó is „ritkának”, „elhanyagolhatónak” ezeket a megmozdulásokat?

Ismeretes a régi (és valószínűleg hamis) példa a békával. Ha forró vízbe dobjuk: kiugrik, béka az, nem bolond. Ellenben, ha hideg a víz a fazékban, megül benne, melegíthetjük szép lassan, és mire észreveszi, mi is történt vele, már meg is főtt elevenen.

Most mi is ilyen békák vagyunk.

Lassan emelkedik a hőmérséklet, most már elég meleg a víz, de mi megszoktuk. Nem vesszük észre, ha mégis, legyintünk és mással foglalkozunk.

Hölgyeim, uraim: nem kéne kivárni a végét, a forráspontot.

Ne legyünk békák.

Ezt nem lehet sem lassan, sem gyorsan elfogadni vagy megszokni: ez maga a vég. Ez ellen tenni kell.

Vagy ha nem teszünk, tanuljunk meg brekegni.

Arra a kis időre, ami még hátravan.

Szele Tamás