Mindenekelőtt le kell szögeznem: ez a mai írás hosszú lesz. Irgalmatlanul hosszú. Éspedig azért, mert nem lehet rövid. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi vezetésének biztonsági botrányáról lesz szó, melyre még történelmi példát vagy hasonlatot sem találok, egész egyszerűen ilyen sosem volt, remélhetőleg soha nem is lesz még egyszer – és most sem kéne legyen.

(Képünk illusztráció)

Meggyőződésem, hogy a sajtó feladata nem csupán az olvasók informálása, hanem a tények minél alaposabb dokumentálása is, minél részletesebb és pontosabb egy írás, annál nagyobb szükség lesz rá mondjuk száz vagy pár száz év múlva. Ki tudja, mennyi marad fenn a mi világunkból? Főleg, ha azok vezetik, akik most, és úgy, ahogyan látjuk. De lássuk, miről beszélek.

Arról, hogy a The Atlantic főszerkesztőjét, Jeffrey Goldberget valószínűleg tévedésből, de meghívták egy olyan Signal-csoportba, ahol az Egyesült Államok legfelsőbb vezetése (egyedül Donald Trump nem volt tagja a társaságnak) a legtitkosabb haditerveket vitatta meg a jemeni huthik ellen készülő támadásokról. Goldberg nem kis dilemma elé került: ha a támadás megkezdése előtt hozza nyilvánosságra, amit megtudott, azzal ugyan megbuktathatja a vezetésre teljesen alkalmatlan jelenlegi kormányt, de ezzel halálra ítéli részint a hadműveletet, részint az abban részt vevő amerikai katonákat is. A főszerkesztő kiállta a próbát, egy szót sem szólt a kényes információkról, míg el nem kezdtek hullani a bombák, de napokkal az eset után megírta, mi történt vele, méghozzá a legnagyobb részletességgel. Az ő cikkének a lehetőségekhez képest legpontosabb magyar fordítása olvasható az alábbiakban, ebből bán lett volna bármit is kihagyni vagy hozzátenni, ez ugyanis politikai kordokumentum. A fordítás után én is felteszem a magam kérdéseit, és ezek sem lesznek tapintatosak vagy udvariasak, de egyelőre lássuk, miről számolt be Goldberg.

***

A nagyvilág március 15-én, keleti parti idő szerint nem sokkal délután 2 óra előtt tudta meg, hogy az Egyesült Államok Jemen-szerte bombázza a huthi célpontokat.

Én azonban már két órával az első bombák felrobbanása előtt tudtam, hogy a támadás bekövetkezik. Azért tudtam ezt, mert Pete Hegseth védelmi miniszter 11:44-kor elküldte nekem üzenetben a haditervet. A terv pontos információkat tartalmazott a fegyverekről, a célpontokról és az időzítésről.

Ez némi magyarázatra szorul.

A történet technikailag nem sokkal a Hamász dél-izraeli inváziója után, 2023 októberében veszi kezdetét. Az Irán által támogatott huthi terrorszervezet, amelynek jelszava: „Alláh nagy, halál Amerikára, halál Izraelre, átok a zsidókra, győzelem az iszlámnak” – hamarosan támadásokat indított Izrael és a nemzetközi hajózás ellen, nagy károkat okozva a globális kereskedelemben. A Biden-kormányzat 2024-ben egész végig hatástalan volt a huthi támadások elhárításában; a hivatalba lépő Trump-kormányzat keményebb válaszlépéseket ígért.

Itt lépünk be a képbe Pete Hegseth-tel közösen.

Március 11-én, kedden kaptam egy kapcsolati kérést a Signalon egy Michael Waltz néven azonosított felhasználótól. A Signal egy nyílt forráskódú, titkosított üzenetküldő szolgáltatás, amely népszerű az újságírók és mások körében, akik több adatvédelmet keresnek, mint amire más szöveges üzenetküldő szolgáltatások képesek. Feltételeztem, hogy a szóban forgó Michael Waltz Donald Trump elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Azt azonban nem feltételeztem, hogy a kérés a tényleges Michael Waltztól származik. Korábban már találkoztam vele, és bár nem találtam különösebben meglepőnek, hogy esetleg engem keresett meg, kissé különösnek tartottam, tekintettel a Trump-kormányzat újságírókkal való vitatott viszonyára – és Trump időszakos fixa ideájára, ami konkrétan engem illet. Azonnal eszembe jutott, hogy valaki Waltznak álcázhatja magát, hogy valahogyan csapdába csaljon. Manapság egyáltalán nem ritkaság, hogy rosszindulatú személyek megpróbálják rávenni az újságírókat arra, hogy olyan információkat osszanak meg velük, amelyek aztán felhasználhatóak ellenük.

