Életem nehéz és kevésbé nehéz pillanataiban néha felteszem magamnak a kérdést: mit szólna a helyemben Stirlitz? Néha ugyanezt kérdezem Mao Ce-tunggal vagy Svejkkel kapcsolatban is, nem is szólva Karinthy Frigyesről, de most a dolog természetéből fakadóan Stirlitzre van szükség. Nos, jelen pillanatban Stirlitz töltene egy pohár konyakot és összeszedné a gondolatait.

(Képünk illusztráció)

Aztán fáradtan legyintene.

Most már annyi mindenki megszakértette a „magyar kémügyet”, hogy valódi szakvéleményre semmi szükség, ebből már népballada lett, minimum tízmillió feldolgozásban, ha megeresztjük a csapot, a zuhanyrózsából is vélemény jön, de azért nem árt összegezni a tényeket.

Méghozzá időrendben.

Először is: mint tegnap írtam volt, április 29-én sikeresnek mondható, mindenképpen barátságos hangvételű tárgyalások zajlottak Magyar Levente és Ukrajna euroatlanti integrációért felelős miniszterelnök-helyettese, Olha Sztefanyisina között.

Még aznap délután megjelent Schmidt Mária hírhedt, a bucsai mészárlással Ukrajnát rágalmazó írása, nehogy véletlenül javuljanak a két ország közötti kapcsolatok.

Pár nap múlva kiderült, hogy két évvel ezelőtt Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter (a továbbiakban közkeletű nevén: Bob herceg) a kormány akkori, álpacifista álláspontjával szembemenő kijelentéseket tett, melyekről hangfelvétel is készült. Ezt megszerezte a Tisza párt és közzé is tette.

Azonban egy órával a felvétel megjelenése előtt a kormánysajtó viszont azt tette közzé, hogy vizsgálat indult Ruszin-Szendi Romulusz volt vezérkari főnök ellen, abból az okból, hogy ukránbarátnak találtatott. Bár mondjuk ez nem büntetendő, tehát kellett egyet csavarni a vádon: a vizsgálat azért indult, mert állítólag nem a korábbi és mostani magyar kormány ukránellenes álláspontját képviselte a NATO-val folytatott tárgyalásokon. Ez az állítás se lesz hosszú életű, mert ezeknek a tárgyalásoknak megvannak a jegyzőkönyvei. Ruszin-Szendi nem volt bolond szembehelyezkedni vezérkari főnökként a tulajdon kormányával, főleg, hogy úgyis kiderült volna, az viszont elképzelhető, hogy magánemberként, jegyzőkönyvön kívül igenis rokonszenvezett az élethalálharcát vívó országgal. Viszont a vélemény szintén nem büntethető, a vád ki fog pukkanni, mint egy szappanbuborék. Csak előtte megismétlik harminckétmilliószor a teljes kormánymédiában, a Magyar Nemzettől a Fürge Ujjakig, kiadják képregény formájában is és megfilmesítik Kálomista Gábor produkciójában. Ha bűn az, hogy „szembement” volna a kormány álláspontjával, akkor viszont ne feledjük, hogy előzőleg Bob herceg is ugyanezt tette, őt miért nem vádolják hűtlenséggel?

Egy hete a honvédség tokaji radarja Magyarországra berepülő drónokat detektált, ezek közül egyet le is lőttek. Azt gyanítják, hogy a drónok Ukrajnából érkeztek. Bizonyíték nincs erre, csak gyanúról beszélhetünk.

Tegnap bombaként robban a hír: Kárpátalján letartóztattak két ukrán állampolgárt, akik állítólag a magyar katonai hírszerzésnek kémkedtek. Az „állítólag” ez esetben eufemizmus, elég sok bizonyíték van arra, hogy tényleg bűnösök.

Eddig jutottunk el tegnap, de azóta sok minden történt, tehát innentől tessék figyelni.

Szijjártó Péter tegnap kora délután bejelentette, hogy kiutasítottak Magyarországról két, a budapesti ukrán nagykövetségen diplomáciai fedésben dolgozó kémet. Ezt a következő szavakkal indokolta:

„Mi, magyarok békét akarunk, nemet mondunk a háborúra, nem engedjük, hogy belesodorják Magyarországot a háborúba, ezek az okai többek között az Ukrajna által indított lejárató akciónak, ráadásul a magyar emberek épp döntést hoznak arról, hogy Ukrajna tagja legyen-e az EU-nak.”

