Akkor ma kicsit nézelődjünk az álhírek körül, ugyanis még a végén azt hiszik, hogy megfeledkeztünk róluk, és durcásak lesznek. A valódi hírek egyre vadabb világában természetesen az álhírek is követik a trendet, sőt: voltaképpen ők magából a trendből élnek, mint majd látni fogjuk. Meg magukból, kedves olvasók, (meg)osztogatók, ráadásul most minden eddiginél pofátlanabb módon.

Az egész a múlt héten kezdődött, amikor is az Átlátszó jó, alapos és érdekes írást jelentetett meg Sarkadi Nagy Márton tollából:

„A rendőrség bohócokat kerget, a konteócsatornák zavartalanul nyomják a koronás hülyeséget”. 

Az írás valóban kiváló, ajánlom is mindenkinek, reális kutatómunka áll mögötte – akkor is, ha egy-két, az olvasóközönség számára jelentéktelennek mondható következtetése nem is teljesen pontos (itt a Fakepalm vélelmezett szerepére gondolok, bár olyan jelentős volna, mint a szerző feltételezi... kicsit másképp voltak azok a dolgok). De ez egy félmondat csak, és nem is befolyásolja a lényeget: maga az elemzés pontosan leírja, hogyan is néz ki az a bizonyos álhír-ellenes harc, ami csak látszólag zajlik, és hogyan reagálnak rá a naivitás és ostobaság vámszedői. Meglepően gyorsan és rugalmasan, a bűnözés mindig egy lépéssel a bűnüldözés előtt jár, bár néha, nagyon ritkán sikerül beérni.

Nem is taglalnám magát az elemzést, azt már megírta a szerzője, tessék tőle elolvasni, én egy mozzanatára ütöttem fel a fejemet, éspedig arra a részre, ami a Világfigyelőről szól. Ehhez tudni kell, hogy mivel igen hosszú ideje, körülbelül hét éve kergetem az álhír-sajtót, viszonylag sok tapasztalatom van velük kapcsolatban.

Tudom, hogy a legtöbb álhír-lap a hirdetési bevétel miatt ontja a rettentő baromságait, és ez nem olyan alacsony, mint a valódi hírlapok esetében: hogy mondjak egy példát, egy normális hírmagazinnak, átlagos olvasottság mellett havonta tíz-húszezer forint AdSense-reklámbevétele szokott összejönni, erős hónapban és világfelfordulás esetén, valamint, ha szakértő kezek jól kezelik a fiókot, felmehet ötven-hatvanezerre. Ellenben már a decemberi „első csapás” idején sikerült kinyomoznom, hogy az átlagos, piaci alapon működő, profitorientált álhírlapok havi bevétele elérheti a tíz-tizenkétmillió forintot. Ebbe a kategóriába tartoztak és tartoznak azok a „lapok”, amelyekre a rendőrség lecsapott, amiket leállítottak és amelyekre előzőleg a piros-sárga fejléc volt a jellemző – egy orosházi volt tanárnő és társai termelték őket, hihetetlen mennyiségben, változatosságban, bár nagyjából azonos tartalommal. És ezeken volt oldalanként negyven körömgomba-reklám. Világos is, hogyha a csak a címet olvasó és szenzációra éhes közönség elkezdte osztogatni a megjelenő hazugságokat, az milyen sokszoros hasznot hajtott a markukba röhögő szélhámosoknak. És a közönség osztja, ész nélkül, ha szól nekik az ember, hogy valami nem igaz, vagy megsértődnek, vagy azzal vágnak vissza, hogy „de igaz is lehetne”. Lehetne, kérem, de nem az, én is lehetnék a katapurtálai maharadzsa, és járhatnék elefántháton az aranyozott, gyémántokkal ékes márványpottyantósra az ősparkom végében, csak nem vagyok az.

Szóval, azt látjuk, hogy ebben van pénz, méghozzá szépen, tíz-, sőt, inkább százmilliók havonta, ha elég agilis a svindler és tehetségesen hazudik. Azért is buktak le ezek elsőként, mert valószínűleg csak a pénz érdekelte őket, gátlástalanul estek neki a koronavírus-témának és hát maga a vállalkozás is elég háztáji volt, sufnituning szintű, nagy hatalmú protektorok nélkül. Még ez az álhír-birodalom is működik, dacára minden rendőri fellépésnek, habár csak az Ötpercpihenő üzemel belőle komolyabban, meg pár elszórt kísérletük akad: de teljesen nem sikerült leállítani őket.