Elfogadtam a kapcsolatfelvételi kérést, remélve, hogy ez a valódi nemzetbiztonsági tanácsadó, és hogy Ukrajnáról, Iránról vagy más fontos ügyről akar beszélgetni.

Két nappal később – csütörtökön – 16:28-kor kaptam egy értesítést arról, hogy bekerülök egy Signal csevegőcsoportba. Úgy hívták, hogy „Huthi PC kiscsoport”.

A csoportnak küldött üzenet, amelyet „Michael Waltz” küldött, a következőképpen szólt: „Csapat-alapelvek: csoport létrehozása a huthikkal kapcsolatos koordinációhoz, különösen a következő 72 órában. A helyettesem, Alex Wong összeállít egy „tigricsapatot” képviselők/ügynökségi vezérkari főnökök szintjén a ma reggeli ülésteremben tartott megbeszélés alapján a cselekvési pontok végrehajtása érdekében, és ennek meghívóit még ma este ki fogja küldeni.”.

Az üzenet így folytatódott: „Kérem, adja meg a legjobb személyzeti POC-ot a csapatából, akivel a következő napokban és a hétvégén egyeztetni tudunk. Thx.”

A Principals of Committee kifejezés általában a nemzetbiztonsági tisztségviselők legmagasabb rangú tagjainak csoportját jelenti, beleértve a védelmi, a külügy- és a pénzügyminisztert, valamint a CIA igazgatóját. Magától értetődőnek kellene lennie – de azért elmondom –, hogy engem még soha nem hívtak meg a Fehér Ház vezetői bizottságának ülésére, és hogy a nemzetbiztonsági ügyekről szóló sokéves tudósítói munkám során még soha nem hallottam arról, hogy kereskedelmi üzenetküldő alkalmazáson keresztül hívtak volna össze egy ilyen ülést.

Egy perccel később egy csak „MAR”-ként azonosított személy – a külügyminiszter Marco Antonio Rubio – azt írta: „Mike Needham for State”, nyilvánvalóan a külügyminisztérium jelenlegi tanácsadóját jelölve meg képviselőjének. Ugyanebben a pillanatban egy „JD Vance” néven azonosított Signal-felhasználó azt írta: „Andy baker for VP”. Egy perccel ezután „TG” (feltehetően Tulsi Gabbard, a nemzeti hírszerzés igazgatója, vagy valaki, aki annak adja ki magát) azt írta: „Joe Kent for DNI”. Kilenc perccel később „Scott B” – nyilvánvalóan Scott Bessent pénzügyminiszter, vagy valaki, aki a személyazonosságát használta – azt írta: „Dan Katz for Treasury”. 16:53-kor egy „Pete Hegseth” nevű felhasználó azt írta: „Dan Caldwell for DoD”. 18:34-kor pedig „Brian” azt írta, hogy „Brian McCormack az NSC-nek”. Még egy személy válaszolt: „John Ratcliffe” 17:24-kor közölte egy CIA-tisztviselő nevét, akit be kell venni a csoportba. Ezt a nevet nem lehet közzétenni, mert az illető aktív hírszerző tiszt.

A megbízók láthatóan összeálltak. Összesen 18 személy szerepelt a csoport tagjaiként, köztük a Nemzetbiztonsági Tanács különböző tisztviselői; Steve Witkoff, Trump elnök közel-keleti és ukrajnai tárgyalója; Susie Wiles, a Fehér Ház kabinetfőnöke; és valaki, akit csak „S M”-ként azonosítottak, amiből arra következtettem, hogy ő Stephen Miller. Én a saját képernyőmön csak „JG”-ként szerepeltem.

Ez volt a csütörtöki üzenetváltás vége.

Miután megkaptam a „Huthi PC kiscsoporttal” kapcsolatos Waltz-üzenetet, több kollégámmal is konzultáltam. Megvitattuk annak lehetőségét, hogy ezek a szövegek egy dezinformációs kampány részei, amelyet vagy egy külföldi hírszerző szolgálat, vagy – ami valószínűbb – egy médiaszervezet kezdeményezett, az a fajta diverzáns csoport, amely megpróbál újságírókat kínos helyzetbe hozni, és néha sikerrel is jár. Nagyon erős kétségeim voltak afelől, hogy ez a szövegcsoport valódi-e, mert nem tudtam elhinni, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsági vezetése a Signalon kommunikálna a küszöbön álló haditervekről. Azt sem tudtam elhinni, hogy az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója olyan vakmerő lenne, hogy a The Atlantic főszerkesztőjét is bevonja az Egyesült Államok magas rangú tisztviselőivel – egészen az alelnökig bezárólag – folytatott ilyen megbeszélésekbe.

