Március tizenötödiki vezércikket írni egyrészt gyerekjáték, az utolsó gyakornok, slapaj is képes rá, bármikor összehajigálja az ember rutinból azt a pár flekket, pláne, ha – mint én – már harmincötödik éve ír napilapot. Másrészt nagyon nehéz feladat, lévén, hogy ezalatt a harmincöt év alatt már mindent megírtam én is, a kollégák is, amit erről a napról írni lehet.

(Képünk illusztráció)

Még azt is megírtuk időnként, amit nem lehetett! Szóval, a szakmai feladat az volna, hogy vagy írjunk olyasmit, ami új és így vagy amúgy érdekes, vagy foglalkozzunk valami egészen más hírrel és hagyjuk meg a magyar nemzeti ünnepet a kormány lakájmédiájának, azoknak a slapajoknak, akik harminckétezer közhelyből és néhány pártvonalas frázisból összerakják a maguk dolgozatait. Csak hát nem engedhetjük át nekik a témát: félretéve a szakmai szempontokat ez akkor is az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünk, ne jusson ebek harmincadjára. Úgyis oda jut, de erről már hadd ne én tehessek.

Tény, hogy amikor az ember reggel meglátja az obligát címet – minden sajtótermék használja, pártállásra való tekintet nélkül, 1990 óta – miszerint „Felvonták a nemzeti lobogót, hamarosan beszédet mond a miniszterelnök”, azt kívánja, hogy legalább idén legyen némi üdítő változás, mi lenne, ha ez egyszer a lobogó mondaná a beszédet és a miniszterelnököt meg... na jó. Lobogni nem tudna. De egyszer már ki kéne próbálni egy ilyen szerepcserés március 15-ét is, elvégre Petőfi is pedzegetett valamit „Függesszétek fel a királyokat” című versében. Oppardon, ő nem felfüggeszteni akarta őket, hanem felakasztani. De az manapság nem ildomos, különben is, Orbán Viktor már tegnap közölte, hogy 1848-at mostanáig a világon mindenki félreértette:

„Emlékezünk hőseire, a márciusi ifjakra, akik úgy győztek az elnyomás felett, hogy a felforgatás helyett a rendet, a háború helyett a békét, a halál helyett az életet tűzték zászlajukra. Hitték: a világ célja a boldogság, ehhez pedig a legfőbb eszköz a szabadság. Ezt hagyták zsinórmértékül ránk is. Mi, magyarok ezért 2025-ben sem kívánunk mást, mint hogy teljes életet élhessünk: szabadon, korlátozás nélkül használhassuk anyanyelvünket, jelképeinket, és békében ünnepelhessük nemzeti örökségünket, amely Európa legjelentősebb kultúrnépei közé emel bennünket.”

Nem tudom, kinek köszönhető ez az újfajta, pacifista megközelítés, talán az élenjáró orosz történelemtudomány egy újabb eredményét látjuk, mindenesetre nekem dereng valami olyasmi, hogy Bem tábornok nem egészen komatállal meg butykosnyi házipálinkával kergette az osztrák hadakat, trakta céljából, és az aradi tizenhárom sem jótékonysági teadélutánok rendezésének okából jutott hóhérok kezére: 1848 nem csak forradalom volt, hanem szabadságharc is, és ennek a fogalomnak már a nevében is benne van, miszerint komoly eséllyel várhatóak erőszakos cselekmények a megvívása esetén. Eddig ezt nem is tagadtuk, sőt, emlékeztünk a pákozdi csatára, az ozoraira, Komárom ostromára, a kökösi hídra – éppenséggel Gábor Áron sem a kényelmes, nyugodt élet miatti elhízásba és ebből következő gutaütésbe halt bele, hanem valami bolond háromfontos ágyúgolyó leszakította a bal karját és a fél mellkasát. Szóval, rá sem kell ezentúl majd emlékeznünk, hiszen háborús hős volt, és, mint minielnökünk kiderítette, a valódi márciusi ifjak egytől egyig vérbeli pacifisták valának. El sem szakadtak az asszonyaik szoknyája mellől, a csatába meg egy-egy csokor gyöngyvirággal lovagoltak, az lógott az oldalukon fringia helyett. Meg követelték „a’ censura szabadságát, sajtó eltörlését”, valamint az Uniót, de Ukrajna nélkül. Bocsánat, az elsőt még nem követelte senki ilyen nyíltan (majd fogják), a másodikat meg Orbán akarja, ma reggel óta, mert átírta a tizenkét pontot. Azt ilyentájt sokan át szokták írni, mindenki a maga szája íze szerint, az a csoda, hogy még megvan az eredeti. Különben Orbán is sokadjára írja át – 1990-ben még egészen más dolgokat követelt, mint magyar nemzet. De már akkor is ő volt egymaga a nép, mindenki más hamisítvány, akitől óvakodni tessenek, egyedül ő a hiteles és teljes magyar nemzet.

