Egyre terhesebb feladat a reggeli informálódás (mondjuk a délutáni-esti is) a különböző orgánumokból áradó mocsok- és ostobaságözönt nehéz elviselni, felülmúlni is csak a kommentelőknek sikerül.

Már régóta nincsenek hírek, már csak vélemények vannak, amik indulatokká fajulnak a hozzászólásokban, nem is lehet tisztességes ember, aki nem kívánja felebarátja végromlását naponta legalább egyszer.

Jobbról is, balról is. Azonban a hírlap mégiscsak hírről kéne szóljon, mint neve is mutatja, a sajtómunkás tehát fogja a hatalmas mennyiségű matériát, mondjuk ki, excrementumot és mint Henning Brand alkimista Hamburgban, 1669-ben, addig desztillálja, míg lesz belőle valami. Mármint, amíg sikerül megtalálni a sok mocsokban nagyon feloldott lényeget. Brand aranyat keresett és foszfort talált, mi hírt keresünk és mikor találunk valamit, mikor nem, de ha találunk is, úgy vagyunk vele, mint Brand volt: nem tudjuk, mi az. Mindenesetre ha világít a sötétben, még jó lesz valamire.

Vegyünk egy példát arra, amikor semmit sem talál az ember a hírben, akárhogyan desztillálja.

D. Szilárd kultúrpápa „vitairatot” tett közzé a magyar irodalom pocsék mivoltáról napjainkban. Megjelent a fél kormánysajtóban, elsőként a Mandineren. Tudnék vele vitázni, mert sorairól jut eszembe számtalan gondolat, bár egyik sem szép vagy szalonképes. Azonban nem vitázok, ugyanis az ő gondolatait az elmúlt kétszáz évben bármikor leírhatta volna bárki, olyan sosem volt, hogy a magyar elégedett legyen az irodalmával vagy ne vádolja nyugatmajmolással. Keletet majmolni meg nehéz volna, szokatlanok az ázsiai műfajok a magyar olvasónak. Aztán meg azért sem vitatkozom – annak ellenére, hogy egy szavával sem értek egyet – mert pontosan ezt akarja. Ha beugrok, a tautológiák és logikai hibák világában, ahol ezek viták zajlanak, azok előtt, akik vele értenek egyet, neki lesz igaza, mások előtt nekem, a mérkőzés eredménye egy-egy vagy inkább null-null – döntetlen, mintha nem is lett volna vita. Akkor meg nincs értelme a dolognak.

Annyit megjegyeznék még, hogy ha komolyan venném az érveit, az úr nem csak a kortárs magyar irodalmat kéne elítélje, hanem Sütő Andrást is, különös tekintettel a „Csillag a máglyán” és az „Egy lócsiszár virágvasárnapja” című darabokra, melyek nyugat-európai környezetben játszódnak, nyugat-európai eszmékről szólnak és bármikor rájuk lehet mondani emiatt, hogy idegenek a magyarságtól. Mondták is, csak Ceaușescu bérencei, mondtak azok Sütőről még cifrábbakat is. Szóval: nem vitázok a hivatalnokkal, mert nem volna az vita.

Azonban javaslom kinevezését pontifex culticusnak, azt ugyanis sokan tudják, hogy a pápa pontifex maximus, azt már kevesebben, hogy ez a cím eredetileg régebbi a kereszténységnél, a rómaiak főpapját hívták így, és egy idő után akárkit kinevezhettek erre a posztra, így például fiatal és bohó korában maga a „jó erkölcsű” Iulius Caesar is volt pontifex maximus, márpedig ha a pápa máig maximus, akkor a kultúrpápa legyen culticus.

Mi marad a desztilláció után a vitairatból? Az, amit eddig is tudtunk: hogy az illetőt nem a megfelelő polcra helyezte a Párt, de ez nem hír, ez csak információ. Sikerült semmit desztillálnunk.

Akkor vegyünk egy másik, hasonlóan tartalmas „hírt”, ami nem hír, csak vélemény, de annak legalább alaptalan. Azt írja a Magyar Nemzet, hogy a Medián Intézet kutatásai nem megbízhatóak. Miért nem azok? A szerző szerint azért, mert Hann Endre vezeti az intézményt, márpedig róla az Elk*rtukban is megmondták, hogy ő a patás ördög.