Másnap a dolgok még furcsább fordulatot vettek.

Március 14-én, pénteken reggel 8:05-kor „Michael Waltz” sms-t küldött a csoportnak: „Csapat, ma reggelre az elnöki utasításoknak megfelelő következtetéseket tartalmazó nyilatkozatot kell kapnotok a high side postafiókotokban”. (A „high side” kifejezés kormányzati nyelven a titkos számítógépes és kommunikációs rendszerekre utal.) „Külügyminisztérium és Védelmi Minisztérium: javasolt értesítési listákat dolgoztunk ki a regionális szövetségesek és partnerek számára. A vezérkar az elkövetkező napokban elküldi az események pontosított sorrendjét, és együttműködünk a Védelmi Minisztériummal annak érdekében, hogy a COS, OVP és a POTUS tájékoztatást kapjon.”

Ezen a ponton egy izgalmas politikai vita kezdődött. A „JD Vance” feliratú fiók 8:16-kor válaszolt: „Csapat, ma egy gazdasági rendezvényen vagyok Michiganben. De szerintem hibát követünk el”. (Vance valóban Michiganben volt aznap.) A Vance-fiók a következőképp folytatja: „Az USA kereskedelmének 3 százaléka a Szuezi-szoroson keresztül bonyolódik. Viszont az európai kereskedelem 40 százaléka érintett. Reális a veszélye annak, hogy a közvélemény nem érti meg ezt, vagy azt, hogy miért van rá szükség. A legerősebb ok erre az, ahogyan a POTUS mondta, hogy üzenetet küldjünk”.

A Vance-féle beszámoló ezután egy figyelemre méltó kijelentéssel folytatódik, tekintve, hogy az alelnök gyakorlatilag semmilyen kérdésben nem tér el nyilvánosan Trump álláspontjától. „Nem vagyok biztos benne, hogy az elnök tisztában van azzal, hogy ez mennyire nincs összhangban most az Európával kapcsolatos üzenetével. További kockázatot jelent, hogy az olajárak mérsékelt vagy súlyos megugrását látjuk. Hajlandó vagyok támogatni a csapat konszenzusát, és megtartani magamnak ezeket az aggodalmakat. De erős érvek szólnak amellett, hogy ezt egy hónappal elhalasszuk, elvégezzük az üzenetközvetítő munkát arról, hogy miért fontos ez, megnézzük, hol tart a gazdaság stb.”.

A Signalban egy „Joe Kent” néven azonosított személy (Trump jelöltjét a Nemzeti Terrorelhárítási Központ vezetésére Joe Kentnek hívják) 8:22-kor azt írta: „Semmi időérzékeny tényező nem irányítja az ütemtervet. Egy hónap múlva pontosan ugyanazok a lehetőségek állnak majd rendelkezésünkre”.

Aztán 8:26-kor egy üzenet landolt a Signal alkalmazásomban „John Ratcliffe” nevű felhasználótól. Az üzenet olyan információkat tartalmazott, amelyek úgy értelmezhetők, hogy a tényleges és aktuális hírszerzési műveletekkel kapcsolatosak.

8:27-kor egy üzenet érkezett a „Pete Hegseth” fiókból. „Alelnök: Megértem az aggodalmait – és teljes mértékben támogatom, hogy felvetette a POTUS-szal kapcsolatban. Fontos problémák állnak előttünk, amelyek többségéről nehéz megmondani, hogyan alakulnak majd (gazdaság, ukrajnai béke, Gáza stb.). Azt hiszem, az üzenetközvetítés nehéz lesz, bármi is legyen a vége – senki sem tudja, hogy kik a huthik – ezért is kellene összpontosítanunk a következőkre a kommunikációban: 1) Biden kudarcot vallott ellenük & 2) Irán finanszírozta őket.”

A Hegseth-üzenet így folytatódik: „Néhány hét vagy egy hónap várakozás nem változtatja meg alapvetően a számításainkat. A várakozás 2 közvetlen kockázata: 1) ez kiszivárog, és határozatlannak tűnünk; 2) Izrael előbb cselekszik – vagy a gázai tűzszünet szétesik – és nem tudunk a saját feltételeink szerint akciót kezdeményezni. Mindkettővel megbirkózhatunk. Készen állunk a cselekvésre, és ha most lenne a végső szavazás, akkor azt hiszem, hogy ezt meg kellene tennünk. Ez nem a huthikról szól. Én két alapvető fontosságú dolgot látok: 1) A hajózás szabadságának helyreállítását, ami alapvető nemzeti érdek; és 2) Az elrettentés helyreállítását, aminek tekintélyét Biden lerombolta. De könnyen tarthatunk szünetet is. És ha ezt tesszük, mindent megteszek a 100%-os OPSEC” – műveleti biztonság – érvényesítése érdekében. „Szívesen fogadok más ötleteket is.”

