Ha valaki azt kérdezné tőlem, miről szól az Antidote/Ellenméreg című dokumentumfilm, aminek a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon lesz a magyarországi premierje, könnyen tudnék válaszolni: a néző, amennyiben figyelemmel kíséri a világpolitika eseményeit, már akkor tudja, mire számíthat, amikor beül a moziba.

(Képünk illusztráció)

Ha azonban arra kéne választ adnom, hogy kicsoda a film főhőse vagy miről szól ez az alkotás, nagyobb bajban lennék. Egy névtelen orosz biokémikus megmentéséről? Vlagyimir Kara-Murzáról és az ő csodával határos meneküléséről az orosz büntetőtáborból? Hriszto Grozevről és családjáról, esetleg édesapja tisztázatlan haláláról?

Erről mind, de nem pusztán ennyiről.

Érzésem szerint a film valódi főszereplője a huszonegyedik századi újságírás és a kortárs demokratikus aktivizmus. Az a gondolkodásmód, ami megpróbál szembeszállni – gyakran esélytelenül – a totálissá fajult államhatalmakkal. És manapság már nem működnek a klasszikus sajtómódszerek. Ez sem véletlen: a különböző államok, leginkább az Oroszországi Föderáció (de más autokráciák is) több évtizednyi munkával próbálják hiteltelenné tenni a klasszikus médiát, és elmosni a határt tények és vélemények között. A céljuk nem az, hogy ne higgyenek a tényfeltáró sajtónak – illetve ez csak másodlagosan fontos –, a valódi cél az, hogy senki se higgyen el semmit, senki se bízzon senkiben. Ennek érdekében hihetetlen költségvetésű és létszámú apparátusokat vetnek be, olyan számítástechnikai kapacitással, ami képes volna elirányítani egy tehénlepényt is a Rigelig, maximális pontossággal.

És akkor jönnek a tényfeltárók. Őket szokta a lakájmédia azzal vádolni, hogy legalábbis titkos ügynökök kell legyenek, mert különben „honnan tudnák, amit tudnak”? Nyílt forrásokból, kérem, digitális lábnyomokból, fotók elemzéséből, geolokációból, légi- és hajóközlekedési szoftverekből – amiket különben bárki használhat, csak a legtöbben sajnálják a ráfordított időt és munkát, meg olyanok is akadnak, akiknek tilos is volna megírni, amit így megtudnak. Az Origo pár éve több részes cikksorozatban boncolgatta, miszerint a tényfeltáró újságírás csakis nyugati titkosszolgálatok segítségével működhet (ez egyáltalán nincs így) és a nyílt forráskódú (OSINT) kutatást „hideg hírszerzésnek” nevezte. Hát, ha ez hírszerzés, a telefonkönyv használata is minősüljön annak.

A tényfeltáró média jelenlegi koronázatlan királya Hriszto Grozev és az általa vezetett Bellingcat, mely szoros közreműködésben dolgozik elsősorban a The Insiderrel, de a világ összes komolyabb (és néha kevésbé fajsúlyos) orgánumával is. Ha valaki vitatni szeretné a módszereiket – gyakran vásárolnak pénzért adatokat a darkneten – az ugyan megteheti, de a hatékonyságuk felmentést ad a féllegális eszközök használatának vádja alól. És nem is kerülnek olyan nagyon sokba ezek az adatok, főleg orosz földön nem, ahol szó szerint minden eladó.

Grozev a film állítása szerint legalább háromszáz külföldön dolgozó orosz ügynököt buktatott le, és minimum ötezer továbbiról van nem csak tudomása, de nyilvántartása is. Ez komoly tömeg, amely harcra készen várja, hogy aktiválják. Lop, csal, hazudik, gyilkol, ha kell és ha arra szól a parancs. Gyilkolnak Vlagyivosztoktól Salisburyig bárhol, bármikor, bárkit. A GRU halálbrigádjai járják a világot és ölnek – Navalnijt ők mérgezték meg annak idején, de Szergej Szkripanál is ők tették le a vizitkártyájukat Angliában. És így kerül ebbe a filmbe Vlagyimir Kara-Murza is, akit legalább két alkalommal próbáltak megmérgezni, míg aztán a Baszmannij kerületi bíróság huszonöt év munkatáborra nem ítélte. Végül tavaly nyár végén fogolycsere útján szabadult – erre már emlékezhet a legtöbb újságolvasó is.