Lehetne még merengeni a pontjain, de inkább lássuk, ma miket bírt összehordani az ünnepi beszédében ez a bősz békeharcos, ez a pacifista, egyszemélyes főforradalmi bizottmány. Vagy forradalmi főbizottmány, mindegy is, egyiknek sincs értelme.

Amint nincs Orbán Viktor mai beszédének sem. Vagyis... jobb, ha úgy vesszük, hogy nem tudta, mit beszél, mert ha úgy gondoljuk, miszerint tudta, akkor fel kell menni a Várba, kihúzni a Karmelitából és bedugni a Táncsics volt tömlöcébe. Aztán ott felejteni, mint szegény Táncsics román rabtársát, Eftimie Murgut, a jogász-filozófust, aki később, 1849-ben Lugos országgyűlési képviselője volt Kossuth parlamentjében. Akkor ugyanis az történt, hogy mivel Táncsics szabadítása könnyen ment – csak pár deszkát kellett hozzá kiverni egy ablak elől – mindenki megfeledkezett arról, hogy Táncsics celláján kívül volt egy másik zárka is a tömlöcben, oda volt zárva Murgu. A nagy ünneplésben ez még magának Táncsicsnak sem jutott eszébe, Murgu ott maradt, rázárt ajtóval, de ellátás és őrizet nélkül, jó egy hónap múlva szabadították ki, sűrű bocsánatkérések közepette. De az a lényeg, hogy Murgu cellája is megvan még és várja az új lakót.

Mindenesetre jobban járunk, ha azt tételezzük fel, hogy a magyar minielnök nem volt eszénél, mikor megtartotta a mai beszédét. Erre utal a csodás kezdés is:

„A magyar szabadság eszméje évszázadok óta gomolyog az idő és a történelem égboltján. Eredete ezer évre visszanyúlik, és biztos, hogy még ezer évig halad a csillagok között.”

Hát nem mondom, nagy dolog a magyar szabadság, én vagyok az utolsó, aki ezt tagadná, de azért ennyire kozmikus méretű lenne? Amire a miniszterelnök gondolt, az valószínűleg az Orion-csillagköd, bár az se nagyon szokott gomolyogni. De már ebből az egy mondatból is látható, mekkora koponya Orbán Viktor: belefér a fejébe az egész Univerzum, mindenestől. Kár, hogy a Világmindenség legnagyobb része egyszerűen légüres tér, némi gázmolekulákkal... de ez csak a szerény kezdete volt a kormányfői mondókának.

„Hosszú évek óta hallgatjuk, azt mondják mi vagyunk a múlt. Ezt mondták 48-ban is, és 56-ban is. Ezt mondják most is: a jövő, a szivárványos birodalomé. (…) A jövő a patriótáké, és a független nemzeteké. Azt is állították, hogy el vagyunk szigetelve. Ezt mondták 48-ban is, aztán egész Európa a magyaroktól volt hangos. Még Bécsben is egy budai polgár vezette a lázadó erőket. Ezt mondták 56-ban is, de végül mi ütöttük ki az első téglát a berlini falból, ami elhozta a szabadságot egész Európának. Ezt mondják most is, és mégis mindenki ránk kíváncsi. Miért kíváncsi ránk a fél világ? Biztosan nem a gazdaságunk, vagy a haderőnk miatt.”

Na, álljunk meg egy szóra. Sem 1848-ban, sem 1956-ban nem mondta senki a világon, hogy Magyarország „a múlt” lenne. A világ mondjuk a gazdaságunkra éppenséggel lehetne kíváncsi, mert ilyen sehol máshol nincs, valóságos hungaricum és mindenképpen csoda, hogy még működik úgy-ahogy, annak ellenére (és nem amiatt), ahogyan irányítják.

„A mi szabadságharcunk, éppúgy, mint 1848-ban, most sem csak a magyarok ügye, azt a nyugati világ lelkéért vívják. Át akarják terelni a gyermekeink és az unokáink nemzedékét a természetellenes életmódok káoszába, és a béke helyett a háború isteneinek a szolgálatába akarnak állítani minket.”

Erről sincs szó, de már évek óta hallgatjuk ezt az ócska és értelmetlen demagógiát. Bár mondjuk a permanens magyar szabadságharcot még hosszabb ideje hallgatjuk, tegnap bevertem a könyökömet zuhanyozás közben, kicsit felhasadt és a sérülésen is vér helyett némi orbáni értelemben vett szabadságharc jött ki.

„A magyar szabadságharcok titka régen és ma is ugyanaz. A magyar sohasem csak magáért, a nemzetéért is harcol. Mi vagyunk a szabadság népe, két dolog nélkül nem tudunk meglenni. Ezekért élünk, és ezekért halunk meg. Úgy ahogy mi akarjuk, szabad magyarként.”

Azt viszont, hogy mi ez a két dolog - nem árulta el, gondolom a szabadság és a nemzet, de ezt így nem pontosította. Nem mellesleg, a beszéd teljes szövege sem hozzáférhető egyelőre, én is a Pesti Srácokból idézem, végre jó lett az az orbánum is valamire... Mondjuk a teljes szöveg hiányát nem csodálom, én sem dicsekednék vele. De térjünk már végre a lényegre!

