Kemény beszéd hangzott el tegnap az Európai Parlamentben, kemény de nagyon igaz: Darja Navalnaja mondta el, aki édesapja, Alekszej Navalnij helyet vette át a gondolatszabadságért járó Szaharov-díjat. Az már igaz, hogy Navalnijnak csak a gondolata szabad jelenleg – de az kiszállt a börtönből, és akkorát szólt, hogy visszhangzik egész Európában.

Legalábbis remélem, hogy visszhangot üt, mert sokunk lelkiismeretéhez szól, és sokunk nevében, sokunk helyett mondta el ez a húsz éves egyetemista lány, aki tisztábban látja az európai helyzetet, mint sok őszülő diplomata. Magyarul két helyen láttam beszámolót az eseményről, az Euronews nem vitte túlzásba a részleteket (minden okuk meg is volt rá), a Telex írása tárgyszerűbb, pontosabb és hosszabb, de az sem elemzi mélyebben a beszédet – nekem mindkettő megjelenése előtt volt szerencsém olvasni a Meduza.io-n az eredetit, tehát inkább azt idézném, mert érdemes.

Sőt: szükséges is. Eszünkbe juttatja azt, amit Jakab apostol úgy fogalmaz meg, hogy:

„A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.”

Hátha az európai diplomáciának is felrémlik valami a jóra való restségről – de lássuk magát a beszédet.

„Köszönjük szépen! Mielőtt belekezdenék a beszédembe, szeretném elmondani, hogy hihetetlenül hálás vagyok, hogy itt lehetek, és hogy átvehetem a díjat, amelyet apám megkapott. Ugyanakkor teljesen meg vagyok rémülve. Megtiszteltetés, hogy itt állhatok önök előtt. Húszéves egyetemistaként, aki nem sokat ért a politikához, nagyon félek és aggódom, hogy elrontom a dolgokat. Köszönöm!”

Természetes, hogy megköszönte a díjat, ezt Európában így illik – még három bekezdésen keresztül udvariaskodik, aztán a lényegre tér:

„Nem csak Alekszej Navalnijról van szó. Hol vannak most a tavalyi Szaharov-díjasok – a fehérorosz ellenzék tagjai –? Főleg a börtönben. Hol van a 2010-es Nobel-békedíjas Liu Hsziao-po? A börtönben halt meg. És ma azt kérdezem magamtól: miért olyan nehéz kiszabadítani a fogságból azokat, akik az emberi jogokért harcolnak? Miért kerülnek még mindig börtönökbe a XXI. században szerte a világon, beleértve a földrajzilag Európában fekvő országokat is.”

Tényleg, miért is?

„Európa nagy és erős. Az európai emberek akaratát az Európai Parlament tagjainak állásfoglalásai fejezik ki. Ezek világos, helyes és őszinte állásfoglalások, amelyeket Nagy-Britannia, az USA, Ausztrália, Új-Zéland és a szabad világ többi része támogat. De még mindig vannak olyanok, akik továbbra is börtönökben ülnek, mint az apám, és nézik, ahogy egyre több támogatójuk kerül börtönbe.”

De jó szóban és főként nyilatkozatban nincs hiány. Illetve: nálunk abban is hiány van, mi vétólakájok vagyunk, minél undorítóbb egy autokrácia, annál többet igyekszik tőle tanulni a magyar kormány, annál jobban törleszkedik hozzá, kölcsön is kér, kezére is játszik, ha teheti. Oroszország, Törökország, Kína – ezek csak a nagyobb brigantik a nemzetközi életben, de mindegyik kenyeres pajtásunk. Már persze, míg megéri nekik: aztán úgy rúgnak majd minket farba, ahogy bárki mást is.

„Már sokszor hallottam, és valószínűleg itt a folyosókon is hallani fogom az ünnepség után. „Tudja, Dasha” – mondják majd nekem – Megértem, hogy mit érez, mert ez a családját és szeretteit érinti. De a való világban mégis pragmatikusabbnak kell lennünk." És azokon a folyosókon lehajtom a fejem, és azt válaszolom: „Igen, természetesen”. Mi mást mondhatnék még? Én csak egy 20 éves egyetemista vagyok, és nem érzem magam magabiztosnak, ha tapasztalt pragmatikusokkal vitatkozom.”

Azért mégis megteszi – és jól teszi.

„Ez a Szaharov-díj, és Andrej Szaharov valószínűleg az egyik legkevésbé pragmatikus ember volt a világon. Nem értem, hogy azok, akik a diktátorokkal való pragmatikus kapcsolatokat támogatják, miért nem tudják egyszerűen kinyitni a történelemkönyveket. Ez egy nagyon pragmatikus lépés lenne. És ha ez megtörtént, nagyon könnyű lenne megérteni a kikerülhetetlen politikai törvényt: a diktátorok és zsarnokok megbékítése soha nem működik.”

