Most már mindenképpen elmondhatjuk: nincs menekvés, a kampány egészen biztosan az emberi szexualitásról fog szólni, illetve arról, ki kit, hogyan, mikor, miért, és miért pont őt. Jelen, múlt, és jövő időben egyaránt. Minden eszköz, minden forrás erre fókuszál, minden erről szól, még Orbán Viktor ma reggeli „szamizdatja” is.

Ami persze nem szamizdat – a szó eredeti jelentését már átformálta először a köztudat, aztán megesztergálta a kormányfő is, most már a szó tulajdon szülőatyja, Nyikolaj Glazkov költő sem ismerne rá. Aki nem tudná: úgy született a kifejezés, hogy a szovjet kiadók neve mind „-zdat”-ra végződött, az „izdatyelsztvo”, vagyis „kiadás” szó rövidülése miatt, Glazkov köteteit nem voltak hajlandóak kiadni, ő kinyomtatta őket titokban, és, hogy neve legyen a gyereknek, azt írta rájuk, hogy a „Szamizdat” kiadó termékei – a „szam” előtag azt jelentette, hogy „saját”, tehát a szamizdat tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy „saját kiadás”.

Azonban a magyar nyelvben ehhez a szóhoz, ami a nyolcvanas években terjedt el (bár az ötvenes évektől létezett és 1976 óta jelentek meg nagyobb számban a szamizdatok) a „tiltott írás”, „tiltott irodalom” fogalma társult, amit csak erősített a szamizdatok készítése, terjesztése miatt alkalmanként kiszabott büntetés úgynevezett „sajtórendészeti vétség” miatt, szóval még az átlagnál műveltebb honi polgár is abba a hibába esik, hogy szamizdatnak nevez mindent, ami engedély nélkül jelent meg, vagy esetleg még tiltott is a terjesztése. Holott a szamizdat alapvetően csak magánkiadású kötetet, lapot jelent – például maguk jelen pillanatban egy szamizdatot olvasnak, ugyanis a felület magánkiadású.

Jó példa a „szamizdat” szó kiüresedésére, hogy mikor a sajtó bajba kerül – és mostanság mindig bajba kerül – a közösségi oldalakon megjelennek azok a „bátorító” hozzászólások, miszerint „majd írtok újra szamizdatba!” Édes néném, kedves bátyám: ez már az.

Olyan is volt, körülbelül 2012-ben, hogy valaki hosszasan győzködött: ő segíteni akar a kormánnyal szemben álló sajtónak, de ehhez az kell, hogy nyomtassuk ki. Miért nyomtatnánk? Mondott ezt, mondott azt, a végén előrukkolt a farbával: azért, mert ő a munkahelyéről csak géppapírt tudna nekünk lopni, de azt nagyon szívesen, heti száz darabot is!

Maradtunk online.

Különben ma, Magyarországon nagyon kevés kiadvány terjesztése, nyomtatása tilos, ami pedig mégis ilyen – például Adolf Hitler, Rosenberg vagy Szálasi Ferenc kötetei – azokkal, nagyon remélem, Orbán Viktor nem szeretne egy gyékényen írásokat vagy nézeteket árulni. Ő azért esztergályozta át a szó értelmét a maga szája íze szerint, hogy ezzel azt üzenje:

„Az én írásaim olyan bátrak, hogy se Keleten, se Nyugaton nem jelenhetnek meg!”

Ami abszurdum, mondanám, hogy próbálkozzon a saját médiájában, ott örömökben eljárnák még az esőtáncot is, ha kéziratot küldene, de anélkül is minden az ő „szamizdatjával” van tele. De minden ám. Ma reggel jött ki a legújabb, kapkodja is a szakma, egymás kezéből rángatnák ki, ha nem online felületen lenne megtalálható. Az olvasók véleményét nem ismerem, a kollégák ismertessék a sajátjukat, ki-ki a magáét, az enyém pedig ezt az írást illetően – lesújtó.

Ez nem szamizdat, nem is írás, ez kampánykiadvány. De lássuk a medvét.

