Sorolhatjuk napestig a Trump hatalomátvétele óta zajló amerikai abszurditásokat, a végén mégiscsak mindig ugyanaz a kérdés tevődik fel: mit akar elérni ez az ember? A válasz épp annyira nem egyértelmű, mintha Vlagyimir Putyin kapcsán tennénk fel: a lehetséges végcél homályos, meghatározatlan, és fenyegető, de hatalmas erők bevetésével törekednek feléje.

(Képünk illusztráció)

Ha a Trump-adminisztráció intézkedéseinek, határozatainak, tetteinek alapján próbálunk eligazodni, nem jutunk sokra, ugyanis azok jelentős része vagy jelképes, vagy egyenesen értelmetlennek is tűnik, például az egyes szavak használatának betiltása őrültség, Kanada annexiója lehetetlen, a vámháború vívása egyenesen káros – de mégis, kell legyen valami felsőbb cél, aminek érdekében hozzák ezekt a döntéseket, valamiféle titokzatos mechanizmus, aminek ezek fontos alkatrészei. Csak hát mi ez? Ülünk és nézzük, miféle gépezet állhat össze ezekből, mi akar ez lenni, bámulunk, mint Szerjózsa a körmoziban. Annyi különbséggel, hogy a körmozit pár másodperc alatt meg lehet érteni.

Talán többre megyünk, ha a jelenleg legelismertebb trumpista ideológusok elveit vizsgáljuk, azok között talán csak felsejlik a Végső Cél – bár erre sem érdemes mérget venni, a Szovjetunió esetében például a deklarált célok Lenin halála után folyamatosan változtak, nem ritkán saját magukkal is ellentmondásba keveredtek, hol világforradalmat akart a Kreml, hol szocializmust egyetlen országban, hol békés egymás mellett élést és virágzó kereskedelmi kapcsolatokat, hol meg testvéri segítségnyújtással foglalkozott, máskor meg kikérte magának a „belügyeibe való beavatkozást”. Persze az más volt, ha ők avatkoztak magyar, lengyel, cseh vagy afgán belügyekbe, azokat sajátjaiknak tekintették. Mindenesetre egy próbát megér az ideológusok, véleményvezérek (a kettő nem ugyanaz) áttekintése, akkor is, ha a végeredmény, mint a The Insider tanulmányából  kitűnik, hátborzongató lesz. Vágjunk is bele.

Mint a lap írja, az amerikai vezetés új ideológiáját – jobb kifejezés híján – trumpizmusnak nevezik. De hogy mit kíván a trumpizmus, az nem teljesen világos. Egyesek szerint az alapja az ultrakonzervatív és tekintélyelvű „Projekt 2025”, amelyet a Heritage Foundation elemzői az elnökválasztás alkalmából fogalmaztak meg, és amelyet Trump azonban nyilvánosan megtagadott. Mások Steve Bannont, Trump első ciklusának fő ideológusát tartják a trumpizmus ideológiai atyjának, de most már tisztázatlan a státusza az elnöki csapatban. Mások szerint a milliárdos Elon Musk felelős Donald Trump ideológiájáért, de ő inkább végrehajtó, mint teoretikus. A trumpizmus mint egységes ideológia egyáltalán nem látszik létezni, de a rajongói között számos véleményvezér van, és őket tanulmányozva meg lehet érteni, mi zajlik a támogatók fejében. Íme néhány ideológus – és ideológia – a legpenetránsabbak közül.

Curtis Yarvin technomonarchizmusa

„Ott van ez a fickó, Curtis Yarvin” – jegyezte meg J.D. Vance jelenlegi amerikai alelnök egy 2021-es interjúban. Majd folytatja: „Amennyiben Trumpot megválasztják elnöknek, a következő tanácsot adnám neki: rúgja ki az összes középszintű hivatalnokot, az összes bürokratát a közigazgatásból, és cserélje le őket a mi embereinkre, ahogy Yarvin mondja. És amikor a bíróságok – melyek minden bizonnyal perelni fognak – megpróbálják ezt megakadályozni, Trump forduljon az országhoz, ahogy Andrew Jackson tette egykor, és mondja azt: „A Legfelsőbb Bíróság meghozta döntését. Most próbáljuk végrehajtani.”