Hanem az mindig rejtély volt előttem, miből élnek azok az álhír-lapok, amikben nincs hirdetés? Mert a többit értem, azokat a pénzsóvárság hajtja, az világos, az elkövetőik pedig egyszerű bűnözők. Azonban a reklámmentes álhír-lap már nem egyszerű, hanem bonyolultabb csibészek munkája kell legyen. Annyira, hogy egyfelől szinte rendezettnek mondható üzleti vállalkozás képét mutatják, másfelől koherensebb „világképet” adnak a fogyasztóiknak – ismerős ez a világkép az orosz álhírgyáraktól az amerikai alt-right fake news sajtóig mindenhonnan, mondhatni ez világszerte a mainstream az álhírek világában. Szóval, ha valaki Moszkvában keresné a pénzük forrását, meglehet, nem tévedne nagyot.

A Világfigyelőről az idézett Átlátszó-írás jelzi, miszerint közös irányítás alatt áll az Alternatív Hírekkel, de ha annak az oldalnak megnézzük az „ajánlott” partnereit, ott szerepel a VilágHelyzete oldal, a Russia Times magyar változata, a Situation of the World – Valódi Hírek Folyamatosan, de az Exopolitika Magyarország és a Helyi Pénz Szoftver Blog is.

Valóságos kis birodalom, csak két dolog nincs bennük, de az legalább egyikben sem: reklám és impresszum. Csinálja, aki csinálja, vélhetően annyiért, amennyi cservonyecet gurigáznak neki a Lubjanka térről. Bár ezért cservonyec nem jár, maximum rubel, vagy még inkább kopejka. A tartalom érdekesen oszlik meg: a koronavírus-hírek mind a Világfigyelőt gazdagítják (bár akad a többiben is), a repülő csészealjak, eltemetett óriások, szittya ősmagyarok és más hasonló termények pedig inkább a flotta többi egységének maradnak. Tehát a Világfigyelő lehet a zászlóshajó, ami ráadásul a trendet követve fejlécében átnevezte magát Vírusfigyelővé.

Ha nem álhírekről volna szó és látható volna a bevétel forrása, azt mondanám: ez egy tudatosan irányított kapitalista sajtóvállalkozás. Csakhogy annak a profit a célja, melyhez hirdetések útján jut – ennek is kell legyen bevétele valamiből, de hogy miből, az nagyon nem nyilvános. Sőt, nem is nyilvánvaló.

Azt az Átlátszó vette észre idézett írásában, hogy

„A szájt ugyanis kedden saját affiliate programot hirdetett, amire cikkünk írásának pillanatában is lehetett jelentkezni mindazoknak, akik szeretnének pénzt keresni a Vilagfigyelo anyagainak továbbosztásával.”

Nofene. Ezt már megnézem magamnak. Akkor nincs reklám, és mégis kulcsfontosságú az olvasottság? Miért, kérem? Szeretünk szép, minél nagyobb számokat nézegetni? Itt is van az illető becsali oldal, és nem kétlem, hogy a most még csak kezdődő válság, munkanélküliség miatt sokan beszédülnek a szélhámosságba:

„Keress pénzt a cikkek megosztásával: Jelentkezz az Együttműködési partnerprogramba

Szeretnénk minél több emberhez eljuttatni a híreinket, információinkat. Ennek érdekében együttműködési partner programot indítunk, a leglelkesebb olvasóink között.

Amennyiben jelentős számú olvasóhoz jutnak el a cikkek, ezt anyagilag is honoráljuk

Mivel korlátozott számú partnerrel szeretnénk együtt működni, ezért ehhez olyan személyeket keresünk, akik a megosztásaikkal nagyszámú emberhez képesek eljuttatni a cikkeket.

