Forgókínpad

A faék és a szuverenizmus

2020. május 26. - Szele Tamás

Akkor most kísérlet következik. Arról van szó, hogy a következőkben leírt ügyek kapcsán mellőzni fogom a saját politikai véleményemet, és egyszerűen csak más szögből próbálom mutatni mindazt, amit a világon mindenki olyan kiválóan (de legalábbis, a jelek szerint nálam annyival élesebben) lát, ugyanis mintha mindenki erős szemüvegre szorulna.

faekek.jpg

Napok óta dúl a vita Karácsony Gergely egyperces, a trianoni szerződésre emlékező forgalommegállításával kapcsolatban.

Nem vagyok hajlandó állást foglalni vagy részletezni a véleményemet magával a szerződéssel kapcsolatban, ugyanis ezt elég sokan olvassák, és minden második olvasónak az a kényszerképzete, hogy én akkor is köteles vagyok minden nézetével a legapróbb részletekig egyetérteni, ha soha életünkben nem is láttuk egymást és nem is ismerem eszméit. Ha nem akarok bajonettharcot az írás alatt, nem ismertetem a saját álláspontomat sem.

A szerződéssel kapcsolatban nem mondok semmit, de az egyperces megállással, pontosabban bármiféle rendezvénnyel kapcsolatban annál inkább.

Sokan támogatják, sokan ellenzik, a valóság pedig, ismerve Budapestet, az lesz, hogy a kutya sem fogja betartani. Majd mindenki hajt tovább, és ezt saját világnézete alapján fogja értelmezni: a kormánypártiak azt mondják majd, „nem csicskultak be” Karácsonynak, az ellenzékiek meg azt, hogy „jobboldali gesztus lett volna”.

Akkor lenne egy kérésem.

Tessék nekem egynél több állami megemlékezést mutatni az évfordulóval kapcsolatban.

Azért kérek egynél többet, mert, miképp tavaly, úgy idén is valószínűleg lesz június negyedikén reggel ebből az alkalomból egy zászlófelvonás a Kossuth téren, elképzelhető, hogy Áder János is tart egy rövid beszédet, ez minden évben így zajlik: ezen kívül kérek állami és központi vagy bármilyen megemlékezéseket vagy Budapesten, vagy a nagyobb városokban.

Valami látványosat, tömegeset.

Nincs.

Most aki nagyon elfogult egyik, avagy másik irányba, azt mondhatja, hogy mert megakadályozták, az ellenzék, Soros György, a koronavírus – ugye, augusztus 15-ig, és nem véletlen, hogy addig, minden tömegrendezvény megtartása tilos, még az ötszáz fő alattiaké is – esetleg Georges Clemenceau szelleme machinálta meg a dolgokat a síri világból, pedig nagyon nem ez a helyzet.

A hivatalos magyar kormánypolitika állította le ezeket a rendezvényeket, közelebbről Orbán Viktor szuverenista uniós politikája. A magyar miniszterelnök már messze minden járvány, rendkívüli jogrend és kijárási korlátozás előtt, január kilencedikén tartott sajtótájékoztatóján azt mondta:

A legnagyobb eredmény, hogy véget tudtunk vetni ennek a száz év magánynak. A jövőre vonatkozó szoros együttműködést tudtunk létrehozni. Itt a V4, a horvátokkal minden vita ellenére testvéri kapcsolatokat ápolunk, Szerbiával is együttműködés van. Nem elszigetelnünk kell egymást, együttműködésre kell törekednünk, építenünk kell Közép-Európát. Remélem, hogy a visszaemlékezések nem visszavetnek, hanem előrevisznek ezen az úton, okos mértéktartást szeretnék ebben mindenkitől kérni.”

Szóval, a koronavírus még a fasorban sem volt, amikor ő már úgy tervezte, hogy ezt az évfordulót meg kell úszni szépen, csendben. Az emlékév szervezésével sem Schmidt Máriát bízta meg, sőt, voltaképpen emlékév sincs, technikailag a tavalyi első világháborús emlékévet hosszabbították meg 2020 júniusáig.

De hát mi ütött Orbán Viktorba, internacionalista, kozmopolita lett? Dehogy lett, sőt. Rosszabb a helyzet.

Arról van szó, hogy a magyar kormányfőnek mániájává vált a szuverenista politika az Unión belül. Azért is olyan veszélyes, azért is utálják az Európai Parlamentben. Meg ezer másért: de ez az, ami az Unónak akár még a létét is fenyegetheti. A szuverenista politika két fő pillérre épül(ne): a nemzetállamiság és az állami szuverenitás minden áron való, minél nagyobb mértékű erősítésére. Ez természetesen az uniós kontroll csökkenésével járna, egyre kevesebb volna a betartandó közös alapelv, határozat, a döntéseket az erős nemzetállamok hoznák, melyek szépen be is zárkóz(hat)nának határaik mögé, és onnantól senkinek semmi beleszólása, mit művelnek otthon, a belügyek szentek, végül pedig az Európai Unió egy olyasmivé alakulna, mint a középkori-kora újkori Németország volt a sok kis választófejedelemségével és névleges államszövetségével. Attól még, hogy közös volt a német-római császár és a fejedelmek választották, álltak a határok, sőt, a vámot is szedték rajtuk.