Yarvin szélsőjobboldali blogger, neomonarchista, és a neoreakciós mozgalom legismertebb szóvivője. Mencius Moldbug néven vezetett blogján hat éve ismerteti, hogyan kell Amerikát újrarendezni. A demokrácia Yarvin szerint gyengévé és működésképtelenné vált. Minden kezdeményezés gyorsan elakad a felduzzadt bürokrácia gyomrában. Senkinek sincs hatalma ahhoz, hogy komoly változásokat hozzon a rendszerben. Csak az úgynevezett „Katedrálisnak” – az elit egyetemek, a liberális sajtó, a progresszív aktivisták és az állandósult bürokrácia informális szövetségének – van hatalma. De ők csak arra használják a hatalmukat, hogy legitimálják a dolgok jelenlegi állását.

Yarvin szerint a „Katedrális” hatalma egy sajátos modell szerint működik. Egy professzor a Yale egyetemről közzétesz egy tanulmányt, amely egy bizonyos politikai megközelítést javasol valamilyen problémára; a New York Times cikket ír a tanulmány alapján, és ezt a megközelítést bevezeti a köztudatba. Az aktivisták transzparensekre tűzik a cikket, népszerűsítik és követelik az új megközelítés bevezetését. Nyomásuk hatására a bürokraták reformot vezetnek be. A Yale egyik professzora tanulmányt ír a sikerről, és ezzel bezárul a kör.

Ebben a decentralizált rendszerben soha senkit nem vonnak felelősségre semmiért. Ráadásul a polgároknak nincs is igazán befolyásoló erejük a változtatáshoz. Yarvinnak azonban van egy terve. Vagy inkább egy elképzelése. „Az állam egyszerűen egy vállalat, amely az ország tulajdonosa. Történetesen a mi szuverén vállalatunk nagyon rosszul működik. Van azonban egy nagyon egyszerű módja annak, hogy ezt megváltoztassuk. Szükség van egy vezérigazgatóra. Pontosabban egy nemzeti vezérigazgatóra, azaz egy diktátorra. Nincs különbség egy vezérigazgató és egy diktátor között. Ha az amerikaiak meg akarják változtatni a kormányukat, le kell győzniük a diktátorokkal szembeni fóbiájukat” – mondta még 2012-ben.

Az egyértelműség kedvéért Yarvin kitalálta a RAGE (Retire All Government Employees) – „nyugdíjazzuk az összes kormányzati alkalmazottat” – rövidítést. Valójában ez a programjának a lényege: kirúgni a bürokratákat, lebontani a „Katedrálist”, és egy korlátlan hatáskörrel rendelkező vezérigazgatót állítani az ország élére. Szerinte az USA-ban már Roosevelt alatt is szinte monarchikus rend uralkodott.

Mindebben nemcsak Vance szavai köszönnek vissza, hanem Trump F-listája is, az a rendelet, amely az elnökhöz hűtlen köztisztviselőket megfosztja különböző kiváltságoktól. Az újságírók meglehetősen nyilvánvaló párhuzamot látnak a RAGE és Elon Musk DOGE-ja között is.

Vance-szel ellentétben Musk vagy Trump aligha idézné nyilvánosan Yarvint. Nem minden politikus mer majd egy olyan hiánypótló bloggerre hivatkozni, aki többek között megírta Anders Breivik apológiáját: „Anders Behring Breivik tagadhatatlan embersége” című posztjában Jarvin megjegyzi, hogy az erőszakra szükség van a rend megteremtéséhez – csak éppen Breivik nem talált ki jobbat, mint egy „bandák közötti mészárlást”. Emellett a blogger tulajdonképpen igazolja a rabszolgatartást: meggyőződése, hogy a fehér bőrűek genetikailag magasabb IQ-val rendelkeznek, mint a sötét bőrűek.

