Hogy a végén kezdjem, szokásom szerint: igen, Kabul elesett és Afganisztán utolsó, húsz évig tartó periódusa véget ért. Ennek borzalmas következményei lesznek, bár nem kétlem, hogy akad majd olyan magyar sajtómunkás, aki ezt is üdvösnek találja: a magam részéről semmi jóra nem számítok. De foglalkozni kell az üggyel, ez ugyanis már történelem.

Foglalkozni kell már csak azért is, mert mindenki foglalkozik vele, mindenki tudja vagy tudni véli az összeomlás okát – szerintem az épp a mi nyugati gondolkodásunkban rejlik, de erről majd később. Mindenesetre mindenki szakért, az is, aki valóban ismeri az országot, az is, aki egy ideig élt ott, az is, aki sok éve töltött egy hetet Kabulban és az is, aki még Ázsiába sem tette be a lábát – én magam sosem jártam afgán területen, így nem szeretnék szakérteni, a magam részéről pusztán néhány tényt írnék le és a véleményemet, pár spekulációt, de ez nem szakvélemény. Más országokhoz aránytalanul jobban értek, most vagy igazam lesz, vagy nem. Épp ezért nem is mernék az események részletes elemzésébe bonyolódni.

De egyáltalán: miért vonult ki a NATO és elsősorban az Egyesült Államok Afganisztánból?

Leginkább azért, mert 2001-ben bevonult. Ezt pedig nem kerülhette el, ugyanis a World Trade Center elleni terrortámadást szervező Oszama bin Ladennek és embereinek az Afgán Iszlám Emirátus adott menedéket. Bush elnök – mármint az ifjabb – semmiképpen sem kerülhette volna el a válaszcsapást, akkor sem, ha akarta volna, de nem is akarta. A megszállás célja alapvetően az al-Kaida-kiképzőtáborok és támaszpontok megsemmisítése, valamint bin Laden és társai kézre kerítése volt, de a térség pacifikálása is volt: nos, finoman fogalmazva sem volt teljes a siker. Főleg a pacifikálás terén nem volt az. Ellenben ha nem vonulnak be az amerikai és velük szövetséges erők, akkor sem lett volna békesség: csak akkor hihetetlen mértékben megnőtt volna az al-Kaida terrortevékenysége a világban és népszerűsége egyes országokban. Szóval nem lehetett nem bevonulni, ahogy viszont most bent maradni sem lehetett – a most kialakult tragikus helyzetben komoly szerepet játszott Trump elnök döntése a „gyors kivonulásról”, mely után az afgán erők rendszerint ellenállás nélkül adták meg magukat a tálib csapatoknak. A jóval nagyobb létszámú, jobban felfegyverzett erők. Hát árulók lettek volna?

Dehogy voltak árulók, csak afgánok. Az afgán hadsereg (az ANA) állományának többsége egészen egyszerűen nem látta biztosítottnak még a megélhetését sem egy olyan, végtelenül korrupt kormány védelmében, amely egyes esetekben hónapok óta sem a zsoldjukról, sem az élelmezésükről nem gondoskodott. A tálibok kegyelmet ígértek, időnként még pénzt is vagy az átállás lehetőségét – és azt se feledjük, hogy Afganisztánban a katonáskodás munka, foglalkozás, az afgán harcos hon véd, hon nem véd, nem az államhoz, nemzethez, netán politikai rendszerhez kötődik, hanem a családjához, nemzetségéhez (ezt jobban fejezi ki a román „neam” kifejezés, ami tág értelemben vett nemzetséget jelent, mint a magyar nyelv, ami rendszeresen „törzsi társadalmakat” emleget – a törzs más, bár hasonló). Ha elvezénylik az otthona környékéről, már nem örül, de olyan is megtörtént tanúk szerint, hogy a kormányerők katonái szabadságuk alatt bérmunkában elmentek harcolni a tálibok mellett. Ugyanis tényleg munkának fogják fel a hadviselést – ismerve az afgán történelmet, ez nem is csoda – és bizonyos körülmények között már majdnem mindegy, ki a megrendelő és ki az ellenség. Ezt a mi nyugati, nemzetállamokon és államszövetségeken szocializálódott, intézményekhez és elvekhez szokott gondolkodásunk egyszerűen nem tudja hova tenni, de ott ilyen a világ, és mint a mellékelt ábra mutatja: nem tudjuk megváltoztatni.

Elmondhatjuk, hogy Afganisztánon nem segített a nyugati társadalmi modellel való kísérletezés, bár – a divatos jobboldali narratívával ellentétben – ez nem volt a demokrácia exportja, a nyugati hatalmak csupán támogattak volna egy számukra is érthető és szalonképes társadalmi berendezkedést, csak hát nem ment.