Történetesen ismerem Hann Endrét, ha személyesen nem is, de a közösségi oldalról igen, és tanúsíthatom: az a film egy olyan személyről szól, akinek semmi, de semmi köze hozzá, kellhetett egy negatív hős és a forgatókönyvíró valamiért pont őt nem szerette. Perelni kéne, csak az már a bíróságtól függ majd, miként ítéli meg a dolgot: ha az Elk*rtuk besorolása szerint művészfilm, akkor más jogi kategóriáról van szó, ha dokumentumfilmnek állítják be, akkor simán megáll a kártérítési kereset. Sok sikert és erőt Hann Endre ügyvédjének – de most lássuk, mit róttak fel neki tegnap a kormánylapban? Idézem:

„Óriási felhördülést váltott ki ugyanis 2012 novemberében az az eset, amikor Bajnai Gordon exminiszterelnök újonnan gründolt pártját, az Együtt 2014-et megalakulása után rögtön 14 százalékra mérte. Még a legelfogultabb baloldaliak is meredek túlzásnak tartották ezt a számot, annyira kilógott a lóláb, hogy fel akarja értékelni az új pártot, hátha a győzteshez húzás törvényszerűségének engedelmeskedve tényleg sokan csatlakoznak hozzá. Hogy nem így történt, az elég nyilvánvaló, hisz mára el is tűnt a süllyesztőben a tiszavirág-életű politikai próbálkozás.

De említhetünk frissebb baloldalpártoló felsülést is. 2017-ben lihegve, több kutatással sietett az akkor alakuló Momentum segítségére, hogy kimutassa: a lakosság kétharmada nem is szeretné, hogy az olimpiát mi rendezzük. Már akkor is mindenki pontosan tisztában volt azzal, mekkora hazugság mindegyik álfelmérés, miután még a baloldali érzelmű, beállítottságú emberek is támogatták volna a budapesti olimpiát az egész országban.”

Édes úr, baj van: maga nem mond igazat. Ugyanis az Együtt annak idején nem a semmiből jött, nem kizárólag Bajnai fejéből pattant ki. Már a megalakulását is a Milla 2012. október 23-i tüntetésén jelentették be, ami akkoriban nagyon is népszerű rendezvény volt, és mivel a Medián a megalakulás után nem a tagság létszámát, hanem a párt népszerűségét mérte, világos, hogy az akkori, lelkes millások miatt lehetett is 14% ez a popularitás. Ne feledjük: a Milla fénykorában olyan széles körű mozgalom volt, hogy a Facebook többször megszüntette az oldalukat, mert átlépték a taglészám-limitet és szó szerint átcsúsztak a „közület” kategóriába. Hogy ez a régebbi baloldali pártoknak nem tetszett, az tény, hiszen ők konkurenciát láttak az Együttben, ha két százalékra mérik őket, az se tetszett volna. Van manapság is ilyesmi. Ami a Nolimpia-ügyet illeti, emlékeim szerint a budapesti olimpiáról annak idején népszavazást kívántak rendezni, csak az összegyűlt, 266 ezer aláírás láttán már meg sem rendezték, az illetékesek úgy döntöttek: visszalépnek. Ki volt az a három nyúlszívű, aki így döntött? Kedves szerző, kapaszkodjon meg.

Orbán Viktor, Tarlós István és Borkai Zsolt. 

Őket tessék hibáztatni, ne a közvélemény-kutatót. Lettek volna bátrabbak, mentek volna szembe a közakarattal. Tehát mit kapunk a desztilláció végén? Szintén nagyjából semmit, annyit, hogy a szerző szidni akarta Hann Endrét, mert nem szokott visszaütni, de olyan ügyetlenül tette, hogy a végén Orbán Viktort sikerült szidnia.

No, elég a magtalan, értelmetlen görebezésből, desztilláljunk most már valami olyant, amiből lesz is valami. Azt írja például az Origo:

„Török–magyar kormányzati csúcsra és a Türk Tanács találkozójára utazik Orbán Viktor

Orbán Viktor miniszterelnök szerda délután két napra Törökországba; Ankarába és Isztambulba utazik – tájékoztatta az MTI-t Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője.