Yarvin felkeltette a média érdeklődését, többek között azokét is, akiket ő maga a „Katedrális” tagjaiként tart számon. A New York Times például egy részletes interjút készített vele, amelyben Jarvin lehetőséget kapott arra, hogy a sajátjánál sokszor nagyobb közönség előtt ismertesse gondolatait – ha úgy vesszük, eddig 50 000 ember iratkozott fel a Substackjára, míg a NYT előfizetőinek száma meghaladja a 11 milliót. Az újságírókat nem annyira Jarvin magától értetődően abszurd ötletei érdeklik, mint inkább a Fehér Házra és a Szilícium-völgyre gyakorolt befolyása: senki (más bloggereken és alkalmi léleklátókon vagy politikai sarlatánokon kívül) nem próbálja komolyan elemezni az elképzeléseit.

Azt az álláspontot, amely a kormányt üzleti társaságként mutatja be, közgazdászok vitatják. Stephen Horwitz amerikai közgazdász Trump példáján elemzi, hogy miért nem jelent előnyt az államgazdaság irányításában (ha az elvileg irányítható), amennyiben valaki sikeres üzleti tapasztalattal rendelkezik. Horwitz figyelmeztet arra, hogy az üzleti élet egy zéróösszegű játék szabályai szerint zajlik, ahol az egyik fél nyereménye automatikusan veszteséget jelent a másiknak. A győzelem viszont azt jelenti, hogy több profitot termelünk, mint a konkurencia.

Egy vezérigazgató számára egy üzlet akkor tekinthető sikeresnek, ha több profitot hozott neki, mint ellenfelének. A közgazdaságtan azonban nem zéróösszegű játék. Az egyes vállalatok „vesztesége” végül akár a teljes társadalom javára is válhat. Ez vonatkozik a nemzetközi megállapodásokra is, amelyek a vezérigazgatók számára kudarcnak tűnhetnek.

„Csak azért, mert Kína és Mexikó gazdagabb lett az USA-val folytatott kereskedelem révén, nem jelenti azt, hogy ők nyertek, mi pedig vesztettünk. Azt jelenti, hogy mindenki nyert: ők gazdagabbak lettek, mert az általuk előállított árukat a legalacsonyabb áron tudják eladni nekünk (ahogy mi is ezt tesszük velük), mi pedig gazdagabbak lettünk, mert ezeket az árukat alacsonyabb áron tudjuk megvásárolni, így jövedelmünk egy része megmarad más áruk és szolgáltatások beszerzésére” – írja Horwitz.

A közgazdaságtan többféle célt követ, míg az üzletember mindent egyetlen célnak rendel alá: a profitnak. Horwitz összefoglalja, hogy katasztrofálisan végződhetnek azok a kísérletek, amelyeket egy vezérigazgatói gondolkodásmóddal rendelkező személy (jelen esetben Trump) végez a gazdasági problémák megoldására.

Max Borders író részletezi Yarvin tanításainak hiányosságait, és rámutat, hogy nem sokat tudunk az elképzelt vezérigazgató-királyról. Yarvin azt sugallja, hogy az uralkodó nagy célokat tűz ki az USA számára – mint például az Apollo-program vagy a Manhattan-terv. Az ilyen célok lehetséges költségeiről és hasznáról azonban hallgat. Ezenkívül nem világos, hogy a vezérigazgató-király mit fog csinálni a látnoki magatartáson és a profitra való törekvésen túl. De lehet, hogy Trump és Musk ezen már túllépett?

Patrick Deneen posztliberalizmusa

Patrick Deneen, az indianai Notre Dame Egyetem politológia professzora a liberalizmust okolja minden bajért, nem magát a demokráciát. Gondolatait a Why Liberalism Failed (Miért bukott meg a liberalizmus) és a Regime Change (Rendszerváltás) című könyveiben fejtette ki, amelyek egyaránt bestsellerek. Az előbbiben Deneen a liberális elképzelések sikeres megvalósulásának negatív következményeiről beszél.

