Forgókínpad

Mindennapi kultúrcsaták

2020. július 15. - Szele Tamás

Lassan már nem lehet egyebet írni a szellemi életről, mint haditudósítást, bevallottan folyik a kultúrharc, ráadásul úgy, hogy mivel ellenség voltaképpen nincs, hát kineveznek különböző embereket annak. Bárki, szó szerint bárki ébredhet arra, hogy rátaláltak valamilyen véleményére és a kormánysajtó épp „leleplezi” őt, mondhatni „forradalmi tömegbírálatot” gyakorol.

kulturalis_forradalom.jpg

Épp, mint a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején. Foglalkoztam már 2018-ban is, a kultúrharc mostani első szakaszának kitörésekor azzal a tagadhatatlan hasonlósággal, ami az akkori, pekingi és a mostani, budapesti pártvonal között látható – hogy egyebet ne mondjak, a kínai kulturális forradalom is egy színpadi mű miatt tört ki, ahogy a magyar a Billy Elliot-előadás okából. Nagyon nem volna helyes, ha a magyar kultúrforradalom olyan eredményekhez vezetne, mint a kínai. És azt is ideológiai-kulturális ürügyekkel indokolták. Aztán úgy az első harmada után már nem indokoltak semmit, csak harcoltak. Meg küldték a tömegeket az átnevelő táborokba, alig lehetett végül leállítani az elszabadult folyamatot.

Hát lássuk akkor, az elmúlt két napban épp kiket idéznek az önjelölt kultúrbírák saját maguk elé – mert hát őket sem nevezte ki senki erre a posztra, sőt, meg sem választották őket. Ami mondjuk nem érv, hiszen a véleményüket írják, és ahhoz nem kell legitimáció, csak a magyar kormány követel ilyesmit időnként, ők is csak Brüsszeltől, szóval rendben: mondják, ha akarják, de épeszű ember ne tekintse ezt ítéletnek.

Habár annak tekintik mégis sokan. Pedig hát a kormánymédia azért mégsem joghatóság.

De lássuk az első „vádlottat”, Hermann Róbert történészt, aki a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese, a KároliGáspár Református Egyetem professzora, a Történettudományi Doktori Iskola vezetője, a Magyar Történelmi Társulat, a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadási Kollégiuma és az OKTV Történelem Szaktárgyi Bizottság elnöke, továbbá a Veritas Intézet Dualizmus Kutatócsoportjának vezetője. Szóval komoly, tudós ember, és távol áll tőle minden politikai radikalizmus. Róla olyan című írásban emlékezik meg Nagy Árpád a Magyar Nemzet hasábjain, miszerin:

Közszolga, tudós és vezető bújt elő a félhomályból”

De hát mi volt a bűne a történésznek? Vétkei számosak: első sorban, említeni merte saját Facebook-oldalán, tehát nem sajtónyilatkozatban, miszerint azok, akik Raffay Ernő és Szakács Árpád mellé álltak a mostani szabadkőműves-vitában, egy kivétellel nem történészek. Ettől még persze lehet véleményük, de az nem lesz szakvélemény. Ezen kívül másodsorban leleplezi Nagy Árpád, miszerint az elmúlt egy hónap folyamán megosztotta a Mérce.hu, az Index.hu, a 444.hu, a Népszava.hu, a 24.hu, a Hvg.hu és egy alkalommal a Vasárnap.hu írásait. Hm, azért egyelőre még ezek az orgánumok nincsenek betiltva... Közszolgának nevezi Hermann Róbertet, bár igazából HM-alkalmazott, de ez a munkaügyeket elegáns hanyagsággal kezelő szerzőnek mindegy is, ő ott árt, ahol tud, ő egy önzetlenül gonosz ember.

A második vádlott – tegnap, mert minden napnak megvan a maga bűnbakja náluk – Nyáry Krisztián.

Neki az volt a vétke, hogy elmélkedni mert kicsit az Árpád-ház baktriai származása kapcsán. Én is elmélkedtem volt és kicsit más dolgok jutottak eszembe, mint akár Nyáry Krisztiánnak, akár a kormánymédiának, de hiszen épp ettől kerek a világ, hogy nem vagyunk egyformák. Hanem azt írja a mai Magyar Nemzet szerzője, hogy:

Ha Nyáry Krisztián nevét hallom, mindig a szifilisz jut róla eszembe.”

Azért ezt leírni komoly elszántságra vall. A gondolatmenetben végső soron azon kívül, hogy a szerző nem ért egyet Nyáryval, arra a következtetésre jut, miszerint:

Nyáry Krisztián az értelemnek sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse.”

Hát... mondom én, „forradalmi tömegbírálat”, de legalább alpári hangnemben. Lássuk a harmadik vádlottunkat!

Ő ráadásul még jobboldali is. És egyelőre nem vádlott, de könnyen az válhat belőle. Békés Mártonról van szó, aki többek között a Terror Házának kutatási igazgatója. Még nem támadták meg, de szerintem csak percek kérdése, ugyanis a Mandineren képes volt leírni jó két hete, hogy:

Trianon, akárcsak többi nemzeti tragédiánk, mint a muhi csatavesztés, a középkori magyar államot megsemmisítő mohácsi katasztrófa, a világosi fegyverletétel vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, nem másítható meg. Trianon nem jár le, nem lehet eltörölni, sem térben-időben kikerülni vagy átugrani, esetleg valahogyan visszacsinálni. Az anyagilag és retorikailag is bő lére eresztett Trianon-biznisz állításával ellentétben azonban nincs semmiféle „ismeretlen Trianon” és nem léteznek titkai sem, sőt egyre inkább az sem rejtély, hogy miként lehet hosszú árnyékából kilépni.”