A kormányfő csütörtökön több minisztere – BENKŐ TIBOR, KÁSLER MIKLÓS, NOVÁK KATALIN, PINTÉR SÁNDOR, PALKOVICS LÁSZLÓ ÉS SZIJJÁRTÓ PÉTER – kíséretében Ankarában hivatalos látogatást tesz, és részt vesz a magyar–török Felső Szintű Stratégiai Együttműködési Tanács 5. ülésén.”

Máshol is szó szerint ezt írják, mert ez az MTI, és azon nem szabad változtatni. Azonban elemezni, desztillálni még szabad ám! Nem csak én elemzem, megteszi a Magyar Nemzet is. Ha az ő elemzésükből elhagyjuk a musz-mondatokat (amiknek muszáj benne lenni), a handabandát, halandzsát, vörös izzásig hevítjük, a keletkező gőzöket lecsapatjuk, a végére csak egy mondat marad:

„Alighanem téma lesz a hadiipari együttműködés, valamint Törökország megkerülhetetlen szerepe a migrációban.”

Az világos, hogy Magyarországnak a Türk Tanácsban eleve két szerep jutott: a lakájpolitizálás, lakájszavazás Brüsszelben a török kormányzatot elítélő uniós döntések ellen és a hadiipari mutyi. Mert ha fegyvereladási embargót mond ki az Unió Ankara ellen – ezt Magyarország nem tudja megakadályozni, néhányszor már meg is történt az utóbbi időben, bár most épp nincs hatályban egyik embargó sem – akkor a Rheinmetall nem szállíthat alkatrészeket mondjuk a török hadseregben rendszeresített Leopard 2-es harckocsikhoz, melyekből pedig pontosan 354 darab szolgál náluk. De nekünk minden gond nélkül szállíthat akármennyit, mi majd eldöntjük, mihez kezdünk a sok pótalkatrésszel. Mondjuk elcseréljük őket török harcjárművekre.

Ez eddig érthető, a migrációs politikát meg már nem is veszem elő. Rendben, ezek lehetnek a fő témák.

De miért kellett ehhez Orbán Viktornak magával vinnie a fél kormányt?

Túsznak? Hátramozdítónak? Miért volt elengedhetetlenül szükséges Kásler vagy Novák Katalin jelenléte? Benkőt, Szijjártót, Palkovicsot értem, nekik még, ha akarom, van közük a hadügyi, külügyi, fejlesztési témákhoz, Pintér is sok érdekeset tanulhat a török börtönökről és a politikai ellenzék kezelésének módozatairól.

De az első két személy szerepe érthetetlen. Ők lesznek a janicsár-zenekar a bevonuláskor, Kásler tárogatózik, Novák Katalin cintányéron kíséri?

Vagy miért mentek, bőrdzsekiért?

Nos, ennek a hírnek teljes desztilláció után legalább lett valamiféle lényege. Igaz, hogy csak egy megválaszolhatatlannak tűnő kérdés, de már az is valami a többihez képest.

Láthatjuk: három látszólagos hírből lesz végül egy kérdés, ha kicsit mélyebbre nézünk. És ezek még „vezető hírek” voltak, a többi ennyit sem szokott érni.

Csépelik az üres szalmát, mennydörögnek a vélemények, tombolnak az indulatok: de hír, információ alig van. Ami van, azt meg nem értjük.

Kezd ez a szakma kicsit szaporátlan lenni.

Időnként értelmetlen is: ezt a mai írásomat is többen fogják kritizálni, mert nem tettem ki céltáblának senkit, hogy köpködjék vagy kövezzék meg, hanem megpróbáltam ehelyett hírt találni a sok szemét között.

Ez nem a népszerűség titka, de nem tehetek mást: mint említettem, a hírlapnak mégis a hírekről kéne szólnia.

Akkor is, ha alig vannak. Amik vannak, nem hírek, hanem nézetek, vélemények, közhelyek, előítéletek, nem ritkán hazugságok.

Óvakodjanak, kérem, a hamisítványoktól.

Szele Tamás