„Az Európai Tanács legutóbbi ülésén falanxban vonultak föl a szivárvány zászlós miniszterelnökök.”

Elképzelem a jelenetet. Először is nem mindegy, görög falanx vagy makedón, mert a görögben két és fél méteres volt a dárda, a makedónban négy és fél métertől kezdődött, de lehetett akár hat méteres is, amit megtartani sem kis teljesítmény. A miniszterelnökök egyik kezében hatméteres makedón szarissza, másikban pajzs, harmadikban szivárványos zászló, oldalukon rövid kard, amit a negyedik kezükkel vonnak elő szükség esetén, szóval ettől a látványtól magam is megijedtem volna.

„Tiszta vizet akartak önteni a pohárba, megvan-e még az értékek egysége? A vita kísértetiesen hasonlított a 2015. júniusi vitára, amely az Európára törő migránsinvázió miatt robbant ki. Mindkettő erkölcsileg nehéz, politikailag fontos és intellektuálisan szép vita volt. A válasz mindkét esetben ugyanaz: nincs meg az értékek egysége, ezért nincs meg a politikai egység sem.”

Nocsak. A hasonlat kivételesen illő. Csak a szerző rosszul használja. Ugyanis mivel volt dolgunk 2015-ben? Akkor háború elől menekülő emberekkel, akiknek nagy része már évekkel korábban el kellett hagyja az otthonát a harci cselekmények miatt, kisebbik részük frissen kellett egyik napról a másikra odahagyjon mindent, és a „hullámot” többek között az váltotta ki, hogy az illetékes nemzetközi szervezetek radikálisan csökkentették a törökországi menekülttáborok dotációját.

Erdogan akkor is épp akart mindenfélét az Európai Uniótól, csupa olyasmit, amit nem kapott meg, és úgy gondolta: akkor szélnek ereszti a menekülttáborok lakóit, ha nem is mind, elküldi őket Európába, lássuk, mi történik. Az történt, hogy az általa követelt dolgok nagy részét megkapta, mindazonáltal nem egy arctalan, általános „népvándorlással” találkoztunk akkor, hanem igenis a szíriai polgárháború korábbi és friss menekültjeivel. Emberi kötelesség volt segíteni rajtuk, volt, aki megtette, volt, aki – a magyar kormány propagandájának hatására – nem. Pártunk és kormányunk ugyanis a propaganda-potenciált látta meg a helyzetben és maximálisan ki is használta: nehezen feledhető jelenet volt, mikor Nagymágocs kukoricásában egymást kergették a közmunkások és a földmérők, mert mindketten „migránsnak” nézték a másik csoportot.

De mondom: a hasonlat illő, ugyanis akkor a humanitárius meggondolások álltak szemben az aktuálpolitikaiakkal, most meg (a pedofil bűncselekmények elkövetőit leszámítva) a magánélethez, szexuális beállítottsághoz való jog áll szemben ugyanazzal, éspedig kizárólag azért, mert a magyar kormány szembeállította őket. Hiba volt akkor is, most is ez a konfrontáció. És Európa akkor is, most is hibának látja.

Nem lehet az értékek egységéről beszélni, ha az egyik fél mást nevez értéknek, mint a másik, ráadásul ez a másik zaciba szeretné csapni az összes értéket, a pénzt meg zsebre vágná.

„A liberálisok mindkét esetben abból indultak ki, hogy itt olyan kérdésekről van szó, amelyekre csak egyféle, a liberális véleményhegemóniának megfelelő válasz adható. A nem liberális demokraták válasza az volt, hogy a véleménypluralizmusnak megfelelően itt különböző válaszok vannak, és ehhez minden államnak és népnek joga van, és csak az „egység a sokféleségben” megközelítéssel tartható egyben az Európai Unió.”

A fogalmi eltéréseket már említettem. Azonban másról is szó van: tekintsük, kérem, a pacalpörköltet.

