Kínos bevallani, de a magyar közvélemény vétkesen keveset foglalkozik az ukrajnai helyzettel. Ebben szerepet játszik a választási kampány, a sok műbotrány és dúló indulat, pedig ha kitör ez a konfliktus, borítékolom, hogy sorsdöntő szerepe lesz Magyarország sorsának alakulásában. Ezt nem fogjuk úgy megúszni, mint a délszláv konfliktust, itt sokkal nagyobb erők dolgoznak.

De mi csak hajigáljuk egymást lócitrommal, mert abban van gyakorlatunk. Ahhoz értünk. Ráadásul kevesen fogják fel, hogy az ukrán krízis nem igazán Ukrajnáról szól, így annak sincs sok értelme, hogy azt feszegessük: kinek van igaza, milyen mértékű Ukrajna függetlensége, meddig mehet el – az elvi viták kora lejárt, ezt tegnap vagy inkább tegnapelőtt kellett volna megtárgyalni, most már kész, és mondjuk ki nyíltan: háborús helyzet előtt állunk.

Akkor is háborús ez a helyzet, ha nem akar igazából senki fegyveres konfliktust: igazából ez minden résztvevő és támogató fél számára aránytalanul nagy emberi és anyagi veszteségeket okozna, viszonylag csekély közvetlen haszon mellett. De akkor miért fajult idáig a helyzet?

Röviden: azért, mert az orosz gazdaság olyan, amilyen. Monokulturális, tulajdonképpen szinte csak a fosszilis energiahordozók kereskedelme tartja el, ami még nem volna nagy baj, de a bevétellel nem gazdálkodnak a legjobban, így az általános helyzet kétségbeejtő. Nem a tehetség vagy a szorgalom hiánya miatt: az orosz szakemberek csodálatos dolgokat képesek feltalálni, kifejleszteni, ezeket aztán a Kreml sajtója tálalja is a nagyvilágnak kellő büszkeséggel, csak aztán még a katonai fejlesztések sem úgy szoktak megvalósulni, ahogy azt megígérték. Ékes példája ennek a mostanság agyonreklámozott Szuhoj–75 „Sakk-matt”, amivel tele van ugyan a világsajtó, de a valóságban még nem mutattak be többet belőle egy életnagyságú műanyag makettnél, azt is a Moszkva melletti MAKSz–2021 nemzetközi repülési és űrrepülési kiállításon. De a legendás Szuhoj SzU–57-es (PAK-FA) sem annyi példányban készült, ahogy tervezték, és főleg nem annyiba került. Írtam én erről korábban máshol, aki érdeklődne, itt találja.

Szóval, fenn az ernyő, nincsen kas, hiszen az orosz ipar egy birodalomra volt méretezve, annak az erőforrásaira, azonban az Orosz Föderáció messze nem áll úgy, mint a valamikori Szovjetunió. Ezen csak az segítene, ha – legalább befolyási övezet szintjén – létrehoznák a Szovjetunió 2.0-t, akkor a gazdaság is magára találna, legfeljebb a befolyási övezetek kárára javulna a helyzet Oroszhonban. Tulajdonképpen ez zajlik most.

Rengeteg hazugság, dezinformáció, maszkirovka bevetésével: a modern háborút nem okvetlenül a harctéren vívják. Igen, tudom, hogy Oroszországnak sok híve van minálunk is, szoktam olvasni az anyázó kommentjeiket a tárgyról szóló írásaim alatt: jelezném nekik, hogy ettől az én véleményem nem fog változni, legfeljebb ők kapnak egy kitiltást, de az legalább életre szól, maradandó ajándék. Még azt sem mondanám, hogy mindegyikük fizetett troll volna: épp elég, ha elhiszik azt, amit a Russia Todayben olvasnak nap, mint nap vagy a Sputnikon. Persze olvashatnának Meduza.io-t is, de nem teszik. Viszont ez már a tömeglélektan tárgykörébe tartozik.

Oroszország tehát visszakívánja régi dicsőségét, birodalmi státusát. Éspedig nem csak nosztalgiából, vannak neki nagyon alapos pénzügyi-gazdasági okai is erre. Miért pont most lendült offenzívába?