Néhány perccel később a „Michael Waltz” fiók egy hosszabb jegyzetet tett közzé a kereskedelmi mutatókról, és az európai haditengerészet korlátozott képességeiről. „Akár most, akár néhány hét múlva, az Egyesült Államoknak újra meg kell nyitnia ezeket a hajózási útvonalakat. Az elnök kérésére a Védelmi Minisztériummal és a Külügyminisztériummal együtt azon dolgozunk, hogy meghatározzuk, hogyan lehet a kapcsolódó költségeket összeállítani és az európaiakra terhelni”.

A „JD Vance” néven azonosított fiók 8:45-kor egy üzenetet intézett @Pete Hegseth-hez: „ha úgy gondolod, hogy meg kell tennünk, akkor menjünk. Csak utálom, hogy megint Európát kell kisegíteni”. (A kormányzat azzal érvelt, hogy Amerika európai szövetségesei gazdaságilag profitálnak abból, hogy az amerikai haditengerészet védi a nemzetközi hajózási útvonalakat.)

A Hegsethként azonosított felhasználó három perccel később válaszolt: „VP: Teljesen osztom az európai ingyenéléssel kapcsolatos utálatodat. Ez SZÁNALMAS. De Mike-nak igaza van, mi vagyunk az egyetlenek a bolygón (a mi oldalunkon), akik ezt megtehetik. Senki más még csak megközelítőleg sem képes rá. A kérdés az időzítés. Úgy érzem, hogy most van itt az ideje, mivel az USA elnöke a hajózási útvonalak újranyitásáról szóló irányelv értelmében nyilatkozott. Szerintem mennünk kell; de az USA-nak még mindig van 24 órája a döntésre.”

Ezen a ponton a korábban néma „S M” csatlakozott a beszélgetéshez. „Ahogy hallottam, az elnök egyértelmű volt: zöld utat adott, de hamarosan világossá tesszük Egyiptom és Európa számára, hogy mit várunk cserébe. Azt is ki kell találnunk, hogyan lehet egy ilyen követelést érvényesíteni. EG, ha Európa nem fizet, akkor mi lesz? Ha az USA sikeresen és nagy költségekkel helyreállítja a hajózás szabadságát, akkor cserébe további gazdasági hasznot kell kicsikarni.”

Az „S M” – feltehetően Trump elnök bizalmasa, Stephen Miller, a Fehér Ház kabinetfőnökének helyettese, vagy valaki, aki Stephen Millert alakítja – üzenete gyakorlatilag lezárta a beszélgetést. A nap utolsó szövege „Pete Hegseth”-től érkezett, aki 9:46-kor azt írta: „Egyetértek”.

Miután elolvastam ezt a kommunikációs láncot, felismertem, hogy ez a beszélgetés nagy mértékben valósághű. A szövegek szóhasználatukban és érvelésükben úgy hangzottak, mintha azok írták volna őket, akik állítólag elküldték, vagy mintha egy különösen ügyes mesterséges intelligencia-szöveggenerátor írta volna a párbeszédet. Még mindig aggódtam azonban, hogy ez egy dezinformációs művelet vagy valamiféle szimuláció lehet. És továbbra is rejtélyesnek tartottam, hogy a csoportból senki sem vette észre a jelenlétemet. De ha ez egy átverés volt, az utánzás minősége és a külpolitikai rálátás szintje lenyűgöző volt.

Másnap reggel, március 15-én, szombaton a történet már igazán bizarrá vált.

Délelőtt 11:44-kor a „Pete Hegseth” nevű fiók a Signalban egy „TEAM UPDATE”-t (csoportfrissítést) tett közzé. Nem idézek ebből, illetve bizonyos későbbi szövegekből sem. Ha a bennük foglalt információkat az Egyesült Államok egy ellensége olvasta volna el, elképzelhető, hogy árthatott volna az amerikai katonai és hírszerzési állománynak, különösen a tágabb értelemben vett Közel-Keleten, a Központi Parancsnokság illetékességi területén. A Signal-beszélgetés megdöbbentő vakmerőségének illusztrálására annyit mondhatok, hogy a Hegseth-poszt a Jemen elleni közelgő csapások operatív részleteit tartalmazta, beleértve a célpontokra, az USA által bevetendő fegyverekre és a támadások sorrendjére vonatkozó információkat.

