Avagy hogyan maradt el a harmadik világháború, ami a CIA túlbuzgósága miatt kitörhetett volna? A történet érdekes, és mostanáig sem volt teljesen ismeretlen, de az összes részleteit csak most tudhattuk meg, egy tévedésnek köszönhetően. Kérem, készüljenek fel, mert igen abszurd, néhol tragikomédiába hajló kémregény következik, közvetlenül a kubai rakétaválság előtti időkből.

(Képünk illusztráció)

Donald Trump nem sokkal ezelőtt nyilvánossá tette a Kennedy-gyilkossággal és általában, a John Fitzgerald Kennedvel kapcsolatos titkosszolgálati aktákat, ami azonban nem járt a sokak által várt eredménnyel. Nem derült ki belőlük, hogy Kennedyt a CIA, a maffia, a gyíkemberek vagy a kiscserkészek ölték volna meg – az iratok legnagyobb része különben eddig is nyilvános volt, ami pedig mégsem, az inkább apróbb részletekkel és egyéb ügyekkel foglalkozott. Hát, ez is egy ilyen „egyéb ügy”, melyet a Meduza munkatársai találtak meg a jelentések tengerében.

A dolog úgy esett, hogy 1962 őszén a CIA-nak két nagy problémát kellett megoldania a karibi térségben: a szovjet atomrakétákét Kubában és 1300 tonna szennyezett cukorét Puerto Ricóban. A cukor története a „Kennedy-archívum” anyagainak – több mint kétezer, korábban titkosított, John F. Kennedy 35. amerikai elnök meggyilkolása ügyében folytatott nyomozással kapcsolatos dokumentum – közzétételének köszönhetően került napvilágra.

Az előzmények

1959-ben Kubában győzött a Fidel Castro vezette forradalom. Az előző rendszer (a Fulgencio Batista vezette jobboldali katonai diktatúra) Amerika-barát volt. Az amerikai üzleti vállalkozások sok pénzt fektettek be Kubában – elsősorban a cukoriparba. Az új rezsim mindezt államosította.

Castro ellenzékének hatalmas kubai diaszpórája alakult ki az Egyesült Államokban, főként Floridában. A külügyminisztérium, a Pentagon és a CIA elkezdte megtervezni, hogy ezek az emigránsok puccsot hajtsanak végre Kubában. Szóba került a cukoripar szabotálásának lehetősége is – hiszen ez volt Kuba fő exportbevételi forrása.

John F. Kennedy sajtótitkára, tanácsadója és barátja, Pierre Salinger felidézte, hogy 1961-ben az elnök behívta őt az Ovális Irodába, és közölte vele, hogy másnap reggelre ezer kubai szivart kér. Salingernek, aki maga is nagy szivarrajongó volt, nem okozott különösebb gondot a megbízás teljesítése. Másnap megjelent az elnök előtt. „Nos?” – Kennedy megkérdezte. Salinger azt válaszolta, hogy sikerült 1200 szivart beszereznie. „Rendben” – mondta Kennedy, kivett néhány papírt az íróasztalfiókjából, és azonnal aláírta. A kubai áruk Egyesült Államokba történő behozatalára vonatkozó embargóról volt szó.

Körülbelül ugyanebben az időben Kennedy jóváhagyta a Kuba elleni hadművelet tervét. Ez sok szempontból az 1959-es forradalom megismétlése lett volna: a CIA által felfegyverzett és kiképzett kubai száműzöttek partra szálltak volna a szigeten, gerillaháborút indítottak volna – és megdöntik a rendszert.

A művelet kudarcba fulladt. Körülbelül 1500 fegyveres szállt partra 1961 áprilisában Playa Girónban, Kuba déli partjainál – de a kormányerők gyorsan legyőzték őket. Fidel Castro, aki korábban inkább baloldali populista volt, ettől kezdve marxista-leninistának, forradalma pedig szocialista forradalomnak nyilvánította magát. Kuba az amerikai kormányzat megdöbbenésére gyorsan közeledni kezdett a Szovjetunióhoz.

Első felvonás: A CIA tönkreteszi a cukrot

1962 augusztusában a Szovjetunió által bérelt Streatham Hill nevű brit szárazáru-szállító hajó elindult Havannából Odesszába. Hétezer tonna cukrot szállított, amelyet a Prodintorg szovjet külkereskedelmi társaság vásárolt Kubában. Röviddel az indulás után a hajó csavarja megsérült és azonnali javításra volt szükség. Augusztus 22-én a „Streatham Hill” befutott a legközelebbi kikötőbe, a Puerto Rico-i San Juanba.