Nyilván ez az Unió teljes eljelentéktelenedését hozná magával, ugyanakkor sok politikusnak kifejezetten rokonszenves volna az ötlet, hogy teljhatalmú kakas lehessen a maga kis szemétdombján, esetleg még a népe se vándorolhasson ki előle szerencsésebb tájakra. Nyugat-Európában abszurd még az ötlet is, ott nem találna követőre az Orbán-féle szuverenizmus, még ha Salvini vezeti is, de Közép-Kelet Európa kormányai azért nagyon örülnének egy ilyen megoldásnak, amiben az erős nemzetállamok dominálnak. Támogatnák bármely szavazáson, nekik is kedvenc nyunyókájuk az erős nemzetállam.

Persze, csak míg nem sértegetik őket, nemzeti büszkeségüket, ami a trianoni béke századik évfordulójára emlékező tömegrendezvényeken bizony nem pusztán lehetséges, de várható is volna.

És itt jutunk el a csavarhoz. Orbán természetes szövetségesei a szuverenista politika erőltetésében pont a Magyarországgal szomszédos vagy közeli államok. Amelyek bizony, nyelvüktől, kultúrájuktól eltekintve, alig-alig különböznek tőlünk, bel- és külpolitikájukban nincsenek gyökeres eltérések a miénkhez képest.

Mit akar Orbán?

Erős nemzetállamot.

Mit akarnak a környező országok vezetői?

Jó néhány közülük erős nemzetállamot.

Akkor itt az egyetértés, hol a baj?

Több helyen is, például ott, hogy azok a választók, akik nem kábultak még bele sem az egyik, sem a másik nacionalizmusba, sőt, a harmadikba és a többibe sem, ellenben a saját érdekeiket nézik és fel is ismerik, ezt nem akarják, nem is akarhatják.

Egy erős nemzetállamok laza politikai (és nem állam-)szövetségeként működő Európai Unióban nem vándorolhatna szabadon sem a munkaerő, sem a tőke, sem az információ. Az erős nemzetállam ugyanis Magyarországon erős magyar nemzetállamot jelent, Romániában erős román nemzetállamot, Szerbiában vagy Horvátországban erős szerb vagy horvát nemzetállamot – az „államalkotó nemzet” vélt érdekeinek teljes érvényesítésével, és a kisebbségek érdekeinek, képviseletének teljes vagy majdnem teljes mellőzésével. Tehát aki itt és most „erős Magyarországot” akar, az megkaphatja, de ez az erős állam még a saját érdekeit is csak Biharkeresztes és Nemesmedves között fogja tudni érvényesíteni, tíz centivel a határon túl már a szomszéd lesz erős. És pontosan azt tesz a kisebbségekkel (is) a területén, amit akar.

Így néz ki az, amikor erővel akarnak politizálni, nem ésszel.

Kijelenthetjük tehát, hogy az orbáni szuverenista, erős nemzetállamokat támogató uniós politika nem kisebbségbarát, hanem ellenkezőleg: kifejezetten kisebbségellenes.

És hát éppen ennek a diadalához szükséges a jó viszony a közép-kelet európai, szintén nagyobb belső hatalomra vágyó kormányokkal. Nos, igazából ezért maradtak el a békeszerződés századik évfordulójáról megemlékező rendezvények. Nehogy még valaki megsértődjön, aztán megint összedőljenek a szuverenista álmok, mint az uniós választások alkalmából történt.

Megtartják őket augusztus 15-e után, esetleg huszadikán?

Vagy meg, vagy sem, ez majd a térség akkori, aktuális politikai helyzetétől függ, meg részben a koronavírustól is: ha lesz második hullám, nem volna okos dolog, szerintem akkor sem, ha nem lesz – igaz viszont, hogy a magyar politikát sosem érdekelte, mi okos és mi nem az.

Szóval, ezt nem vette tekintetbe Karácsony Gergely az egyperces megállás ügyében, lehet, eszébe sem jutott, hogy ő most a kormány orra alá tör borsot, ha nem is sokat – meg az is lehet, hogy tekintetbe vette, nem vagyok alkalmi léleklátó.

Ami biztos, hogy akár megáll Budapest egy percre, akár megy tovább, attól a miniszterelnök nem lesz komolyan ideges, nem dől kardjába, ez még nem zavarja az ő görbe útjait, úgyhogy mindenkit arra buzdítok, tegyen belátása és lelkiismerete szerint. A gyakorlat szempontjából ez a megállás vagy meg nem állás nagyjából mindegy.

Amit azonban abba kéne hagyjon mindenki, a lehetőségekhez képest azonnal, az a „véleményháború” ebben a kérdésben, ami a legprimitívebb megközelítésekkel zajlik a politikai paletta mindegyik oldala részéről, a valós és aktuális helyzet ismeretének és elemzésének tökéletes mellőzésével, politikai toposzok, sablonok, jelszavak hajtogatásával.

Tessék megérteni: ez az évforduló most nem saját magáról szól, hanem Orbán Viktor hatalmi-politikai törekvéseiről, elképzeléseiről. Ilyenformán tehát magát az alapkérdést piszkálni a jobboldal és a baloldal összes eddig bevált eszközével és közhelyével: értelmetlen.

Maximum támogatja a sanda aktuálpolitikai machinációkat.

Sokan mondogatják, „ne foglalkozzunk a múlttal, foglalkozzunk a mával”.

Sőt, valahol még Orbán Viktor is ezt mondta.

Itt és most megtettem.

Csak mivel bonyolultabb egy faéknél, senkinek sem fog tetszeni. Szebb volna valami egyszerű hazugság.

Sajnálom, olyanom nincs.

 

Szele Tamás