Hogy furcsa hasonlatot mondjak: ha valaki Nagy Sándornak (tudom, ő is megfordult arrafelé, sőt, onnan nősült) egy időgéppel leszállít ezer AK–47-est és némi lőszert, meg egy kiképzőt, az emberei képesek lettek volna megtanulni a fegyver kezelését, használatát, hiszen nagyon egyszerű. És legyőzhetetlenek is lettek volna, míg tart a lőszer: de ha nem kapnak utánpótlást, gyártani már nem lettek volna képesek megfelelő ipari és tudományos háttér nélkül, tehát visszatértek volna a hosszú lándzsához, a szarisszához. Ilyesmit láttunk Afganisztánban is: olyan társadalmi reformok bevezetését támogatták, amiknek egyszerűen nem volt alapjuk, nem beszélhetünk például állami intézményekről olyan országban, ahol az állam fogalma pusztán a terület uralmát és a nemzetségek közötti viszonyt jelenti.

Megrázóan őszintén ír az egyéb, kifejezetten katonai természetű hibákról Mike Jason, aki ott szolgált többek között kiképzőként is (később a Pentagonba került, most már nyugállományú katonatiszt) a Defense One hasábjain:

„A hozzám hasonló katonatisztek azt hitték, hogy egy ütőképes afgán biztonsági erőt építünk. Mit rontottunk el? Rengeteget mindent. (…) Az iraki bevetéseimtől kezdve az Afganisztánban töltött időkig a nagyobb rendszerszintű problémákkal soha nem foglalkoztak igazán. Nem sikerült sikeresen felépítenünk az iraki és afgán erőket mint intézményeket. Nem sikerült létrehoznunk a szükséges infrastruktúrát, amely hatékonyan kezelte volna a katonai oktatást, a kiképzést, a fizetési rendszereket, a karrierépítést, a személyzetet, az elszámoltathatóságot – mindazokat a dolgokat, amelyek egy professzionális biztonsági erővé tették volna őket. A hat hónaptól egy évig terjedő turnusokban cserélődő csapatokkal nem tudtuk megoldani az iraki és afganisztáni hadsereg és rendőrség előtt álló súlyos problémákat: a végletes korrupciót, a morál zuhanását, a drogfogyasztás elharapózását, az elmaradott karbantartást és az alkalmatlan logisztikát. Nagyon jól felkészítettük a szakaszokat és századokat a rajtaütések végrehajtására és az ellenőrzőpontok működtetésére, de mögöttük kevés háttér működött. Beszédes, hogy ma Afganisztánban a legjobb alakulatok a különleges erők kommandósai, kis csapatok, amelyek bátran és nagyszerűen teljesítenek – de a támogató intézményrendszer ellenére, nem pedig annak köszönhetően. (…) Nem a megfelelő embereket küldtük, nem készítettük fel őket jól, és nem jutalmaztuk őket utána. Idegeneket váltogattunk akár egyéves turnusokban, és elvártuk tőlük, hogy kapcsolatokat építsenek ki, majd leváltottuk őket. (…) Afganisztánban nem egy 20 éves háborút vívtunk; 20 összefüggéstelen háborút vívtunk, évről évre, irányérzék nélkül.” (Kiemelések tőlem, Sz. T.)

Ezek kemény szavak, de igazak: azonban minden hiba ellenére más, nem ennyire különleges helyzetű országokban mégis kialakulhatott volna valamiféle status quo. Itt ez nem sikerült. Pillanatnyilag politikai szempontból pontosan ott tartunk, ahonnan 2001-ben elindultunk: Afganisztán teljes területét a tálibok ellenőrzik, szóvivőjük, Mohammed Naim bejelentette, miszerint:

„A háborúnak vége, a rendszer formája hamarosan tisztázódik. Elértük, amire vágytunk, vagyis országunk szabadságát és népünk függetlenségét. Nem engedjük, hogy bárki is arra használja a földjeinket, hogy bárkit célba vegyen, és nem akarunk ártani másoknak. Nem fogunk beavatkozni mások ügyeibe, és cserébe nem engedjük, hogy mások beavatkozzanak a mi ügyeinkbe. Nem hisszük, hogy a külföldi erők megismételnék afganisztáni kudarcos tapasztalataikat. Készek vagyunk párbeszéd útján kezelni a nemzetközi közösség aggodalmait.”

Egy mondatban, magyarul?

„Azt teszünk Afganisztánban, amit akarunk és mindenki le van tojva.”

A nyugatiakkal „kollaborálók” kivégzése meg is kezdődött, a tolmácsok lefejezése már zajlik, ezt sok-sok ezer civil likvidálása követi majd, akik ilyen vagy amolyan formában dolgoztak a külföldieknek, akár csak közvetve is. Tömegmészárlás előtt állunk. A kabuli repülőtéren tumultuózus jelenetek játszódnak le, de hamis a párhuzam Saigon végnapjaival, maximum felületes lehet a hasonlóság: a Vietkong és az északi erők ennél szelídebben bántak el az ellenfeleikkel. És lassabban is. A diplomáciai testület evakuációja akadozik, az amerikai követségen égetik az iratokat és egy utasítás miatt a zászlókat is. Az összes, Kabulból induló polgári járatot törölték.