Az egyetlen személy, aki válaszolt a Hegseth által küldött frissítésre, az alelnökként azonosított személy volt. „Elmondok egy imát a győzelemért” – írta Vance. (Két másik felhasználó ezt követően ima-emojit is hozzáadott.)

A hosszú Hegseth-szöveg szerint az első detonációkat Jemenben két óra múlva, keleti parti idő szerint 13:45-kor érezni fogják. Így hát a kocsimban vártam egy szupermarket parkolójában. Ha ez a Signal-chat valódi volt, gondoltam, akkor a huthi célpontokat hamarosan bombázni fogják. Körülbelül 1:55-kor megnéztem az X-et és rákerestem Jemenre. Ekkor kezdtek robbanások hallatszani Szanaában, a fővárosban.

Visszaléptem a Signal-csatornára. 13:48-kor „Michael Waltz” tájékoztatta a csoportot a fejleményekről. Ismét nem idézek ebből a szövegből, csak annyit jegyzek meg, hogy a műveletet „csodálatos munkának” nevezte. Néhány perccel később „John Ratcliffe” azt írta: „Jó kezdés”. Nem sokkal később Waltz három emojival válaszolt: egy ököllel, egy amerikai zászlóval és tűzzel. Hamarosan mások is csatlakoztak, köztük „MAR”, aki azt írta: „Jó munkát, Pete, neked és a csapatodnak!!!”, és „Susie Wiles”, aki azt írta: „Dicséret mindenkinek – különösen a hadszíntéren és a CENTCOM-ban dolgozóknak!”. Igazán nagyszerű. Isten áldjon.” „Steve Witkoff” öt emojival válaszolt: két imádkozó kézzel, egy hajlított bicepsszel és két amerikai zászlóval. „TG” válaszolt: „Nagyszerű munka és kiváló hatások!” Az akciót követő megbeszélésen az okozott károkat értékelték, beleértve egy konkrét személy valószínűsíthető halálát is. A huthik által irányított jemeni egészségügyi minisztérium arról számolt be, hogy legalább 53 ember halt meg a csapásokban, bár ezt a számot nem ellenőrizte semmilyen független forrás.

Vasárnap Waltz az ABC This Week című műsorában szerepelt, és szembeállította a huthikra mért csapásokat a Biden-kormányzat tétovább megközelítésével.

„Ezek nem afféle szúrópróbaszerű, oda-vissza támadások voltak – amik végül gyarló hadviselésnek bizonyultak” – mondta. „Ez egy elsöprő erejű válasz volt, amely ténylegesen több huthi vezetőt vett célba, és iktatott ki”.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a Signal csevegőcsoport szinte biztosan valós volt. Miután erre a felismerésre jutottam, ami még órákkal korábban is szinte lehetetlennek tűnt, kiléptem a Signal csoportból, tudván, hogy ez automatikus értesítést fog küldeni a csoport létrehozójának, „Michael Waltz”-nak arról, hogy távoztam. Úgy tűnt, hogy a csevegőben senki sem vette észre, hogy ott vagyok. És a későbbiekben sem kaptam kérdéseket arról, hogy miért léptem ki – vagy, ami még fontosabb, hogy egyáltalán ki vagyok.

A mai nap folyamán küldtem egy e-mailt Waltznak, és küldtem neki egy üzenetet a Signal-fiókján. Írtam Pete Hegsethnek, John Ratcliffe-nek, Tulsi Gabbardnak és más tisztségviselőknek is. Egy e-mailben felvázoltam néhány kérdésemet. Például: A „Huthi PC kiscsoport” egy valódi Signal-beszélgetés? Tudták, hogy én is benne vagyok ebben a csoportban? Esetleg szándékosan kerültem bele? Ha nem, akkor mit gondoltak, ki vagyok? Észrevette valaki, hogy ki vagyok, amikor felvettek, vagy amikor kiléptem a csoportból? A Trump-kormányzat magas rangú tisztviselői rendszeresen használják a Signal-t kényes megbeszélésekre? Nem gondolják-e a tisztviselők, hogy egy ilyen csatorna használata veszélyeztetheti az amerikai személyzetet?

Brian Hughes, a Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője két órával később válaszolt, megerősítve a Signal-csoport valóságtartalmát. „Úgy tűnik, hogy ez egy hiteles üzenőlánc, és vizsgáljuk, hogyan került egy véletlen szám a láncba” – írta Hughes. „A beszélgetés a magas rangú tisztviselők közötti mély és átgondolt politikai koordinációt bizonyítja. A huthi-hadművelet folyamatos sikere azt bizonyítja, hogy a csapatokat vagy a nemzetbiztonságot nem fenyegették veszélyek”.