Először is, érvelése szerint a liberalizmus hamis értelmezést adott az embereknek a szabadságról – mint azon képességről, hogy elnyomó társadalmi normák és a jogállamiság korlátozása nélkül élhessenek és hozhassanak döntéseket. Deneen szerint ez valóságos katasztrófához vezetett. A szabadság kiterjesztése a család összeomlásával, az oktatás hanyatlásával, a vallás lebutításával, a helyi közösségek szétesésével járt, ami végül „sebezhetővé, gyengévé, rémültté és magányossá” tette az embereket.

Deneen semmi jót nem lát a liberalizmusban. Még a nők emancipációját is kritizálja, mondván, hogy a liberalizmus rontott a helyzetükön azzal, hogy a munkaerőpiacra taszította őket, és ezáltal még inkább függővé tette őket. A liberalizmus által kiváltott lelki válság leküzdésére Denin azt javasolja, hogy az emberek ismét kis közösségekben éljenek, és adjanak több hatalmat az önkormányzatoknak. Emellett a társadalomnak el kellene hagynia az olyan átfogó ideológiákat, mint a kommunizmus, és újra a hagyományos intézményekre – az egyházra és a családra – kellene támaszkodnia.

A kritikusok kritizálták a „Miért bukott meg a liberalizmus?”-t, mert a befejezése elnagyolt és túl kevés konkrétumot tartalmaz. Denin második könyve, a „Rendszerváltás” ezt a hiányosságot hivatott pótolni. Ez már nem csupán egy történeti mű, hanem a posztliberalizmus teljes értékű kiáltványa.

Ebben a liberalizmus legfőbb áldozatának a munkásosztályt nevezi. Vele szemben a menedzser-elit áll. Ők marginalizálják a munkásokat, és éberen őrzik a társadalmi osztályokat minden alulról jövő behatolástól. Ami a faji és szexuális kisebbségekre vonatkozó egyenlőségi kezdeményezéseket illeti, ezek nem többek, mint az elit kiváltságainak mentségére felhozott ürügyek. Emellett a munkásosztály elleni nyomásgyakorlásra is szolgálnak, amelyet mindig megvádolhatnak homofóbiával, nőgyűlölettel vagy bevándorlóellenességgel.

Egy bizonyos ponton azonban néhány vezetőnek ki kell emelkednie az elitből, hogy segítsen a munkásosztálynak felismerni saját erejét. Ezután békés rendszerváltásnak kell bekövetkeznie, amely új rendet eredményez. Ez a demokrácia és az arisztokrácia egyfajta kombinációja lesz, amely a munkásosztály és a vezető elit szövetségére épül. Az elitet azonban le kell cserélni.

Deneen azt írja, hogy „a meglévő politikai formák megőrizhetők, de azzal a feltétellel, hogy egy alapvetően más etikai rendszer irányítja őket, és a kulcspozíciókat új meggyőződésű emberek töltik be”. Mint kiderül, az új meggyőződés elég régi – az új erkölcsnek szerzőnk szerint a katolicizmuson kell alapulnia. Ez segít majd egy új arisztokrácia kialakításában, amely a munkásosztály érdekében fog cselekedni.

Ezen kívül Deneen javasolja az amerikai tőke végleges újraelosztását, egy nemzeti ifjúsági szolgálat létrehozását, a techóriások monopóliumának lebontását, és azt, hogy az egyetemeket a faji és szexuális kisebbségek helyett a munkásosztály számára tegyék hozzáférhetőbbé. Ilyen lesz a posztliberális rend. Ahogy a Vox recenzense megjegyzi, a posztliberális forradalom a rendszerváltás címszóval valójában azt jelenti, hogy a liberális elitet konzervatív elitre cserélik. Mégis, Deneen könyve a kritikusok szerint „túlságosan érdektelen ahhoz, hogy veszélyes legyen”.