Ezt ugyan a magyar emberek épp úgy nem dönthetik el, mint azt, hogy Grönland csatlakozzon-e Kanadával együtt az Egyesült Államokhoz vagy Nyasszaföld tagja legyen-é az Oroszországi Föderációnak, hiszen nem illetékesek a kérdés eldöntésében, de azt mégsem mondhatja, amit akart (és amiben egyébként tévedett), miszerint „elkaptátok a kémecskéinket, mi meg kiutasítjuk a ti kémecskéiteket”. Mint majd látni fogjuk, nem ugyanarról a kategóriáról van szó.

Mire fel Ukrajna kiutasított két magyar diplomatát. Ennek indoklásául Andrej Szibiha külügyminiszter azt írta:

„Két magyar diplomatának 48 órán belül el kell hagynia hazánkat. Az imént bekérettük a magyar nagykövetet, és átnyújtottuk neki az erre vonatkozó jegyzéket. A lépést Magyarország intézkedéseire válaszul, a kölcsönösség elve és nemzeti érdekeink alapján eljárva tettük meg.”

Ezt Boros Bánk Levente, a Nézőpont Intézet elemzője azzal magyarázta, miszerint:

„Ez egy bevett gyakorlat egyébként a diplomáciai kapcsolatokban, hogy ha az egyik ország kémeket utasít ki a saját területéről, akkor a másik ország ezt kölcsönösen megteszi. Tehát ők is és a másik ország arányosan általában ugyanannyi kémet utasítanak ki.”

Majd elmondta minden idők legsemmitmondóbb frázisát: „Itt túl sok a gyanús összefüggés.” Jó, legközelebb majd kevesebbet rendelnek... de álljunk meg ezen a ponton, ugyanis Bors Bánk féligazságokkal keni el az ügyet. Lássuk csak, hogyan is állunk a hírszerzés mesterségével!

A világ minden diplomáciai képviseletén dolgoznak hírszerzők. A Madagaszkári Köztársaság budapesti konzulátusától kezdve Magyarország mongóliai követségéig. Mindegyiken, kivétel nélkül. Van olyan képviselet is, aminek az a legfőbb, sőt, egyetlen célja, hogy hírt szerezzen, bár ez ritkaság. Ezt a vendéglátó állam illetékes szervei épp úgy tudják, mint a hírszerzők tulajdon főnökei.

Akkor miért hagyják?

Azért, mert egyrészt a mi fiaink és lányaink ugyanezt teszik más országokban, másrészt meg nem lehet emiatt megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat az egész világgal. Mindenki kémkedik mindenki ellen, mindig így volt, mindig így lesz. Amíg úri módon és sportszerűen művelik, addig ez izgalmas sport, sajnos azonban kezd eltűnni a fair play szelleme a játékból, főként az oroszoknak köszönhetően.

Igen ám, csakhogy ezek a követségi hírszerzők fedőállásban dolgoznak, mondjuk, mint katonai, kulturális vagy sajtóattasék, meg többnyire nem is művelnek semmi törvénybe ütközőt. Rendszeresen jelentéseket írnak a helyi hírek alapján, melyeket általában a sajtóból szednek össze. Erről is tud a vendéglátó állam, de csak úgy lenne képes változtatni a helyzeten, ha betiltaná a sajtó minden formáját, tehát inkább eltűri az attasékat.

De mi szükség arra, hogy ezek egyáltalán ott legyenek, a célországban, hiszen ez pénzbe kerül? Mondok egy példát. Tegyük fel, hogy Madagaszkárban van nekünk egy kulturális attasénk, az a dolga, hogy hetente elmondja, mik az ottani hírek. Egyszer csak kiderül, hogy – mondjuk – gazdag mangánérc-telepet találtak a szigeten. Ez még az „Antananarivo és vidéke” című lapban is maximum mínuszos hír, pár sorba belefér, viszont ha Magyarországnak valamiért nagy mennyiségű és tiszta mangánra van szüksége, akkor a kulturális attasé, aki ezt a hírt jelentette, abbahagyja a néptánc-csoportok cseréjének szervezését, mert ki kell derítse, mennyi mangán van ott, milyen minőségben, amit nyugodtan megkérdezhet az illetékes szakminisztériumtól, legfeljebb nem mondanak neki igazat, de kimehet személyesen is a bányába, azzal a fedőtörténettel, hogy Kodály-kórusműveket akar népszerűsíteni az ércbányászok dalárdája számára.