Ezek lehetnek facebook csoportok, facebook oldalak, levelező listák, saját weboldaluk vagy blogjuk, twitter fiókjuk, youtube csatornájuk, stb, stb. De lehet ez bármilyen egyéb fórum, online felület is.

Ha van olyan ismerősöd akit szintén érdekelhet,
küld el neki ezt a lehetőséget

A konkrét részletekről, a kiválasztott jelentkezőket tájékoztatjuk.”

Aztán két dolgot kérnek: mailcímet, nevet és a várható forgalmat.

Kérem, hogy rövid legyek, akkor fognak ezek fizetni a megosztásokért, mikor alulról felfelé, kissé srégen piros hó esik július közepén. A rászoruló jelentkezőnek nem tűnik fel, hogy míg ő terjesztőként adja a jó hírét, nevét, az szép tisztességét, mailcímét és a munka megkezdése után teljes kapcsolati hálózatát, a másik szerződő fél ezzel szemben annyira nem ad semmit, a megosztásra váró anyagokon kívül, hogy még az esetleges forgalomnövekedés mértékét, annak adatait sem kell bemutassa neki. Mondhatja, hogy „nem jutottak el elég olvasóhoz az írások, nincs pénz”. Sehogyan sem lehet ellenőrizni. Én is jártam már úgy valódi magyar netes sajtóorgánummal, hogy küldtek nekem egy sok oldalas szerződést .pdf-ben, mely szerint köteleztem volna magam csakis nekik írni, sőt, szerzői jogaimat is átruházni rájuk, cserébe pedig százalékos részesedést kínáltak a hirdetési bevételből, szóval mindezt havi körülbelül ezer forintért tettem volna – csak én akkor már tisztában voltam ezeknek a pénzeknek a mértékével, és ősi magyar igéket üzentem nekik kedves nőnemű felmenőikről, kik víg életet élnek és erkölcseik is lazának mondhatók.

Na jó, én ezt tudom, az átlag fogyasztó, akiből terjesztő lesz – nem tudom olvasónak nevezni, ahhoz olvasni is kéne – meg nem tudja, szóval lesz majd ügyfél, akármibe lefogadom.

De ki tartozik felelősséggel ezért az egész, láthatóan nem nyilvános profitú, valószínűleg mégsem nonprofit, legszigorúbb intézkedések idején is zavartalanul hazudozó álhír-sajtóbirodalomért? Hol a kiadó? A felelős szerkesztő? Vagy a sanghaji nénikéjük?

A zászlóshajó Világfigyelőnek ilyenje nincs, hova is gondolunk. Ellenben a másodhegedűs Alternatív Hírekben jól eldugva, de látszik valami cégszerűség, ugyanis a szerzői jogaikat védik. Azt írja, miszerint:

„All rights reserved by Alternative Media / Alternative News Network Hungary”

Ilyen nevű cég viszont nincs bejegyezve Magyarországon. Létezik azonban az Alternative Media Investment Kft. "F.A.", 2009-es bejegyzéssel, 520 ezer forint jegyzett tőkével és 358 092 000 forint nettó árbevétellel, csak ez részint felszámolás alatt áll, részint fő tevékenysége csomagküldő, internetes kiskereskedelem.

Annak semmi akadálya, hogy egy álhír-birodalmat online áruháznak jegyezzenek be, de azért mégsem állíthatjuk bizonyosan, hogy ez a cég foglalkozna a fentiekben bemutatott lapok kiadásával, ugyanis a világon semmi sem bizonyítja, hogy így lenne. Lehet, hogy nem ők adják ki a moszkovita propagandát, az is lehet, hogy csak hasonló a nevük, még az is, hogy a propagandisták visszaéltek egy létező cég nevével, sőt, az is, hogy ennek az ellenkezője igaz: sok minden lehetséges.

Az viszont nem lehetőség, nem feltételezés, hanem tény, hogy ez az álmédia-birodalom vígan él a legnagyobb tilalmak idején is, láthatóan a nagy, büdös semmiből és pont a legtilosabb, legostobább tartalmakat osztogatja nap, mint nap, mégsem görbül a hajuk szála sem.

Mintha csak valaki vigyázna rájuk.

Vagy valakik vigyáznának.

Vannak ilyen furcsa dolgok az életben.

Szele Tamás