Azért, mert úgy számol: a NATO és az Egyesült Államok minden erejét leköti Kína, mely deklaráltan Amerika fő riválisa. Peking és Washington viszonya amolyan konszolidáltan hidegháborúsnak mondható, ami a legkevésbé sem kellemes, és állandó figyelmet kíván – ha ebben a helyzetben Moszkva előidéz egy ügyes válságot (vagy akár többet is), Washingtonnak el kell döntenie, melyik frontra figyel, melyiket „ejti el”, adja fel. Ráadásul Moszkva és Peking látványosan barátkozik, szövetkezik, igaz, bármikor hátba döfnék egymást, ennek a legjópofább példája az volt, mikor három napja őrizetbe vették a moszkvai Konsztantyin Kozgunov nevű urat, aki a mitinói elektronikai ócskapiacon S–300-as és S–400-as légvédelmi rendszerekhez tartozó chipeket árult, darabját 15 ezer rubelért, tíz volt nála, abból nyolc működött is. Mikor az FSZB letartóztatta, azzal védekezett, hogy a mikrochipeket egy vevő rendelte meg tőle, aki Kínában tervezte továbbértékesíteni azokat, csak nem vette át, és úgy gondolta, legalább valamit kap értük az ószeren... hát kapni fog, az biztos, minimum húsz év kényszermunkát, uránbányák látogatásával. Ilyen őszinte hát a nagy orosz–kínai barátság: vígan kémkednek egymás után. De világpolitikai szempontból akkor is meghatározó.

Olyan most az euroatlanti övezet, mint egy kínai vízhordó kuli: a vállán ott a farúd, mindkét végén vödör, az egyik vödörben Oroszország, a másikban Kína, ha az egyik ki akar loccsanni, ra kell figyeljen, a másikkal nem képes törődni és viszont.

Rendben, Oroszország átlátta a helyzetet, és tudja, mit nevezünk válságnak: azt, ha egy tényező megváltozásával egy addig elviselhető helyzet elviselhetetlenné válik. Ezt a tényezőt pedig a nyugati világ karácsonyának estéjén tette le a fánk alá, Putyin követelései formájában. Akkor lássuk: mit követel Moszkva? Ez három pontban összefoglalható.

Mielőtt bárki azt mondaná, hogy ezek méltányos, betartható követelések, képzeljünk magunk elé egy térképet. Aki nem tud, vegyen elő egyet. Azt látjuk, hogy elvileg „csak” Észtországból és Lettországból kéne kivonni a NATO-csapatokat, fegyvereket, ugyanis az Oroszországi Föderációnak más NATO-tagállammal nincs is közös határa, csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Lengyelország ellen például akadálytalanul felvonulhatna Fehéroroszországon keresztül, a lakosság nem örülne ugyan, de őket senki sem kérdezné, Lukasenka nem támasztana akadályt, Románia ellen pedig Ukrajnán keresztül, amit ugyan előbb el kéne foglaljon, de ha ez sikerülne – vagy, ami valószínűbb, sikerülne kierőszakolnia egy háborúban alaposan legyengített Ukrajnától egy Moszkva-barát bábkormány elfogadását – akkor annak sem volna akadálya. Finnország nem NATO-tagállam, Törökország felé útba esik Grúzia, vagy ahogy mostanság neveztetik magukat, Georgia, szóval Szakartvelo, így ez a csapat- és fegyverzetkivonás az Oroszországi Föderációt vajmi kevésre kötelezné.

Illetve nem. Ne feledkezzünk meg Königsberg-Kalinyingrádról! Az orosz terület, és miatta ki kéne üríteni Litvániát és Lengyelországot is. Védelem nélkül maradna nem csak a teljes Baltikum, de a német, cseh és szlovák határig minden. Keleten pedig Szahalin és Habarovszk közelsége miatt Japánból kéne kivonni minden NATO-katonát és fegyvert. Hiszen, ha úgy vesszük, Japán is az orosz határ mentén fekszik. Sőt: Alaszka is...