Mármost a gond az, hogy ez az álláspont szakvélemény, történész mondta, ámde szembemegy a Raffay-Szakács-klikk szabadkőművesség-ellenes legendáriumával – ha ugyanis nincs titok, mire fel zajlik ez az egész kutyakomédia? Akkor kilóg a lóláb, kilóg a lószerszám és kilóg tulajdonképpen a teljes paripa is: a nevetségességig fajuló, paranoid csata tulajdonképpen a magyar szellemi élet fölötti abszolút uralomért folyik.

Látszólag kaotikusan, néhány ember vélt vagy valós sérelmei mentén alakulnak ki a frontvonalak, de mégis, ha jobban odafigyelünk a hírekre, van mögötte valamennyi vezérelv és stratégia. Tegnap például egyenesen konferenciát rendezett Budapesten a XXI. Század Intézet, „Kultúrharc a XXI. században” címmel, illusztris résztvevőkkel. Akik már nem is történelmi kérdésekről beszéltek, hanem a harc ideológiai alapját próbálták megfogalmazni, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter például azt mondta, „Ez a harc lesz a végső?” című előadásában:

Aki Nyugat-Európában szembemegy a balliberális fősodorral, azt addig zaklatják, amíg el nem hagyja a közéletet. (…) Nyugat-Európában a társadalmakat átalakítják, nemzeti identitásukat lecserélik, a migrációban pedig meglátták az üzleti, politikai, kulturális lehetőségeket. A liberális szellem, amely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget a tanácstalanságba vetette.”

Schmidt Mária ehhez még hozzátette:

A Nyugat már nem szabadságpárti, hanem szabadságellenes, nem toleráns, hanem kizárólagosságra tör. Nincs kegyelem, meghurcolnak mindenkit, aki szembeszáll a balliberális elittel. Szükség van a kultúrharcra.”

Mármost ennek a kultúrharcnak lenne a bástyája a mostani Magyarország, és ezért kellene homogenizálni a szellemi közéletet? Nem kell részleteznem, hogy habár valóban tapasztalhatóak mostanság túlkapások Nyugaton, de mivel a Nyugat, mint olyan, alapvetően nem homogén, nem áll valamiféle központi irányítás alatt, tehát ha valaki nem ért egyet valaki mással, akkor legfeljebb így jártak mindketten, és esetleg, de még ez sem biztos, az egyik nem fog publikálni a másik lapjánál, valamint vice versa. Meg kitör egy kis verbális háború, de ennél több baja senkinek sem történik.

Komoly bátorság vagy inkább vakmerőség Schmidt Mária részéről pont most, pont Magyarországon „meghurcolást” emlegetni, hiszen a kormánysajtó naponta próbál meg olyan embereket ellehetetleníteni, ideológiai-stratégiai okokból, akiknek egy része még csak nem is nevezhető a kormánnyal szemben állónak.

Persze évek, évtizedek sértődései, kudarcai állnak a most magukat nyeregben érzők támadás-sorozata mögött, most minden viccért, minden kritikáért bosszút állhatnak és állnak: de ez akkor is boszorkányüldözés.

Mégpedig két rétegű. Az első rétege a kultúrharcot vívók személyes motivációja alapján történő bűnbak-keresés, ugyanis nagyjából mindegy, egy adott szakmai körön belül kiből csinálnak ellenséget, talán csak egymást kímélik meg.

A második rétege a harcnak a kormány által preferált ideológia, amit a napi kultúrharc alátámasztani látszik: nevezetesen, hogy kis hazánk, e drótoktól ölelt a nemzeti identitás és a konzervatív, európai kultúra utolsó végvára, minek következtében a világon minden kérdésben külön elbírálást érdemel, például kormányunk legújabb óhaja, hogy ha belemegyünk az uniós gazdasági helyreállító csomaghoz szükséges közös hitelfelvételbe, akkor érdemeinkre való tekintettel egyrészt senki se szólhasson bele, mire költi Magyarország a rá eső részt, másrészt állítsák le a hetes cikkely szerint az ország ellen zajló eljárást az uniós parlamentben.

Az előbbire sem sok esélyt látok, az utóbbira főleg nem: de ezt követeli Budapest.

Mert mi vagyunk, lám, az utolsó végvár. Tíz éve vagyunk már utolsó végvár, azóta szabadságharcolunk ellenség nélkül, most már egymás ellen is, tíz éve nincs egy nyugodt percünk a nagy háborúban... amelyben csak részünkről zajlik harc, pontosabban: csak a magyar kormány harcol, de ő mindenki és bárki ellen.

A kultúrharc kimenetelével kapcsolatban kicsit sem vagyok optimista, érzésem szerint sötét és nehéz idők jönnek, ugyanis a támadások ellen képtelenség védekezni. Éspedig azért képtelenség, mert nem tudjuk, reggelre kiből csinálnak ellenséget, az sincs, ki védekezzen, az sincs, ki összefogjon és az sincs, kivel. Véletlenszerűen vagy kicsinyes apróságok miatt zúdul a tűz váratlan és megjósolhatatlan helyekre.

Egyetlen esélyt látok arra, hogy a magyar kultúra és tudomány viszonylag kevés sérüléssel ússza meg ezt az időszakot.

Ha a kultúrharc komisszárjai véletlenül olyan erős és hatalmas áldozatot pécéznek ki maguknak, akire öngyilkosság rátámadni, akkor megeshet, hogy pillanatok alatt takarékra állítják őket. De ehhez az kell, hogy kellőképpen elbízzák magukat.

Bár, amint látom, őfeléjük elbizakodottságban nincs hiány.

Ez volt a mai hadijelentés, kérem.

Nagyon örülnék, ha holnap nem kéne folytatni.

 

Szele Tamás