William Martin, Vance szóvivője azt mondta, hogy a párbeszéd által keltett látszattal ellentétben az alelnök teljes összhangban van az elnökkel. „Az alelnök első számú prioritása mindig az, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az elnök tanácsadói megfelelően tájékoztatják őt belső tárgyalásaik lényegéről” – mondta. „Vance alelnök egyértelműen támogatja a kormány külpolitikáját. Az elnök és az alelnök ezt követően megbeszéléseket folytattak erről az ügyről, és teljes egyetértésben vannak.”

Még soha nem láttam ilyen mértékű jogsértést. Nem szokatlan, hogy a nemzetbiztonsági tisztviselők a Signalon kommunikálnak. De az alkalmazást elsősorban találkozók tervezéséhez és egyéb logisztikai ügyekhez használják – nem pedig egy küszöbön álló katonai akció részletes és szigorúan bizalmas megbeszélésére. És természetesen még nem hallottam olyan esetről, hogy egy újságírót meghívtak volna egy ilyen megbeszélésre.

Elképzelhető, hogy Waltz azzal, hogy a Signalon keresztül koordinált egy nemzetbiztonsági vonatkozású akciót, megsértette a nemzetvédelmi információk kezelését szabályozó törvény több rendelkezését – legalábbis a kollégám, Shane Harris által e cikk ügyében megkérdezett több nemzetbiztonsági jogász szerint. Harris megkérte őket, hogy képzeljenek el egy hipotetikus forgatókönyvet, amelyben egy magas rangú amerikai tisztviselő létrehoz egy Signal-beszélgetést azzal a kifejezett céllal, hogy információkat osszon meg a kabinet tisztviselőivel egy folyamatban lévő katonai műveletről. Nem mutatta meg nekik a tényleges Signal-üzeneteket, és nem mondta el nekik konkrétan, hogy mi történt.

Mindegyik jogász azt mondta, hogy egy amerikai tisztviselőnek eleve nem szabadna Signal-beszélgetést létrehoznia ilyen ügyben. Egy folyamatban lévő hadművelettel kapcsolatos információ feltehetően megfelelne a törvényben szereplő „nemzetvédelmi” információ meghatározásának. A Signal alkalmazást a kormány nem engedélyezte titkos információk megosztása céljából. A kormánynak erre a feladatra saját rendszerei vannak. Ha a tisztviselők katonai tevékenységet akarnak megvitatni, akkor egy speciálisan erre a célra kialakított térbe kell menniük, amelyet érzékeny információkkal foglalkozó létesítménynek vagy SCIF-nek neveznek – a legtöbb kabinetszintű nemzetbiztonsági tisztviselőnek vanilyen az otthonában -, vagy pedig csakis jóváhagyott kormányzati eszközökön kommunikálhatnak, mondták az ügyvédek. Normális esetben a mobiltelefonok nem engedélyezettek egy SCIF-en belül, ami arra utal, hogy mivel ezek a tisztviselők egy épp zajló katonai műveletről osztottak meg információkat, nyilvánosan mozoghattak. Ha elvesztették volna a telefonjukat, vagy ellopták volna valamelyikükét, a nemzetbiztonságot fenyegető potenciális kockázat súlyos lett volna.

Hegseth, Ratcliffe és más kabinetszintű tisztviselők feltehetően jogosultak lennének az információk titkosításának feloldására, és a nemzetbiztonsági jogászok közül többen megjegyezték, hogy a Signal-beszélgetés résztvevői azt állíthatják, hogy feloldották az általuk megosztott információk titkosítását. Ez az érv azonban semmitmondó – figyelmeztettek –, mivel a Signal nem engedélyezett helyszíne az ilyen érzékeny jellegű információk megosztásának, függetlenül attól, hogy azokat „szigorúan titkosnak” bélyegezték-e vagy sem.

Volt egy másik lehetséges probléma is: Waltz úgy állította be a Signal-csoportban lévő üzenetek egy részét, hogy egy hét után tűnjenek el, néhányuk pedig négy hét múlva semmisüljön meg. Ez kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a tisztségviselők megsértették-e a szövetségi nyilvántartási törvényt: A hivatalos cselekményekről szóló szöveges üzenetek olyan feljegyzéseknek minősülnek, amelyeket meg kell őrizni.

