Ha egyszer bevezetik a mai magyar kormány támogatói számára az egyenruhát – ideje volna, mert így az utcán összetéveszthetők az átlagemberekkel, a tömegközlekedési eszközökön nem kapnak automatikusan ülőhelyet és a boltban is épp úgy sorba kell állniuk, mint bárki másnak – volna egy konstruktív javaslatom.

Álljon az ő uniformisuk vörös ingből és barna nadrágból. A vörös ing praktikus, ugyanis mivel állandóan harcban állnak, percig sem pihennek, megállás nélkül hadakoznak, mindegy is, ki épp az ádáz ellenség, mely hazánkra támadt (azért kicsit elgondolkodnék a helyükben azon, mennyire kellemes örök háborúban élni – persze, dicső dolog, hiszen nincs ellenség, tehát mindig győznek, de élvezetesnek nem mondanám), és a vörös ing anyagán nem látszik a vér, ha netán megsebesülnének. Bár ellenség híján úgysem sebesülnek, de biztos, ami biztos. Jó, vannak bizonyos történelmi és irodalomtörténeti konnotációk, de tessék nekem elhinni, a gyakorlati haszon fontosabb ezeknél, kell az a vörös ing.

És kell a barna nadrág is, mert amint állandóan harcban állnak, envérük (de főként mások vére) ontására készen, ugyanígy állandóan be is vannak tojva. Legalább ne lehessen rajtuk látni azokat a barna foltokat. Persze, ők tiltakoznának az ellen, hogy félnek, rettegnek, de még a kisnyuszitól is, azonban nem változtathatunk a tényeken: a harcmodoruk egyik alapeleme a rettegés. Persze mindig mást vádolnak ezzel, de azért amikor félni kell, akkor nekik bizony félni kell: azt pedig megmondják fentről, hogy kitől.

Ha meg nem mondanak semmit, az se baj, vannak örökzöld mumusok, akikkel nem tudnak melléütni, ha a kormány egyik intézetének végképp semmi sem jut eszébe, elkezd félni Soros Györgytől, az eddig még mindig bevált. De jöhetnek más, általánosabb, megnevezhetetlen félelmek is, mikor még vagy már nincs részletes, utasítás, az üzletnek mennie kell, nekik aktivitást kell mutatniuk, különben előbb-utóbb felvetődik a kérdés, hogy mi a fenéért kapják a fizetésüket?

Aztán ebből néha igen érdekes dolgok születnek. A héten járta be a magyar kormánysajtó összes lapját a legújabb Soros-ármány, amiről csendesen megjegyezném, hogy minden, csak nem új. De menjünk szépen, sorjában.

Én magam az Origón láttam meg a Hiób-hírt, már a címe megragadó volt:

„A Soros-hálózat a baloldali sajtó felhasználásával harcol Európa nemzeti kormányai ellen”

– ugyanis a magam részéről komoly kétségeim vannak afelől, hogy egyáltalán van-e értelme a huszonegyedik századi társadalmakban a klasszikus, marxi baloldaliság fogalmának vagy a huszadik századi értelemben vett jobboldaliságnak alapos újrafutózás nélkül. Sajtóban maximum negatív kategóriának tudom elképzelni ezt az ostoba felosztást: mármint, hogy az a baloldali a kormány mamelukjainak, ami nem jobboldali, és az a jobboldali, ami meg nem baloldali, de akkor hová esik a Fürge Ujjak és a Dörmögő Dömötör? Örök titok marad. Rejtelem.

Mindegy, de lássuk, hogyan fogok én az Origo szerint harcolni Európa nemzeti kormányai ellen? Mert az tény, hogy magukhoz nem sorolnak, én sem tartanék velük, akkor sem, ha megfeszítenének, tehát akkor csak a másik oldalra kerülök, tetszik vagy sem, mert náluk olyan nincs, hogy valaki ne vegyen részt ebben a kitalált kutyakomédiában. Én mondjuk vagy lóháton szeretnék, mert az olyan kurucos, vagy ha nem megy, kérem felvételemet a légierőhöz, légcsavarnak. Netán vasmacskának egy tengeralattjárón. Szóval nézzük, miről van szó?

„Az amerikai milliárdos, Soros György által szponzorált Európai Alapítványok Hálózata pályázatot hirdetett: a Civitates program keretében több mint 700 millió forinttal kívánja támogatni a „független újságírást”. Tekintettel arra, hogy a szóban forgó összeget a nyertes szervezetek akár az elkövetkezendő 5 évben is felhasználhatják – amely időtartamba Magyarország vonatkozásában a 2022-es országgyűlési, valamint a 2024-ben tartandó önkormányzati választások is beletartoznak –, célszerű mélyebben megvizsgálni e projekt mögött húzódó motivációkat, különösen hazánk szempontjából – hívja rá fel a figyelmet a Századvég Alapítvány NGO-radar nevű elemzéssorozata legújabb részében.”

Hű, az árgyélusát, sőt, menjünk messzebb: teringettét! Hétszáz millió forint! Nem kisegér, vagyis... de, kisegér. Mindjárt mondom is, miért. De előbb nézzük meg, mit ír az eredeti Századvég-tanulmány?

Ugyanezt, hiszen az Origo nem tett egyebet, mint copy-paste útján kimásolta a szöveget és saját írásaként közölte. Más időkben, más körülmények között ebből víg szerzői jogi per kerekedne, amely azzal zárulna, hogy az Origo napos szerkesztőjével eljáratják a kutyakopogóst, de most ezek az idők, ezek a körülmények járják, szóval nyugodtan alhat a főmameluk, nem indul még eljárás sem az ügyben. De vannak benne csodás mondatok, melyeket idéznem elengedhetetlen, mielőtt továbblépünk, például ez:

„A baloldali újságírás kiemelt támogatói maguk döntik el, hogy mely orgánumok tekinthetők „függetlennek”, mintegy determinálva ezzel a politikai elfogultságot.”