Bizony. Nem működött Münchenben sem Chamberlainnek és Daladiernek, nem működött az soha. Csak azért műveli mégis a nemzetközi diplomácia, mert nehezen megy az épeszű ember fejébe, hogy az, akivel tárgyal: bolond, megszállott, cezaromániás. Pláne, ha van annyi sütnivalója, hogy a szalonképesebb bűntársait küldje tárgyalni: Lavrov orosz külügyminisztert például akár külleme, akár modora, akár műveltsége alapján bármelyik exkluzív londoni klub soraiba fogadhatná. Na jó, Szijjártót nem: de mi kis ország vagyunk, nekünk ilyenre telik.

„Bármennyien is próbálják áltatni magukat, abban reménykedve, hogy a következő, hatalomba kapaszkodó gazember tisztességesen fog viselkedni az engedményekért és kacérkodásokért cserébe, ez soha nem fog megtörténni. A tekintélyelvű hatalom lényege az agresszió folyamatos fokozása és az új ellenségek keresése.”

Leírták ezt már százan, ezren, de mintha falra hányták volna a borsót: hátha most, hogy egy diáklány mondja Európa szemébe, lesz foganatja. Bár nehéz megmagyarázni a zsarnokság természetét annak, aki sosem élt ilyen rendszerben – és nehéz nem gyűlölni a zsarnokságot annak, aki benne él, és nem a szolgája. Nem könnyű hideg fejjel, elemző módon kiszámolni a sakkhúzásokat a nemzetközi porondon: „mit lép majd az Egyesült Államok, mit Kína”, mikor tudja az ember, hogy bármelyik telefonbeszélgetését lehallgathatják.

„Azok, akik annak idején azt mondták: „Ne gyakoroljunk nyomást Lukasenkóra”, és folytatták vele a párbeszédet akkor, amikor embereket veretett még és zárt börtönbe, csak azt érték el, hogy most már egész utasszállító repülőgépeket térít el.”

Ráadásul ez nem is olcsó mulatság.

„A másik dolog, amit a pragmatikusok valamilyen okból nem akarnak megtenni, mert arra késztetné őket, hogy számoljanak a lehetséges költségekkel és gazdasági veszteségekkel, az, hogy elővegyenek egy számológépet, és nézzék meg, a pragmatizmusuk mibe kerül az európai adófizetőknek. Mennyibe kerülne Európának egy háború Ukrajnával? Még most sem beszél erről senki, azon hírek ellenére sem, hogy az orosz hadsereg Ukrajna határainak közelében állomásozik. Nincs olyan pragmatikus kereskedelem és együttműködés, ami ellensúlyozni képes a közvetlen veszteségeket, amelyeket el kell majd szenvedni. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati politikusok, mint például Ön is, a saját országuk problémáinak megoldása helyett az (orosz–ukrán) probléma megoldásával töltötték az idejüket.”

Tényleg, kiszámolta már valaki? Vagy nem, vagy nem ejtenek róla egy szót sem. A harmadik lehetőség – ez volna a legolcsóbb és ez is a legvalószínűbb – hogy bármit is tesz Oroszország, annyiban fogják hagyni, legfeljebb kiad majd az Unió egy éles hangú jegyzéket, Magyarország persze megvétózza, Magyarországot szidni fogják, miáltal közelebb kerül Moszkvához politikai szempontból, szóval eljátszunk majd a kis színes üveggolyóinkkal a Maneken Pis előtti téren, de más nem történik. München idejében ezt úgy mondták a franciák, hogy „mourir pour Congo?” Kongóért senki sem akart meghalni, Kievért sem fog akarni, amikor meg majd Párizst kell védeni: késő.

„Az egyik orosz ellenzéki vezetőt, Borisz Nyemcovot hátba lőtték közvetlenül a Kreml előtt. A pragmatikusok azt mondták: „Semmit sem tehetünk ellene. Korlátozzuk tevékenységünket a kemény nyilatkozatokra, és folytassuk a párbeszédet.” Aztán megölnek egy másodikat, egy harmadikat, egy negyediket Berlin központjában, egy ötödiket Nagy-Britanniában. Aztán raktárakat robbantanak fel Európában, és vegyi fegyvereket használnak gyilkolásra. Csak a sikertelen merényletkísérletekről tudunk. Mennyi bizonyult sikeresnek?

Most már tudjuk, hogy Putyin biztonsági szolgálatain belül egy valódi terroristacsoport jött létre, amely tárgyalás és igazságszolgáltatás nélkül gyilkolja hazám polgárait. Közel jártak ahhoz, hogy megöljék anyámat, majdnem megölték apámat. És senki sem tudja garantálni, hogy holnap az európai politikusok nem kezdenek el holtan összeesni, ha csak megérintik a kilincset. Önök már most is növelik a rendőrség költségvetését, és sok pénzt adnak a hírszerző szolgálatoknak. Önök dollármilliárdokat költenek arra, hogy új módszereket találjon a mérgező anyagok kimutatására. És ezek mind a pragmatizmus következményei.”