„A Fehér Házra és a szövetségi ügynökségekre vonatkozó irattári törvények értelmében minden kormányzati alkalmazottnak tilos az olyan elektronikus üzenetküldő alkalmazásokat, mint a Signal, hivatalos ügyekben használni, kivéve, ha ezeket az üzeneteket azonnal továbbítják vagy átmásolják egy hivatalos kormányzati fiókba” – mondta Jason R. Baron, a Marylandi Egyetem professzora és a Nemzeti Levéltár és Iratkezelési Hivatal korábbi peres ügyekért felelős igazgatója.

„E követelmények szándékos megsértése fegyelmi eljárás alapját képezheti. Emellett az olyan ügynökségek, mint a Védelmi Minisztérium, a minősített információkat tartalmazó elektronikus üzenetküldést a minősített kormányzati hálózatokra és/vagy a kormány által jóváhagyott titkosítási funkciókkal rendelkező hálózatokra korlátozzák” – mondta Baron.

Több volt amerikai kormánytisztviselő is elmondta, hogy a Signal segítségével osztottak meg nem titkosított információkat és beszéltek meg rutinügyeket, különösen akkor, amikor a tengerentúlra utaztak, és nem volt hozzáférésük az amerikai kormányzati rendszerekhez. De tudták, hogy soha nem oszthatnak meg titkosított vagy érzékeny információkat az alkalmazáson keresztül, mert a telefonjaikat feltörhette volna egy külföldi hírszerző szolgálat, amely képes lett volna elolvasni a készülékeken lévő üzeneteket. Érdemes megjegyezni, hogy Donald Trump elnökjelöltként (és elnökként) többször és hangosan követelte, hogy Hillary Clintont börtönözzék be, amiért külügyminiszterként privát e-mail szervert használt hivatalos ügyei intézésére. (Azt is érdemes megjegyezni, hogy Trump ellen 2023-ban vádat emeltek titkos dokumentumok helytelen kezelése miatt, de a vádakat megválasztása után elejtették.)

Waltz és a többi kabinetszintű tisztségviselő már azzal is potenciálisan megsértették a kormányzati irányelveket és a törvényt, hogy pusztán üzeneteket küldtek egymásnak a műveletről. De az, hogy Waltz – feltehetően tévedésből – egy újságírót is bevett a vezetői bizottságba, új biztonsági és jogi problémákat vetett fel. Most a csoport olyan személynek továbbított információkat, akinek nem volt felhatalmazása arra, hogy azokat megkapja. Ez a kiszivárogtatás klasszikus definíciója, még akkor is, ha az nem szándékos volt, és még akkor is, ha a kiszivárogtatás címzettje valójában nem hitte el, hogy kiszivárogtatásról van szó, amíg Jement amerikai támadás nem érte.

A Signal-csoport tagjai mindvégig tisztában voltak a titoktartás és a műveleti biztonság szükségességével. A huthi célpontok elleni közelgő támadás szempontjait részletező szövegében Hegseth azt írta a csoportnak – amelyhez akkoriban én is tartoztam –, hogy „jelenleg tiszták vagyunk az OPSEC terén”.

***

Eddig tart Goldberg írása, most pár szó a történtek utóéletéről. A cikk megjelenése után Donald Trump hányaveti módon kijelentette: „Nem tudok róla semmit, nem vagyok nagy The Atlantic rajongó. Tudtommal ez egy olyan magazin, amely rövidesen úgyis megszűnik… de semmit sem tudok róla.” Hegseth tajtékzott, mindent tagadott és „szemétkereskedőnek” nevezte Goldberget, az amerikai sajtó kormánypárti szegmense pedig azt az álláspontot terjeszti, miszerint a magas állású urak és hölgyek összefogtak, hogy átverjék Goldberget, „ezt hívják médiapolitikának”. Hát, ha a mostani Egyesült Államokban miniszteriális szintre kell emelkedni egy újságíró becsapásához, az azt jelentené, hogy a résztvevők mindegyikének nagyon sok az ideje és nincsen semmi dolga, vagy ha lenne, hát nem azzal foglalkozik.

Akkor most feltenném én is a saját kérdéseimet. Nagyon sok kérdés vetődik fel, azzal kezdve, hogy – én egy korábbi munkahelyem miatt két évig napi rendszerességű Signal-használó voltam, így tudom, miszerint a beszélgetés tagjait Signalon a résztvevők nem látják automatikusan, jobban mondva csak azt látják, aki megszólal, az összes tagot csak akkor ismerhetik, ha külön megnézik a névsort, márpedig, amint látom, itt erre nem került sor – ki mindenki volt jelen még Goldbergen kívül? Khamenei? Bortnyikov, az FSZB vezetője? Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin? Hszi Csin-ping?