A hajót Hongkongban jegyezték be. A 44 fős legénységből 11 volt brit, a többiek kínaiak voltak. Havannában a kubai hatóságok nem engedték partra szállni a kínaiakat, attól tartva, hogy Kuomintang-kémek lehetnek közöttük. San Juanban sem engedték őket partra szállni, ezúttal attól való félelmükben, hogy Mao Ce-tungnak kémkednek.

A hajót a javítások idejére részlegesen ki kellett rakodni. A nehézséget az jelentette, hogy Puerto Rico amerikai terület volt, és oda nem lehetett kubai árut importálni. 14 000 zsák cukrot (körülbelül 1300 tonnányit) ideiglenesen egy vámraktárban helyeztek el.

A CIA ügynökei beszivárogtak a raktárba, és 800 zsákba denaturáló alkoholos adalékanyagot kevertek, egy olyan anyagot, amelytől a cukroknak meg kellett volna keserednie. Feltételezték, hogy a Szovjetunióba történő szállításkor a teljes cukormennyiséget egy tételben dolgozzák fel, így mind a 7000 tonna élvezhetetlenné válik.

Ennek a műveletnek több célja is volt. Először is, ahogy a CIA jelentette a Pentagon különleges műveleti részlegének, a Szovjetuniónak okozott közvetlen gazdasági kár 350-400 ezer dollárra (2025-ös árakon kb. 4 millió dollárra) rúgott volna. Másodszor, a The New York Times forrásai beszámoltak a szabotázs stratégiai jelentőségéről: aláásták volna a Szovjetunió bizalmát a kubai termékek minőségében, és Fidel Castro komoly vásárló nélkül marad. Harmadszor, arra számítottak, hogy a Streatham Hill tulajdonosa belekeveredik a Szovjetunió és Kuba közötti pereskedésbe, és ez elriasztja őt és más nyugati szállítmányozókat is attól, hogy részt vegyenek a kettejük közötti kereskedelemben.

A történet néhány héten belül eljutott a Pentagonba, a külügyminisztériumba, majd Kennedy elnökhöz is. Ha a CIA dicséretet remélt egy hibátlanul végrehajtott műveletért, akkor nagyot tévedett.

Második felvonás: Kennedy haragja és a kubai rakétaválság

Körülbelül egy évvel ezelőtt a történet előtt Kennedy bizalmas tanácsadója, Arthur Schlesinger egy feljegyzést nyújtott be neki a CIA átszervezésének szükséges voltáról. Ennek lényege az volt, hogy a CIA, egyszerűen fogalmazva, elvesztette a kompetenciájának határait.

Elszabadult, mint egy hajóágyú. Tulajdonképpen senkinek sem jelentett, és senkinek sem volt felelős az akcióiért. A külpolitikáért a külügyminisztérium felelt, a védelmi politikáért a Pentagon, és ott volt a CIA, amely a saját kül- és védelmi politikáját folytatta: világszerte beavatkozott a választásokba és a katonai konfliktusokba, puccsokat és szabotázsokat rendezett – és mindezekről még csak nem is konzultált senkivel. Ennek természetesen nem egyetlen oka volt: szerepet játszott a kialakult helyzetben a korábbi, mccarthysta hisztéria és Allen Dulles szigorú, centralizált kézi vezérlése is.

A cukor-szabotázs története teljes mértékben megerősítette Schlesinger helyzetértékelését. Kennedy és kormánya megpróbálta kialakítani a Kubával kapcsolatos politikáját, diplomáciai eszközökkel megbontani a Szovjetunióval kötött szövetségét, meggyőzni a szövetségeseket (köztük Nagy-Britanniát), hogy csatlakozzanak a kereskedelmi embargóhoz – és akkor hirtelen megjelenik a CIA, és szabotálja ezeket az erőfeszítéseket (ne feledjük: ekkor már nem Allen Dulles a Cég igazgatója, hanem John Alex McCone).