Nos, ez tény. Ha már az elején, az első akciók után kemény választ kapott volna Putyin – nem katonaira gondolok, hanem gazdaságira – most nem lenne az aszaszinok cárja, az orosz Hegység Vénje, lassan második Sztálin. Darja Navalnaja itt felhívja a figyelmet a lengyel-litván-fehérorsz helyzetre, majd rámutat: az a háború, amitől fél az Unió, már elkezdődött és valódi áldozatai vannak. Kiberfegyvereket és vegyi fegyvereket egyaránt bevetettek már. Felhívja a figyelmet az európai pénzintézetek érintettségére és kapcsolataira a legkorruptabb orosz-fehérorosz körökkel, majd levonja a tanulságot.

„Az a probléma, hogy ez a módszer, mely szerint újra és újra szóba állunk a diktátorokkal, hogy ne haragítsuk meg őket, hogy a lehető legtovább nem veszünk tudomást a bűneikről, nem pragmatikus megközelítés. Itt az ideje, hogy nyíltan kimondjuk: a pragmatizmus álarca mögött cinizmus, képmutatás és korrupció rejtőzik. Az idealizmus és a pragmatizmus között állandó háború folyik. Az európai politikában ádáz csaták zajlanak. De még a pragmatizmus választása sem jelentheti az elképzelések elárulását.

Amikor írtam apámnak, és megkérdeztem tőle, mit szeretne, mit mondjak az önökhöz intézett beszédemben, azt válaszolta: Mondd, hogy senki ne tegyen egyenlőségjelet Oroszországot és a Putyin-rezsim közé. Oroszország Európa része, és mi azért küzdünk, hogy valóban a részévé váljunk. De azt is akarjuk, hogy Európa harcoljon önmagáért, az őt megalapozó gyönyörű elvekért. Olyan Európáért küzdünk, amely az emberi jogok, a demokrácia és az egység győzelmének eszméit testesíti meg. De nem akarjuk a kancellárok és miniszterek Európáját, akik arról álmodoznak, hogy Putyin állami vállalatainak igazgatótanácsában kapnak munkát, vagy hogy az oligarchák jachtjain utazhatnak.”

Ha eszembe jut, külföldi útjaim során hányszor kellett bizonygatnom ugyanezt, csak Magyarországról – nem is hittek nekem mindig – azt kell megjegyeznem: csatlakozom. Magyarország nem Orbán Viktor beteg rendszere, amint Oroszország sem Putyiné és Európa sem azonos a zavaros vizeken evezgető diplomatákkal és üzletemberekkel.

Végül megköszöni szépen a díjat, idézi Szaharovot is és búcsúzik – itt hagy minket az Unióban a lelkiismeretünkkel és a gondjainkkal, számoljunk el velük, ahogy tudunk. Félek, hogy már késő.

Münchenben is látszólag késő volt már: azonban aki ismeri a Harmadik Birodalom gazdasági ügyeit, tudja, hogy amennyiben akkor megállítják, Hitler birodalma szétesett volna legkésőbb egy évvel az egyezmény hatályba lépése után, éspedig gazdasági alapon. Hogy Iványi György kiváló tanulmányát idézzem, mely „A hitleri gazdaságpolitika legendája” címmel jelent meg az Élet és Irodalomban:

„Az 1933-ban négymilliárd birodalmi márka körül alakuló német államadósság 1939-re harminckétmilliárdra nő. Az államadósság növekményének finanszírozása pedig arra a lakosságra hárul, amelynek fogyasztását amúgy is terhelik a foglalkoztatottság fenntartása érdekében bevezetett bérkorlátozások. A fogyasztás, amely 1928-ban még a nemzeti jövedelem 71 százalékát tette ki, 1938-ban már alig haladja meg az ötven százalékot.”

Ha Hitler nem lép hadba 1939. szeptember elsején, októberben már bekövetkezett volna az államcsőd.

Akkor már csak annyit kérdeznék, hogy miért is alakult ki gázhiány Európában? Nem azért, mert a Gazprom radikálisan emeli az árakat? Nem azért, mert piaci hiányt idéz elő, hogy bármi áron is, de télvíz idején, csikorgó hidegben megvegyük tőle az árut? Romlik az orosz gazdaság helyzete, kegyetlenül romlik, kell a pénz.

Ez a dolog gazdasági oldala. Most lehetne tenni, míg nem késő.

Etikai szempontból csak annyit jegyeznék meg: nem létezik „egy kis zsarnokság”, „szalonképes autokrácia”, „alkuképes diktatúra”. Ahová az ilyesmi beteszi a lábát akármilyen kevéssé is, mindent megmérgez, bemocskol, tönkretesz.

Akkor mi a megoldás? Háború, forradalom?

Nem. Ha rosszul működik valami, nem kidobni vagy szétverni kell, hanem megjavítani, míg még az megoldható.

Jelen esetben gazdasági lépésekkel lehetne tenni a rohamosan terjedő, sokféle zsarnokságok ellen.

Csak ehhez az az Európa kéne, amiről Darja Navalnaja beszélt.

Nem az, ami adott.

Egyszer kipróbálhatnánk, milyen tisztességesen politizálni.

Különös érzés lenne, nem mondom: de egy próbát megérne.

Szele Tamás