Ennek a műnek azonban mégis van egy rendkívül befolyásos olvasója. Ez pedig ismét J. D. Vance. Deneennel együtt jelent meg 2023-ban egy, a könyvnek szentelt vitafórumon, ahol politikai álláspontját „rezsimellenes”-ként határozta meg, és magát posztliberálisnak nevezte. Vance, aki 2019-ben tért át a katolikus hitre, valószínűleg platformot lát a posztliberalizmusban az egyház szerepének megerősítésére az amerikaiak mindennapi életében, valamint újabb érvkészletet nyer a bürokrácia elleni hadjáratához. Az eredmény egyértelmű: az új amerikai kabinet első ülésén az egyik jelenlévő méltóság hálát adott Istennek Donald Trumpért.

Nem Deneen az egyetlen posztliberális ideológus, kollégái sokkal magabiztosabban és bátrabban hangoztatják értékítéletüket. Ők például a modern Magyarországot Orbán Viktor vezetése alatt posztliberális államnak látják, ha nem is ideálisnak, de egészen életképesnek.

Christopher Caldwell többségi politikája

1964-ben fogadták el az amerikai történelem egyik legfontosabb törvényét, a polgárjogi törvényt. Ez megtiltotta az iskolákban és a nyilvános helyeken a szegregációt, valamint a faj, bőrszín, vallás és nem alapján történő megkülönböztetést. „Ezen a napon országunk közelebb került vezércsillagához – Amerika alapításának eszményéhez” – mondta Joe Biden 2024-ben, a törvény elfogadásának 60. évfordulóján.

Christopher Caldwell újságíró Age of Entitlement című könyvében egészen más nézőpontot mutat be. Szerinte a polgárjogi törvény komoly károkat okozott az amerikai demokráciának. Állítólag lehetővé tette, hogy a kisebbségek mindenféleképpen kijátsszák a demokratikus intézményeket, és évtizedeken keresztül egyre több jogot szerezzenek. Ez azt eredményezte, hogy nem őket, hanem a fehér többséget fosztották meg jogaitól és szabadságától.

A szegregáció és a feketékkel szembeni megkülönböztetés rendszere olyan kiterjedt volt, hogy komoly intézkedésekre volt szükség a lebontásához. A hivatalnokok nagyobb hatalmat kaptak az új törvények végrehajtására, és a bírák hatáskörébe került annak meghatározása, hogy mi számít diszkriminációnak és mi nem. A probléma Caldwell szerint az, hogy ez az apparátus nem állt meg a feketék szegregációja elleni küzdelemben. Ahogy a polgárjogi mozgalom növekedett, úgy kezdte kiterjeszteni más közösségek jogait is: a melegekét, a transzneműekét, a feministákét. Addig terjeszkedett, amíg a fehér többség jogaiba nem kezdett beleütközni.

Ez számos alapvető változást eredményezett az amerikai társadalomban, olyan változásokat, amelyek túljutottak a népszavazáson. Caldwell ezek közül az azonos neműek házasságának engedélyezését említi a legkiemelkedőbbnek: „2003 és 2015 között harminchárom egymást követő népszavazást láthatunk az azonos neműek házassága ellen, három népszavazást annak támogatására, majd a kérdést levették a demokratikus napirendről, és a döntési jogkört átadták a bírói karnak”. Ennek eredményeként a többség Caldwell szerint úgy érzi, hogy kirekesztették a demokratikus folyamatból. És ezt a helyzetet nem lehet megoldani a polgárjogi törvény felülvizsgálata nélkül, ami többségi diktatúrához vezetne.

Yarvinnal és Deneennel ellentétben Caldwell nem kínál alternatívát, csak felvázolja a demokraták és a republikánusok közötti kibékíthetetlen ellentmondásokat. Az előbbiek egyre inkább kibővítik és megerősítik a polgárjogi törvényt az állampolgárok többségének kárára. Az utóbbiaknak nincs más választásuk, mint a törvény lebontása.