Amikor Abram Chayes, a külügyminisztérium jogi tanácsadója tudomást szerzett a San Juan-i akcióról, elborzadt és dühöngött – ez még abból a hivatalos feljegyzésből is kitűnik, amelyet a témában írt. A szovjetek biztosan találnak majd szabotázsra utaló jeleket – és még ha nincs is bizonyítékuk arra, hogy az amerikaiak hajtották végre, a szovjetek biztosan mindenütt ezt fogják híresztelni. Az USA csak a kubai Castro-ellenes mozgalmat lesz képes hibáztatni. És mi van, ha valaki a Szovjetunióban megmérgeződik ettől a cukortól? A CIA azt állítja, hogy a cukor megkeserítéséhez használt anyag ártalmatlan az egészségre – de lehet-e bízni bennük ebben a kérdésben? Hinni nekik annyira, hogy kockáztassák az USA nemzetközi hírnevét? Az élelmiszer tönkretétele egyszerűen helytelen. És mindezt egy nevetséges gazdasági veszteségért művelni – ostobaság.

Amikor Kennedyt tájékoztatták a műveletről, Chayes ezeket a megfontolásokat hozta a tudomására. A The New York Times forrásai szerint Kennedy „dühös” volt a CIA-ra. Leginkább a precedenstől tartott: ha a Szovjetunió rájött, hogy amerikai ügynökök valamit tettek a szovjet cukorba, miért ne tennének szovjet ügynökök valamit mondjuk az amerikai kávéba?

Az amerikai elnök elrendelte, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a szennyezett cukor ne jusson el a Szovjetunióba. A CIA-nak sürgősen egy új műveletet kellett kidolgoznia, hogy eltussolja az előzőt.

1962. szeptember 18-án, egy nappal azelőtt, hogy a Streatham Hillnek el kellett volna hagynia San Juant, egy bizonyos Terry Kane pert indított egy Puerto Ricó-i bíróságon a cukor lefoglalását követelve. A forradalom előtt Kubában volt vállalkozása – mezőgazdasági gépeket adott bérbe. A kubai kormány államosította az üzletét. Az amerikai bíróság úgy döntött, hogy Kuba több mint 800 000 dollárral tartozik Kane-nek és társainak. Emberünk pedig a tartozás kiegyenlítésére követelte – lássunk csodát – pont ezt a tétel cukrot.

Természetesen mindenki rájött, hogy ez képtelenség: a cukor nem a kubai kormány, hanem a szovjet „Prodintorg” tulajdona volt, és a kubaiak adóssága miatt nem lehetett lefoglalni. Ennek ellenére a bíróság az eljárás idejére ideiglenes döntést hozott: a cukor nem hagyhatta el San Juant.

Szeptember 21-én a raktár kigyulladt. A CIA megdöbbenésére a Puerto Ricó-i tűzoltók tökéletes munkát végeztek - a cukor megmenekült.

Szeptember 22-én a Szovjetunió külügyminisztériuma tiltakozó jegyzéket küldött az amerikai külügyminisztériumnak a rakomány lefoglalásával kapcsolatban. A Szovjetuniónak minden oka megvolt a felháborodásra: megvásárolta a cukrot, sok pénzt adott érte – az amerikaiak pedig lefoglalták, és nem adták vissza.

Ugyanez a külügyminisztériumi jogtanácsos, Abram Chayes erre azt válaszolta: az amerikai bíróságok függetlenek – a szovjet próbálkozásokat bírósági, nem pedig diplomáciai csatornákon keresztül kell intézni.

Szeptember 24-én a Pravda „Állítsuk meg az önkényeskedést a tengereken” címmel már arról írt, hogy a Karib-tengeren újjáéledt a kalózkodás. Miután beszámolt a Streatham Hill lefoglalt rakományáról, a legnagyobb szovjet napilap számos más „kalózok által elkövetett gaztettet” is felsorolt. Többek között beszámolt „a Micsurinszk szovjet kereskedelmi hajó elleni újabb provokációról”: a Karib-tengeren az amerikai haditengerészet egyik repülőgépe körözött a hajó felett.
Később kiderült, hogy a „Micsurinszk” teherhajó 1962. szeptember 11-én a Baltijszkban fekvő haditengerészeti bázisról egy MiG vadászgépekből álló századot szállított Havannába. A hajó részt vett az Anadir hadműveletben, amelynek keretében a Szovjetunió titokban katonákat és nukleáris fegyvereket állomásoztatott Kubában.