Az állam formája – minden valószínűség szerint – újból iszlám emirátus lesz, de hogy meddig és ki fogja irányítani, azt senki sem tudja. Sok függ a következő hetek hatalmi harcaitól és várható vérengzéseitől.

De mi lesz végül is Afganisztánban, túl azon, hogy „addig mi lesz”?

Az „addigot” tudjuk: mészárlás és megtorlás. Azonban hova vezet mindez?

Létrejöhet például egy iszlám fundamentalista államalakulat, egy nem túl erős központi hatalom irányítása alatt, mely hosszú távon folytatja a kábítószertermelést és menedéket ad egyes terrorszervezeteknek, tehát visszatér Omár mollah hagyományaihoz. Ez ellen megint muszáj lesz tenni, csak az euroatlanti hatalmak már nem fognak, tehát Moszkva és Peking kerül lépéskényszerbe. Annál is inkább, mert a Sanghaji Együttműködési Szervezet keretében ez kötelességük is volna. Arra nem vennék mérget azonban, hogy Moszkva nagyon erőltetne bármiféle beavatkozást, nekik már vannak arrafelé tapasztalataik, nem is a legjobbak. Tehát elmondhatjuk, hogy így vagy úgy, de Kína nyerte meg a helyzetet?

Nem, nem hinném, hogy ez volna a helyzet. Kína tárgyalásos viszonyt tart fenn a tálib vezetőséggel, sőt, három hete Vang Ji külügyminiszter fogadta is a küldöttségüket, de a tárgyalások csodás eredménnyel zárultak:

„Peking támogatásáról biztosította az afganisztáni tálibokat szerdán Vang Ji kínai külügyminiszter, feltételül szabva, hogy a tálibok szigorúan határolódjanak el minden terrorszervezettől, köztük a Kelet-turkesztáni Iszlám Mozgalomtól (ETIM), amelyet Kína az ujgurok lakta Hszincsiangban elkövetett merényletekkel vádol. A küldöttség biztosította Kínát afelől, hogy nem használják Afganisztán területét más országok biztonságának fenyegetésére. A szóvivő szerint a megbeszélés fókuszában a két országot érintő politikai, gazdasági és biztonsági kérdések mellett a békefolyamatok álltak. Vang Ji reményét fejezte ki továbbá, hogy fontos szerepet töltenek majd be az afganisztáni megbékélési folyamatokban és az ország újjáépítésében.” (MTI-kivonat)

Sőt, az egyetlen külföldi követség, amely jelenleg nyitva tart Kabulban, épp a Kínai Népköztársaságé. De ez nem győzelem: valószínű, hogy a mostani tálib vezetés távol fogja tartani magát az ETIM-től, sőt, akár kínai hiteleket is felvehet, csak éppen magának Kínának sem a tárgyalásokból, sem az esetleges egyezményekből nem lesz semmi haszna. Nincs értelme olyanokkal hosszú távú megegyezéseket kötni, akiknek a feje lehet, hogy már három hét múlva sem lesz a nyakukon. Kínának különben Afganisztán egyetlen dologra volna alkalmas: rajta átvezető szárazföldi szállítmányozási útvonal kiépítésére, de amíg nincs központi állam – egyáltalán, európai, euroatlanti vagy kínai értelemben vett állam – addig ennek sem volna semmi értelme, hiszen semmi sem garantálja, hogy az az áru, ami belép Afganisztánba, ki is lép belőle. Ebből a szempontból nem változott a helyzet a tevekaravánok kora óta.

Általában véve is az a gond, azért nem értjük, mi zajlik ott, mert

1. kevesen értenek a helyi viszonyokhoz igazán,

2. a gondolkodásunk megváltoztathatatlanul nyugati. Lehet, hogy elvben létezik „afgán nemzetállam”, papíron sok minden létezik, de a gyakorlatban azért nem beszélhetünk elmúlt, jelen vagy jövendő afgán politikáról, mert még az állam fogalma is teljesen mást jelent arrafelé. Ez kicsit sem jelenti azt, hogy az afgánok butábbak volnának a világ többi részénél, náluk egyszerűen másképp alakultak a dolgok. Így hát jelenleg megmondani azt, hogy Kabulban akár csak öt perc múlva is mi fog történni, vagy ostobaság volna, vagy felelőtlenség.

Leghelyesebb, ha semmi jóra nem számítunk. Abban biztosan nem fogunk csalódni.

Még egyszer kérem: ezt az írást ne tekintsék szakvéleménynek, ez csak spekuláció, merengés.

Egy nagyon szomorú, sőt, mondjuk ki: reménytelen helyzetről.

Szele Tamás