Az európai olvasó számára különösen alpári, ahogy a mi kontinensünkről és államszövetségünkről beszéltek ezek a világ tetején lebzselő emberek. Minket kirablásra megérett balekoknak tartanak, semmi többnek, ha felidézzük a beszélgetés idevágó részét: „Teljesen osztom az európai ingyenéléssel kapcsolatos utálatodat. Ez SZÁNALMAS.” és „Hamarosan világossá tesszük Egyiptom és Európa számára, hogy mit várunk cserébe. Azt is ki kell találnunk, hogyan lehet egy ilyen követelést érvényesíteni. EG, ha Európa nem fizet, akkor mi lesz? Ha az USA sikeresen és nagy költségekkel helyreállítja a hajózás szabadságát, akkor cserébe további gazdasági hasznot kell kicsikarni.” Röviden: ugyanolyan rablókkal van dolgunk, mint a huthik, legfeljebb kicsit tisztább a ruhájuk. A kezük már nem az. Ezek után ha pénzt akarnak, én hajlandó vagyok a saját zsebemből áldozni száz dollárt minden magyar tankhajó után, amely áthalad a Perzsa-öblön – de ennek magyar szempontból inkább az lehetne a tanulsága, mármint, ha bárki is használná a fejét a megfelelő szinteken, hogy Trumpban nem lehet megbízni, az embereiben még annyira sem, és Magyarországnak kizárólag a teljes és igazi európai integráció nyújthat némi biztonságot. A mostani amerikai kormánytól sem Magyarország, sem Európa nem várhat semmi jót.

Nehéz megmondani, mi történt, ugyanis könnyű azt mondani, hogy „véletlen adatszivárgást” látunk, de az ember a sajtószakmában eltöltött első tíz-tizenkét év után elkezd kételkedni az ilyen szintű „véletlenekben”. Még az alacsonyabb szintűekben is: hogy úgy mondjam, ha „befúj a szél az ablakon” néhány kisebb államtitkot, az nem tévedésből történik, azt a szelet valaki fújja, akinek jó oka van arra, hogy kikerüljenek az információk. Hogy aztán ez milyen jellegű ok, az már más kérdés. Tehát Goldberg semmiképpen sem keveredhetett „tévedésből” a névsorba, ha csak úgy nem történt a dolog, hogy Waltz valamelyik beosztottja összekeverte a VIP-listát a sajtómunkásokéval – de akkor fél Amerika összes, megfelelő szintű újságíróját is meg kellett volna hívni a csoportba. Tehát Michael Waltznak tudnia kellett, mit művel, mikor betette Goldberget a csoportba. Valószínűleg valamiféle „lebuktatás” lehetett a célja, arra számíthatott, hogy Goldberg a támadás előtt hozza nyilvánosságra a párbeszédet (mint láthattuk, az időzítésnek nem volt komoly, hadászati szerepe az eseményekben, bármikor támadhattak volna), csakhogy emberünk kiállta a próbát, csörgedezzen benne akármennyire is újságíróvér, nem árulta el az államtitkokat időnap előtt – időnap után meg ezek már nem államtitkok. Lehet utálni egy ország vezetését, többnyire adnak is rá okot, de magát az országot nem szabad, főleg, ha a sajátunk.

Kétségtelen, hogy a Watergate-ügy óta legnagyobb amerikai botrányt látjuk kibontakozni, márpedig a Watergate nem tegnap volt, nem is tegnapelőtt, hanem kerek ötvenhárom éve. Az is megkülönbözteti a két esetet, hogy míg 1972-ben az elnök adott utasítást a Demokrata Párt kampányközpontjába való betörésre és a lehallgatásokra, esetünkben a republikánus kormánytagok, hogy úgy mondjam, saját magukat hallgatták le. A Watergate kapcsán nem kerültek nyilvánosságra állam- és hadititkok (azon kívül, hogy Nixon egy gazember, de ezt úgyis tudta mindenki, a legkevésbé sem volt titok), most igen. Ezért mondom, hogy a Goldberg-gate sokkal súlyosabb eset, mint a Watergate-ügy.

Az jó kérdés, hogy lesz-e következménye. Egy demokrata kormány már lemondott volna, de Trump csapata semmiképpen sem fog, akkor sem, ha olyan elégtelenre vizsgázott most, hogy az már a negatív tartományban van, messze a zéró alatt. Az elnök emberei a helyükön fognak maradni és folytatják a hazudozást, rágalmazást, valamint a világ zsarolását.

Tiszteletet ezentúl ne nagyon várjon el a Trump-adminisztráció. Főleg azt ne várják el senkitől, hogy az eszükért becsülje őket.

Szele Tamás