Jelentem, helyzet van, éspedig eléggé nehezen értelmezhető, kremlinológiai helyzet. A magyar jobboldalon felütötte a fejét az elhajlás. Éspedig attól függően jobb- vagy baloldali ez az elhajlás, hogy honnan nézzük. Ha onnan, ahol a Szakács Árpád áll, rajta kívül minden és mindenki baloldali és liberális, talán azért, mert ő hajolt el annyira jobbra, hogy mindjárt körbeér.

Akkor jó, dőlne hátra az ember, kérjünk egy kávét. De van, előttem áll, az előbb főztem, kérni sem kell. Egy ilyen módszertani dilemmáról – mármint, hogy nem kell kérni a kávét, mert már kész, itt gőzölög – Szakács minimum harcos publicisztikát írna, a szokásos nemzethalál-vízióval és liberálkommunista gerillákkal minden fűzfabokorban, pedig az épeszű ember egyszerűen megissza. De lássuk, mit művel az alkotói szabadságán ez az ember, Minden Kőművesek Ostora, Raffay Ernő Sújtó Ökle?

Mit művelne?

Alkot.

Az a nem mindegy, hogy mit.

Normális körülmények között ugyanis akkor megy az ember alkotói szabadságra, ha 1. van pénze, amiből ez idő alatt megéljen vagy fizeti neki valaki, 2. valami nagyobb lélegzetű munkába fogna, ami mellett nem lehet egyébre figyelni. Szakácsnak pénze is van, szerintem a Mediaworkstől is kapja a fizetését, de azt a nagy lélegzetű munkát még utalásokban sem bírom felfedezni a munkásságában, pedig rendszeresen olvasom az írásait, ugyanis kedvelem az abszurd és fekete humort. Nagy kár, hogy amit ír, a jelek szerint komolyan gondolja, mint még annyi mást is.

Mikor pont egy hete megszólalt az Erdély.ma hasábjain és nekiment a kortárs magyar irodalomnak mindenestől, még nem vizsgáltam meg alaposabban az utóbbi időkben betű útján elkövetett cselekményeit, most már körültekintőbb voltam: szóval az a helyzet, hogy ez az orgánum, ami korábban és magyarországi szempontból semlegesnek volt mondható, idén január huszadikán (persze, valójában előbb, de ettől a dátumtól érvényes a dolog) gazdát cserélt. Az új tulajdonosa Sengel Ferenc, aki egyrészt személyes barátja Szakácsnak (Szakács maga mondta, nem én vélelmezem), másrészt korábban a Magyar Hírlap és az Origo munkatársa volt. Üzlettársak is voltak a Transindex szerint, bár az új lapnak munkatársai még nincsenek, azok az impresszum szerint hamarosan jönnek – ez annyiban érdekes, hogy a korábbi tulajdonos-főszerkesztő, Tókos Levente pont azért állt fel a székéből, mert három év alatt nem sikerült egy teljes szerkesztőséget felállítania. Igaz, ő el is utasított mindenféle politikai támogatást, mindkét országból, legalábbis ezt mondta volt. Hajlamos vagyok elhinni, mert ha elfogadja, lett volna pénze, ahol meg pénz van, mindjárt akad munkatárs is.

Meg van átkozva az a lap, ugyanis Tókos nem fogadta el a támogatást, Sengel főszerkesztő-tulajdonos meg – Szakács Árpád hathatós segítségével – bottal veri el tőlük még annak lehetőségét is.

A médium vezető publicistája ugyanis a jelek szerint Szakács lett (micsoda karrier, a hivatalos magyar kormánylaptól és a Mediaworks vezetésétől egy online orgánumig – de legalább önkéntesen járta be emberünk ezt az utat), eddig négy vezércikknek is beillő jegyzete jelent meg, ugyanis négy hete dolgozik oda. Mindegyik megérdemelne egy közepes botrányt, mégis csak a legutóbbira figyeltek fel Budapesten. Mármint engem kivéve, ugyanis én már egy hete figyelmeztettem a nagyérdeműt, hogy Szakács esze tokja körül mintha kezdene valami nem a legnagyobb rendben lenni. De egy hete még ifjú voltam és bohó, nem ismertem fel a jelenségben a tendenciát. Pedig van.

Stanislaw Lem mondta:

„Egy eset: véletlen. Kettő: egybeesés. Három: törvényszerűség.”

Nekünk meg már négy mintánk is van.

Szakács mester első, január 20-i írásában még csak Törökországot dicsérte (egy azóta megváltozott döntés miatt), és Varga Judit igazságügyi minisztert gúnyolta, mivel szerinte:

„Magyarországon eddig mindössze annyi történt, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter minden hónapban elsírta magát, hogy őt mennyire bántják a csúnya facebookosok. Hogy minél élethűbb legyen a minket sújtó eme nemtelen balsors, azonnal beállt igazolni ezt a rémisztő tényt valamelyik kormányszóvivő…

Pedig nem sírni kellene, hanem megvédeni a magyarok érdekeit Magyarországon. Mert eddig a magyar kormány sok esetben pontosan úgy viselkedik, mintha a globális háziúr főbérlője lenne, mi pedig a bérlők. Nap mint nap azt halljuk, ezt ezért nem lehet, amazt meg azért, de természetesen dolgoznak a megoldáson… Csakhogy ezzel a főbérlő a háziúr érdekeit védi. Tehát nem ártana tisztázni: ki az úr a házban? És a hazában?”