A cselekmény ebben a filmben lassan bontakozik ki, már ha beszélhetünk egyáltalán cselekményről. Inkább eseményszálakat látunk. Először egy névtelen orosz biokémikus menekül el Grozev segítségével Putyin rezsimje elől valahová, egy „schengeni országba” (a növényzet alapján valamelyik balti államról lehet szó), aztán maga Grozev mesél az életéről, mikor megtudjuk, hogy a Kreml elrendelte a körözését, sőt, akár a kivégzését is. Ilyen esetben mindenki először a szeretteiről próbál gondoskodni, nem tesz másként Hriszto sem: az édesapjával még tud beszélni, de később az eltűnik, és három nap múlva már holtan találnak rá az osztrák hatóságok.

Ez az eset máig nem tisztázott: a boncolás adatai nem egyértelműek, de egyáltalán nem kizárható a gyilkosság. Akár a direkt nyomásgyakorlás, akár az erőfitogtatás kedvéért. Csakhogy a The Insider főszerkesztője szerint: „ha valaki Hriszto Grozevre vadászik, jobban teszi, ha megöli, mert ha csak megsebesíti, már írhatja is a végrendeletét”. Grozev valódi nagyágyú, de sztárallűrök nélkül, sherlock holmes-i kisember, épelméjű Sheldon Cooper – és mivel vannak emberi érzései, nem kételkedhetünk abban, hogy aki a családját bántja, az egészen biztos, hogy nem lesz hosszú életű. De ezt a kérdést nyitva hagyja a film.

Sokkal inkább szól arról, hogy mit tehet és mit tesz az akár még oly tapasztalt újságíró is ilyen helyzetben: vakmerő vállalkozások és szigorú óvintézkedések egyaránt szükségessé válnak, de végül is minden család egyesül, és folytatódik a tényfeltáró munka, ahogyan folytatódnia is kell. Kicsit érdekes érzés azokat az ügyeket figyelni a Bellingcat „belső nézetéből”, amikről nem is olyan régen még magam is írtam – például a papi csuhában bujkáló Jan Marsalekét vagy épp Kara-Murzáét (bár szerintem az ő ügye még évtizedekig nem fog véget érni). Egyfajta „aha-élménye” van a sajtómunkásnak, aki maga is le szokott venni időnként néhány következtetést, és, mint kiderült, nem is a legtévesebbeket... de ez benne a szép.

A film legnagyobb erénye a legnagyobb hátránya is egyben. A néző fogalmat alkothat magának a korszerű tényfeltáró újságírás világáról és talán némileg a módszereiről is, de ezt nem lehetett másként megoldani, csak úgy, ha az események középpontjába Grozevet helyezi a rendező. Kicsit rosszmájúbb ember azt mondaná: Grozev leforgatta a Navalnij-filmet, James Jones és Rupert Houseman pedig ennek nyomdokaiban járva leforgatták a Grozev-filmet. Persze ez nincs így, hiszen ha másként közelítik meg a témát, az sem biztos, hogy egyáltalán érthető, élvezhető történet születik a kezük alatt. Mindenesetre a film jó lett, sőt, nagyon is jó – még sajtószakmai szempontból is csak dicsérni lehet. Külön ki kell emelnem az érzékeny operatőri munkát és a rendezői koncepció határozott érvényesülését.

Az Antidote/Ellenméreg magyarországi bemutatója január 26-án lesz a Mamutban, 11:15-től, majd megtekinthető lesz Szeged, Szombathely, Jászberény, Veszprém, Békéscsaba és Pécs filmszínházaiban is.

Egyet nem javasolnék: senki se akarja politikai krimiként megnézni. Nem az: ezek valós események. Az élet nem tehet arról, hogy időnként kriminális.

Szele Tamás