Október 14-én a Szovjetunió külügyminisztériuma újabb jegyzéket küldött a külügyminisztériumnak, amelyben követelte a cukor azonnali átadását és a károk megtérítését.

Másnap a CIA értesítette a külügyminisztériumot és a Pentagont, hogy a légi felvételek szerint szovjet rakéták jelentek meg Kubában. Megkezdődött a kubai rakétaválság. Ettől a pillanattól kezdve a világon senkit sem érdekelt a cukor, a legkevésbé Kennedy elnököt.

Harmadik felvonás: A CIA megszabadul a keserű cukortól.

A karibi válság október 28-án megoldódott. Megkezdődött a szovjet rakéták kivonása Kubából. Nem sokkal később egy Puerto Ricó-i bíróság kompromisszumos döntést hozott: a Streatham Hill elhagyhatta San Juant, míg a vámraktárban lévő 14 000 zsák cukornak (amiből 800 keserű volt) ott kellett maradnia.

November 11-én a hajó végül elindult. A legnagyobb megkönnyebbülést talán a kínai legénység érezte, akiket három hónapig nem hagytak partra szállni.

A 14 000 zsákért a Szovjetunió több mint hat hónapig pereskedett. 1963. augusztus 29-én Bruce Cheever CIA-ügynök jelentette az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának, McGeorge Bundynak, hogy a történet biztonságosan véget ért: a szennyezett cukrot a tengerbe dobták. Hogy pontosan hogyan sikerült a CIA-nak ezt véghezvinnie, azt Cheever nem árulta el.

Epilógus: Ki nyert?

Úgy tűnt, hogy ebben az abszurd tragikomédiában nincsenek hősök. De ez csak első pillantásra van így.

A történetet először Max Frankel, a The New York Times újságírója mesélte el 1965-ben. Ugyanő 1966 folyamán részt vett egy nagyszabású újságírói vizsgálatban a CIA ellen – amelynek során ezt a történetet idézték példaként arra, hogy mire vezethet a titkosszolgálat elszámoltathatatlansága.

Frankel arról számolt be, hogy a Szovjetunióba irányuló szennyezett cukorszállítmán célba érését Kennedy adminisztrációjának egy meg nem nevezett tisztviselője hiúsította meg. Kihalászta a történetet a CIA-jelentések áradatából, felismerte annak jelentőségét, elérte, hogy az elnök tudomására hozzák, és ragaszkodott az akció leállításához. És valószínűleg ő találta ki a leállítás módját is – az ideiglenes bírósági intézkedések útján.

Max Frankel ötven évvel ezelőtt nem akarta megnevezni ezt az embert, de ma már elmondhatjuk, kiről van szó – Abram Chayes-ről, a Harvardon tanult jogászról, aki Kennedy egyik legfontosabb tanácsadója volt az 1960-as kampány során, majd győzelme után a külügyminisztérium jogi tanácsadója lett.

Ezt követően, az 1980-as években Chayes képviselte Nicaraguát, amikor az beperelte az Egyesült Államokat a Nemzetközi Bíróságon, azzal vádolva azt, hogy éveken át támogatta a lázadókat (más, ismertebb nevükön „kontrákat”). Nicaragua nyert, de mivel az USA nem ismeri el a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát, soha nem kapott kártérítést.

Chayes-nek 2000-ben hunyt el egy bostoni kórházban.

Max Frankel Pulitzer-díjat kapott Richard Nixon amerikai elnök 1972-es, mérföldkőnek számító kínai látogatásáról szóló tudósításáért. A The New York Times főszerkesztője volt 1986 és 1994 között. 2025. március 23-án, 94 éves korában hunyt el.

Nos, eddig tartott a keserű cukor tanulságos meséje: lám csak, még a cukor is lehet világpolitikai tényező, ha a körülmények úgy hozzák. Kicsit abszurd lett volna amiatt harcolni egy világháborúban, hogy Hruscsov teája keserű – de alakulhatott volna így is a történelem. Még szerencse, hogy ez elmaradt.

A történetnek mindenképpen az a tanulsága, hogy a szorgalom veszélyesebb dolog, mint a restség: a CIA Puerto Rico-i ügynökei ezerszer elátkozhatták a saját lelkes túlbuzgóságukat a San Juan-i raktárak gyújtogatása közben.

Szele Tamás