„Munka, gyarapodás, jólét, biztonság csak akkor jut nekünk, ha az elnyomók nem zsebelnek ki bennünket. Itt Magyarországon 15 év alatt felépítettük Európa egyetlen patrióta nemzetgazdaságát.”

Az első mondathoz csak annyit tennék hozzá, hogy ezért kell nagyon vigyázni az oroszokkal – ja, hogy nem rájuk gondolt a szónok? Mindegy, rájuk érvényes a gondolat. A „patrióta nemzetgazdaság” meg újabb hungaricum, bár nekem a kürtőskalács meg a szilvapálinka jobban tetszik, a pörköltről már nem is szólva. Javaslom még a fából vaskarika felvételét is a hungaricumok közé, s a haza fényre derül.

„A birodalom nem segíteni akar Ukrajnának, hanem gyarmatosítani akarja. Egy válaszunk lehet: uniót, de Ukrajna nélkül.”

Megint csak az előbbi helycserés támadást látjuk: a birodalom valóban gyarmatosítani akarja Ukrajnát, mármint az orosz birodalom, de ezt a szándékot Orbán az Európai Unióra fogja, amely pont ellenkezőleg, az ukrán függetlenséget támogatja. Erről különben az a véleményem, hogy hatalmas hiba Trump egy-két átgondolatlan és érzelmi alapú politikai gesztusában, melyeket egy nap alatt szokott visszavonni, hosszú távú diplomáciai doktrínát látni, és ennek alapján terveket kovácsolni. Arra majd Orbán Viktor is rá fog jönni, hogy Trump ki- és beszámíthatatlan. Vagy nem: de akár így, akár úgy alakulnak a dolgok, örülnék, ha kizárólag ő fizetné meg az árát a saját tévedéseinek, csak hát mi fogjuk állni ezt a számlát is – mármint mi, a magyar nép. A következő idézet viszont már a Telexről származik, ugyanis a PS nem merte kiemelni: talán még nekik is erősen hangzott.

„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás: átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében pénzért a birodalom szekerét tolják. Barátaim, túl régóta vannak itt. Túl sok mindent éltek túl, túl sok helyről kaptak pénzt, túl sokszor váltottak már köpönyeget. Éppen elég volt belőlük. Tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket. Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, a pokolban külön bugyor várja őket.”

Jól látom én azt, ami ide van írva? Jól. És pont a Magyar Sajtó Napján poloskázza le többek között a sajtómunkásokat is, fenyegetőzik azzal, hogy „elviszi őket a víz” – Dunába lövetésről szó szerint még nem beszélt, de ez bizony arra utal. Hogy azokra gondol, akik „külföldről kaptak pénzt”? Kérem, ezt akárkire rá lehet fogni, nézzék meg az Orbán által követett orosz példát, abból csinálnak „idegen ügynököt”, akiből akarnak. Néha még abból is, akiből nem akarnak, amikor elszabadul az államgépezet.

Másfelől meg már néhányszor bebizonyítottam, hogy azok között, akik pénzt fogadtak el Magyarországon Soros Györgytől, Orbán Viktor az élenjárók között szerepel. Élt ő 1989 augusztusában szó szerint havi apanázsból is (ez tízezer forintra rúgott – összehasonlításképpen én ugyanakkor nettó 5700 forintot kerestem, mint számítógépes operátor, előtte meg négyezret, telefonszerelőként) amit a Soros Alapítványtól kapott. Szóval, ha valakit lefizettek külföldről, ha valaki „guruló dollárokból, eurókból” élt, az nem én voltam, hanem a mostani magyar kormányfő. Aki viszont eldönthetné, mi akar lenni inkább: miniszterelnök vagy poloskairtó kisiparos, mert a kettő együtt nem megy.

Igen, szó szerint politikai tisztogatásról beszélt, sőt, „poloskairtásról”, ami persze nem gyilkosság, csak a kártevőktől való megszabadulás, „húsvéti nagytakarításról”, erre ráadásul alig van idő, hiszen Húsvét ebben az évben április huszadikára esik. Tehát nagyon kellene siessen azzal a csisztkával, mert bő egy hónapja maradt rá. Ha valami ilyesmire sor kerül, azzal nem képletesen, hanem szó szerint is kiírja Magyarországot a civilizált államok közül, de talán pont ez is a célja.

Viszont Budapest nem Moszkva, a pár hét alatt összecsődített Harcosok Klubja nem Dzerzsinszkij Csekája, a magyar nép pedig nem alázatos orosz muzsikokból áll. Épp elég szégyen, hogy ezt nekem kell eszébe juttassam a Főméltóságú Muszkavezetőnek, és pont március 15-én. Csak remélni lehet, hogy ez az ember egyszerűen nem tudta, mit beszél.

Mert ha tudta, nagy a baj. Akkor már tényleg jobban jártunk volna, ha a lobogó tartja a beszédet.

Szele Tamás