Nem mondom, világverő a magyar, de az is igaz, hogy csak a János vitézben. És abban sem mindig. Lássuk a második írását, mely a „Mókuskerék-kultúra” címet viseli, és amelyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából nem más munkásságát veszi elő, mint Csurka Istvánét. Ugyan ez a Hymnus születésnapja alapvetően, de biztos azt is a Csurka írta, utólag, nem a Kölcsey.

„A magyar kultúrában soha nem volt ennyi pénz és soha nem volt ilyen kevés magyar gondolat.

Ez a helyzet, ez a realitás.

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Ezt is Csurka István mondta. Meg azt is, hogy együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait jelenti. A realitás elfogadása számunkra a legrövidebb út a végső elsivárosodáshoz. Nem igaz az, hogy a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.”

Figyeljük meg: itt azért már látszik, hová akar eljutni a szerző. Neki nem az a baja, hogy a kormány szelektíven támogatja a kultúrát, és nem akárki kap a pénzből, neki az a baja, hogy más, szintén kormánypárti szereplők is kapnak! És azok – szerinte – nem elég jobboldaliak, kormánypártiak. Felvetődik a kérdés, hogy ki eléggé az szerinte, de attól tartok saját magán és szűkebb körén kívül senki sem felel meg az ő kényes ízlésének.

Ezt a vonalat vitte tovább „A beteg eltűnt a kórházból” című írásában egy hét múlva, azt már elemeztem, és most jött meg a méltó folytatás szép, hosszú címmel:

„Ha már behódolás, legyen Spiró György a „konzervatív” MMA elnöke!”

Azért erről Spirót is megkérdezném, mert olyan tisztesség ez, amiért nem biztos, hogy feltétlenül rajongana. Magát az írást csak mérsékelten idézném, ugyanis kilencven százalékban személyeskedésből áll, olyan anyagi ügyek taglalásából, melyekről bizonyos tudomása a szerzőnek csak mérsékelten lehet, vagy tán sehogy sem, maradjunk annyiban, hogy Szakács kitart álláspontja mellett, miszerint senki sem elég nemzeti, konzervatív és jobboldali (vigyázat, a három valójában nem ugyanaz), csak ő, valamint barátai és üzletfelei. A rezümét azért megmutatnám:

„Inkább próbáljanak levegőt venni, mert az oxigénhiányos állapot az agyban olyan elváltozásokat eredményezhet, aminek hatására könnyen balliberálissá válik az ember.

Mindezek után pedig a polgári oldal jogosan követelheti, hogy Spiró Györgyöt haladéktalanul vegyék fel az MMA-ba. Hogy ne sértődjön meg, lehetne egyből elnök is. Nem hiszem, hogy rosszabbul vezetné a szervezetet, mint Vashegyi György.”

Mint már említettem, ezt látszólag le lehet írni különösebb kockázat nélkül, ugyanis nem hinném, hogy Spiró Györgnak ilyen ambíciói lennének – azonban a kockázat abban rejlik, hogy Vashegyi György veszi zokon a bókkal ékes sorokat. És ő nem két fillér fölött diszponál.

Mellesleg Szakácsnak a mostani írása nem múlt el nyom nélkül, mi több, kifejezetten nyomtalanságot okozott: az MMA Szakács lapja szerint "eltüntette" azt az oldalát, amit szerzőnk kifogásolt. Mégiscsak tarthatnak tőle. 

Nem először írom le: a Szakács-Raffay-Kásler-féle kultúrkör nem egyszerűen a jobboldali-nemzeti-konzervatív szerzőket, alkotókat, előadókat kívánja előnyben részesíteni, ők többet akarnak ennél. Ők akarják megmondani azt is, mi a kultúra, azt is, ki foglalkozhat vele, és végső soron azt, hogy mit jelent a jobboldali-nemzeti-konzervatív világnézet.

Ők akarnak lenni az ideológusok ebben a kis második Rákosi-érában.

Míg Szakács csak ellenzékinek-liberálisnak-baloldalinak, vagy „balra elhajlónak”, esetleg szabadkőművesnek mondott szerzőkbe rúgott vagy rúgatott bele (az esetek jelentős részében ezt a minősítést is ő végezte el, ennek ékes példája Prőhle Gergely története), addig ment a kocsi, jó magyar szokás szerint következmények nélkül. De ebben az új rohamában a saját kormánypárti elvtársait támadja, L. Simontól Demeterig, Orbán János Dénesig, Vashegyi Györgyig (akinek leginkább az a vétke, hogy az MMA elnöke, a többiek azért nagyobb csibészek). Nem találja őket elég jobboldaliaknak, magának vindikálja a jobboldali kultúra vezetésének, irányításának, meghatározásának a jogát. Magának, vagy inkább annak az obskurus, konteós, misztikus, legendahívő, történelmi hazugságokat elfogadó raffaysta, káslerista körnek, aminek például a pozsonyi csatát bemutató, túlzás nélkül felejthetetlen animációs filmet is köszönhetjük.

A felületes és ellenzéki szemlélő azt mondaná most: „Lám, a fülkeforradalom felfalja gyermekeit”.

Tévedne.

Most azt látjuk, amint a gyermek akarja felfalni az őt megszülő fülkeforradalmat.

Már várom a pillanatot, mikor Szakács Árpád eljut a probléma gyökeréig és kijelenti: neki Orbán Viktor és kormánya sem elég jobboldali.

Aztán közli, hogy duzzogva bár, de hajlandó elvállalni a következő kormány vezetését. Dicső perc lesz az, nehezen felejthető, akkorát fogunk röhögni.

Addig elkávézgatok.

Szele Tamás