Aztán, ha már tudjuk, amit akarunk, Magyarország megteheti üzleti ajánlatát a madagaszkári mangánra, mondjuk olyan formában, hogy elfogadjuk a teljes készletet és adunk érte cserébe három kakasos nyalókát és egy zebubőrbe kötött Alaptörvényt. Vagy elfogadják, vagy nem, de az attasé megtette a dolgát. És még csak meg se sértette a madagaszkári törvényeket. Nem volt rá szükség.

Ilyen a legális hírszerző. Létezik viszont – oroszos szakkifejezéssel – illegális is. Az illegálisnak nincs diplomáciai fedőfoglalkozása, a legmélyebb titokban dolgozik, a törvényességre sem ügyel, rendszerint évek óta él már a célországban aktiválása előtt, tökéletesen beszéli a nyelvet, ismeri a szokásokat és mivel nem kötik a szabályok, nagyon, de nagyon veszélyes. Igaz, olyan is van, hogy az „illegális” nem honos a célterületen, csak odalátogat „turistaként”, ilyenek szoktak lenni például a GRU halálbrigádjai, amelyek nem csak gyilkolnak, de lőszergyárakat is robbantgatnak alkalomadtán. Ezeknek azért szükségük van náluk kevésbé agresszív, ám a helyi viszonyokat ismerő egyéb „illegálisok” támogatására, háttérmunkájára.

A Kárpátalján letartóztatott „kémek” ilyen helyi illegálisok voltak, hiszen nem tartoztak a magyar diplomáciai karhoz semmiféle formában. Ráadásul felderítő terepmunkát és szervező tevékenységet folytattak, amit a helyi törvény tilt. A magyar is tiltja egyébként.

Ezért aztán, amikor Magyarország kiutasított két legális diplomatát miattuk, Kijev nem fogadta el a lépést, és két magyar legális diplomata kiutasításával válaszolt. Az üzenet világos: „Legálist csak legálisra, illegálist csak illegálisra cserélünk”. Az elfogott illegálisok pedig többnyire egy „cserealapba” kerülnek, és ha fordul a kocka, esetünkben Magyarországon elfogott ukrán illegálisokra lesznek cserélhetők, csak hát ilyenek tudtommal nem léteznek.

Sebaj, majd csinálnak, nem féltem én a honi szerveket és szolgálatokat. Valahogyan csak kerítenek ilyen embereket, ha másként nem, kinevezés útján. Éppenséggel az sem zárható ki, hogy a tegnapi, kalandfilmbe illő letartóztatás a Ferenciek terén, amiről semmi közelebbit nem árulnak el a sajtónak, már ennek a cserealapnak a bővítését szolgálta. Persze ez csak egy gyanú, amit semmi sem erősít meg, amíg nem tudunk biztosat a részletekről. Illetve, ha nem fogunk soha megtudni semmit róluk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy kémkalandról volt szó. Ilyen a hírszerzés világa: van, amikor attól tudunk valamit, hogy nem tudjuk...

A kém-ügyet egyelőre Orbán Viktor igyekezett lezárni, éspedig hatalmi szóval. Mint írta:

„A lejárató akciókat nem hagyjuk szó nélkül. Magyarország megvédi magát. A szükséges lépéseket megtesszük. Erről a külügyminiszter tájékoztatta a nyilvánosságot.”

Magyarul: nem teszünk semmit, de nem is mondunk semmit. Be a történettel a szőnyeg alá. Más kérdés, hogy mit fog ehhez szólni az ukrán fél. Az világos, hogy Ukrajna nem kívánja megbuktatni a magyar kormányt, akárhogyan is riogat ezzel a lakájmédia, ugyanis nem érdeke. Akkor lenne érdeke, ha úgy nézne ki, hogy a háború még évekig eltart, és szüksége lenne egy baráti Magyarországra, amely elősegítené a fegyverszállítmányok forgalmát (azt már nem is mondom, hogy egyébként így is átengedi őket). De így, hogy maximum egy évig szólhatnak még a fegyverek és így vagy úgy, de eldől a háború, semmi értelme nem volna Kijev számára magyarországi kormányok lecserélgetésének, annyit nem ér az egész, amennyibe kerülne, legfeljebb megy a lőszer Lengyelországon keresztül, mint eddig.

Itt tartunk most. A játszmának még messze nincs vége, most próbál belőle svájci bicskát vagy sörnyitót csinálni a magyar kormányfő, mert számára olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, valamit nem használ fel a saját céljaira.

Mit szólna tehát ehhez Stirlitz? Semmit. Csak fáradtan legyintene és felhajtaná a konyakját.

Szele Tamás