Fantasztikus szörnyűség, ugyebár, hát nem elég nekik, hogy fizethetnek, még azt is meg akarják mondani, kinek adják a pénzt? Szemtelenség, adják csak ide szépen, majd megkapja az Origo vagy a Pesti Srácok és hálából még le is hülyézik a támogatókat. Hát mi ez, hogy nem hajlandóak fizetni az ellenük szóló propagandát?

De ez a másik gondolat se kutya:

„Karakteres ellenzéki politikusok hiányában a baloldali újságírókra hárul a feladat, hogy meghatározó közéleti kérdésekben a nemzetközi baloldal vízióit artikulálják.”

Ez odáig igaz, hogy kevés karakteres magyar politikust tudnék mondani, akár ellenzéki-, akár kormányoldalon, karakter (vagyis jellem) nélkülit annál többet. De azért basszus, elképzelem, mit gondolnak ezek például rólam. Reggel ébredek, mikor a hajnal hasad, iszom egy korty kávét, és belenézek a jegyzeteimbe:

Mi van mára?

Ja igen, artikulálni kell.

Mit kell artikulálni?

Víziót kell artikulálni, ami mindjárt más, mintha mássalhangzókat kéne. Az nehezebb volna nekem.

Kinek a vízióit kell artikulálni?

A baloldal vízióit.

Milyen baloldal vízióit?

A nemzetköziét, itt vigyázni kell, mert ha véletlenül a nemzetiét artikulálom, nem kapom meg a júdáspénzt Sorostól és levágják a fülemet!

Szóval, valahogy így képzelik ők a hazaáruló, idegenszívű skribler életét. Nehéz, mint a bányászoké. Hát, látszik, hogy sok tehetség nem háborgatja őket, ugyanis ha valódi újságírók volnának, tudnák, hogy az embernek se ideje, se kedve olyan baromságokhoz, mint az artikulálás.

Na, akkor térjünk a tárgyra, az anyagiakra, ugyanis azok körül forog a világ. Szóval az a helyzet, hogy nagy anyagi és szellemi nyomoromban én időnként megkísérelek pályázni mindenféle támogatásra, eddig a legapróbb sikert sem értem el ezen az úton: például a világjárvány kitörése idején a Google meghirdetett egy egész komoly sajtótámogatási programot, aminek még meg is feleltem volna, jelentkeztem, pár hete válaszoltak is: egy vasat sem adnak, túl kicsi vagyok, majd kapnak a világlapok, nekik jobban kell a pénz.

Ha a Google így látja, akkor így látja, viszont hátha Soros adna valamennyit? Mert annak idején, mikor a mostani politikai vezetés mindkét oldala sorban állt a Soros Alapítvány kasszájának ablakánál, nekem nem jutott semmi, igaz, amilyen bolond vagyok, nem is kértem (bezzeg egy kollégám az én ötletemre alapozva kapott egy ösztöndíjat a Duna-delta lipován népességéről szóló riportra, de az is olyan kevés volt, hogy elittuk együtt, aztán lediktáltam neki fejből, amire emlékeztem a lipovánokról). Szóval, mindig ilyen szegénylegény voltam, hátha most kapok valamit? Nézzük csak azt a kiírást!

Dehogy kapok.

A rettegő Századvég is írja: összesen hétszáz milliót osztottak szét, az is csak forintban ennyi.

Ez azért nem a Dárius kincse, főleg, ha tudjuk, hogy a magyar közmédia éves költségvetése körülbelül 97 milliárd forint, gyengébbek kedvéért 97 ezer millió, tehát Soros a jelek szerint ennek kevesebb, mint az ezredét szánja az összes európai nemzeti kormányok sajtó útján történő megbuktatására. Eléggé nem szép tőle, micsoda kicsinyeskedés ez?

Aztán lássuk, hány helye van ennek a pár fityingnek? A pályázatban osztanak pénzt Albánia, Ausztria, Belgium, Bosznia, Bulgária, Horvátország, Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Koszovó, Lettország, Litvánia, Liechtenstein, Luxemburg, Észak-Macedónia, Málta, Montenegro, Hollandia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc és az Egyesült Királyság sajtóorgánumainak.

Ha minden országból csak egy lap jut támogatáshoz, akkor is negyven felé oszlik a hétszáz millió forint, jut laponként pontosan egyszeri 17,5 millió forint, ami még éves családi költségvetésnek is közepes, lapot ebből fenntartani talán lehet, de épp csak a víz fölé. Nemzeti kormányt dönteni meg ennyiből nevetséges volna. Hanem a legnagyobb baj csak most jön.

Éspedig az, hogy a szeptember 16-án megjelent tanulmány nem csak egy nevetséges összeg miatt retteg: ráadásul a pályázat jelentkezési határideje június harmincadikán le is járt.

Most tetszenek félni, mikor már szinte el is felejtették a dolgot?

Eső után veszik a köpönyeget?

Azt azért ne feledjük hozzáadni a mameluk-egyenruhához.

Szóval, megismerni a mamelukot cifra járásáról, tűzött-fűzött bocskoráról, egyenruhájáról.

Vörös ing, barna nadrág, eső utáni köpönyeg, de legalább felleghajtó. E mellé ízléses vaskalap dukál.

Szépek lesztek, legények, csak aztán viseljétek is.

Szele Tamás