Igen, a pacalpörköltet. Ugyanis az a létező legmegosztóbb dolog a magyar közéletben a politika után. Van, aki imádja, van, aki ki nem állja még a látványát sem, ami az emberi természet különbözősége miatt van. Én nagyon szeretem, a Kedves rá sem bír nézni, tehát nem erőltetem, hogy egye. Amint senki mást sem – ők meg maximum tesznek egy megjegyzést, ha én eszem ilyent. Leben und leben lassen, ez Európa. Paprikás lében.

Azonban tessék csak magyar nyelven szóba hozni a pacalpörköltet a közösségi oldalakon! Azonnal kialakul a két tábor, az egyik borzadva tiltaná be még a fogyasztását, készítését, forgalmazását is, megesküszik, hogy csak a legnagyobb bunkók képesek megenni, a másik nemzeti színekben tüntet mellette, hogy el is megy az ember étvágya menten. Ha ott hagyjuk a posztot, három hét múlva még mindig zajlani fog a csata – kipróbáltam, azért merem ilyen bizonyossággal állítani.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy a pacalpörköltről véleménye mindenkinek lehet. Javaslattal is élhet mindenki vele kapcsolatban, bár sok értelme nincs, hiszen az ízlés nem képezheti szavazás tárgyát. Szeretni lehet a pacalt, utálni szintén, két dologhoz nincs joga senkinek: betiltani és kötelezővé tenni nem lehet. Nincs értelme „véleményhegemóniáról” vagy „véleménypluralizmusról” halandzsázni, mindenki egyen, amit akar. Ha én pacalt eszem, az az én dolgom, a szomszéd nem tilthatja meg nekem azzal, hogy „még a szagát se bírja”.

Csak így lesz egység a sokféleségben, ami különben az Amerikai Egyesült Államok jelmondata, eredetileg úgy hangzik, hogy „E pluribus unum”.

Itt hosszú és értelmetlen okfejtés következik a migráció és a „szivárványosság” párhuzamáról (akárki meglássa, a „szivárványos” jelző rövidesen bevonul a köznyelvbe, épp úgy, mint korábban a „dzsender” vagy a „migráncs”, annyira sulykolják), aztán a szerző levonja a következtetést:

„Ha egyben akarjuk tartani az Európai Uniót, a liberálisoknak tiszteletben kell tartaniuk a nem liberálisok jogait. Egység a sokféleségben. Ez a jövő.”

Ellenben a nem liberálisoknak nem kötelességük tiszteletben tartani semmit, hiszen semmi közük joghoz, liberalizmushoz – régi, közkeletű tévedés ez, abból fakad, hogy az egységsugarú választópolgár azt hiszi, a liberalizmus egy olyan rendszer, amiben „mindent szabad”.

Dehogy szabad mindent, a törvényeket a legliberálisabb országban is be kell tartani. Nem sokkal az Amerikai Egyesült Államok megalapítása után, ahogy megnyerték a Függetlenségi Háborút, pár év múlva le kellett ám verni a whiskeylázadást, ugyanis a büszke és szabad whiskeylepárlók nem akartak jövedéki adót fizetni a termékük után. Lassan, kelletlenül ugyan, de le is verték: hát akkor mégsem szabad mindent?

De nem ám. Két dolgot szabad: amit a törvény nem tilt, és ami nem korlátozza a másik polgárt szabadságában. Szóval, olcsó demagógia azt játszani, hogy a liberalizmus „képmutató”, mikor nem fogad el mindent az ég egy adta világon, azt is, ami a fenti alapelvbe nem fér bele. A másik demagóg fordulat az, hogy Orbán Viktor a fogalmazásában végig véleményekről beszél, csak az utolsó, súlyosnak szánt bekezdésben változnak ezek a vélemények jogokká.

Jogom nekem is van ahhoz, hogy ne értsek vele egyet, és neki is van joga velem nem egyetérteni. De az egyetértés vagy szembehelyezkedés: vélemény, nem törvény.

Demagóg az egész eszmefuttatás, lapban nem volna helye, mert, mint rámutattam, zagyva is, ha ilyent küldenének oda, ahol én szerkesztek, visszadobnám a szerzőnek azzal, hogy írjon mást, ehhez nem ért.

Sebaj, kampányolni még jó lesz.

Az is a célja.

Szele Tamás