Míg a konzervatív kommentátorok – elvárhatóan – dicsérik Caldwellt bátorságáért, a demokrata sajtó szkeptikusan ír könyvéről. Munkáját történeti jellegűnek pozicionálja, pedig azon a hamis feltételezésen alapul, hogy az amerikai alkotmány a megalkotásától 1964-ig változatlan maradt.

Caldwell azt állítja, hogy az új jogszabályok végrehajtásának költsége az adófizetők vállát nyomta. Ők azok, akik állítólag finanszírozták a megfizethető oktatást és a kisebbségek szociális ellátását. Azonban nem idéz statisztikákat vagy szociológiai tanulmányokat. Egész érvelése korabeli kommentátoroktól származó idézeteken és mintavételes felméréseken alapul.

A bizonyítás gyengesége nem cáfolja azon félelmeket, hogy Caldwell elképzeléseit a Trump-kormányzat átveszi. Stephen Miller, az elnök belbiztonsági tanácsadójának ügyvédi irodája például a rasszizmus áldozatainak védelmére rendezkedett be – mármint a fehérek körében. A sajtó azt jósolja, hogy Miller lesz a Fehér Ház faji politikájának felelőse.

A milleri kisebbségpolitikát el kell magyarázni, mert valósággal a szemtelenség csúcsa. Arról van szó, hogy míg régebben egy adott kisebbség tagja a megfelelő jogi és politikai fórumhoz fordulhatott, amennyiben úgy érezte, hogy hovatartozása miatt hátrányos megkülönböztetés érte (aztán az illetékes fórum eldöntötte, hogy a sérelem vélt-e vagy valós), most a társadalmi többség tagjai fordulhatnak a fórumokhoz, ha úgy érzik, őket érte hátrányos megkülönböztetés egy kisebbség részéről, vagy az adott kisebbség méltánytalan előnyökben részesült. Például, ha egy spanyol–amerikai ügyvédnek van diplomája és ezért tagja lehet a praxisa szerint illetékes ügyvédi kamarának, az rendben van. Azonban, ha egy többségi, ám diploma nélküli állampolgár be akarna lépni ebbe a kamarába, és az oklevél híján elutasítanák a kérelmét, akkor mint többségi „elnyomott” fordulhat Millerhez, aki aztán vagy felvéteti iratok nélkül is a testületbe (hogy ott aztán mihez kezdenek vele, nem tudni), vagy, ami egyszerűbb, elvéteti a spanyol–amerikai ügyvéd diplomáját is, hogy ne részesüljön előnyben egy többségihez képest. Hogy azért ő tanult, dolgozott? Nem számít, „a vér” számít, mint Hitlernél. Nem nehéz belátni, hogy ez a nemzeti szocializmus egy korszerűsített formájához vezet, éspedig a lehető legrövidebb úton. Hiszen ez minden elképzelhető kisebbség teljes jogfosztása, illetve kényszerű és erőszakos lesüllyesztése a legalacsonyabb szinten tengődő többségi rétegek szintje alá. Ráadásul a szempontokat megfelelő rugalmassággal kezelve bárki lehet kisebbségi, legfeljebb nem nemzeti, felekezeti vagy szexuális minoritáshoz tartozik majd, hanem mondjuk a balkezes vagy a bélyeggyűjtő kisebbség tagja lesz. És már indulhat is ellene a hadjárat.

Hogy mit akar Trump, azt nehéz megmondani. Tettei alapján valószínűleg ő sem tudja. A trumpista ideológia alapján viszont elmondható, hogy semmi jót.

Csoda lesz, ha ezt a techno-monarchista, szélsőjobboldali, még csak most formálódó, de már rettenetes jeleket mutató rendszert az Amerikai Egyesült Államok túléli.

Goya óta tudjuk, hogy az Ész álma szörnyeket szül. De mit mondjunk az Ostobaság álmairól?

Szele Tamás