Putyin azért tette az asztalra ezeket a követeléseket, mert tudta, hogy nem fogadhatják el. Gyakorlatilag visszakapná az elfogadásuk esetén nem csak a majdnem teljes volt Szovjetuniót, de a régi Varsói Szerződés jó részét is. Ehhez képest Ukrajna függetlensége csak másodlagos kérdés, itt már világhatalmi pozícióról van szó. Ez tehát tulajdonképpen az ukrán krízis tétje. Egy új jaltai szerződés. Már az elsővel sem jártunk jól.

Azt mindenkinek az emlékezetébe szeretném idézni, hogy Magyarországnak az Orosz Föderációval nincs közös határa, de Ukrajnával van: ha Ukrajna valamiképpen orosz kézre jutna, tőlünk is ki kéne vonni minden NATO-erőt, és szövetségeseink szó szerint semmit sem tudnának tenni értünk szükség esetén.

A jelenlegi helyzet az, hogy folynak a csapatösszevonások minden fél részéről. Dánia például egy fregattot küldött a Balti-tengerre, és négy F–16-os vadászgépet tervez Litvániába telepíteni. Spanyolország hadihajókat küld a NATO-csoportosulás megerősítésére, és fontolgatja vadászgépeinek Bulgáriába küldését.

Hollandia már döntött arról, hogy áprilisban két F–35-ös vadászgépet küld Bulgáriába. Franciaország készségét fejezte ki, hogy katonai alakulatokat küldjön Romániába. Az USA azt is jelezte, hogy kész növelni katonai jelenlétét az Észak-atlanti Szövetséghez tartozó kelet-európai országokban.

„A NATO továbbra is megtesz minden szükséges intézkedést önmaga és szövetségesei védelme érdekében, beleértve a szövetség keleti részének megerősítését is. Mindig reagálni fogunk a biztonsági helyzet bármiféle romlására, többek között a kollektív védelem megerősítésével”

– mondta Jens Stoltenberg NATO-főtitkár.

Ezzel szemben Moszkva is minden eddiginél nagyobb létszámú és erejű alakulatokkal van jelen a térségben, főként gépesített és/vagy páncélozott egységekkel, ami viszont nem arra utal, hogy tartós megszállásra készül, ahhoz jóval több gyalogság kéne: valószínűbb, hogy elhúzódó határincidensek következnek, és nem nagy, általános támadás. Bár arra is volna terv: a Kreml gépesített dandárokat összpontosított az ukrán határ közelében lévő Voronyezsnél található hadgyakorlati területre, amely a Szibériáig húzódó vasútvonal közelében fekszik. A vasútnak az a fontossága esetünkben, hogy ezek az alakulatok így korlátlan tartalékkal rendelkeznek, hátországuk a Csendes-óceánig nyúlik. Klimovóban pedig, Kievtől kevesebb mintegy 310 kilométerre a páncélozott szállító járműveket és teherautókat helyeztek üzembe, amelyek a tisztogató műveletekre szánt gyalogságot vihetik ukrajnai célpontjaikhoz.

Az eredeti terv azonban valószínűleg az lehet, hogy minden oldalról határincidensekkel és szabotázs-akciókkal gyengítik Ukrajnát, míg a kijevi kormány meg nem gyengül és át nem veszi a helyét egy oroszbarát kabinet. Így talán kevesebb vér fog folyni és a haszon is nagyobb lesz. Azonban az orosz csapatok mozgatása, készenlétben tartása irgalmatlanul drága dolog. Könnyen megeshet, hogy sikerül addig elhúzni a mostani patthelyzetet, míg Moszkvának már nem fogja megérni anyagilag, és akkor vagy támadnak, ha alkalmas, ha nem, vagy visszavonulnak és nagyon idegesek lesznek emiatt. Azt, ami most folyik, már láttuk egyszer, a második világháború legelején, akkor 1939. szeptember 3-tól 1940. május 10-ig tartott, és „furcsa háborúnak” hívták. Angolul „phoney war”, németül „Sitzkrieg”. A nyugati fronton nem zajlottak ez alatt tényleges harci cselekmények, kivéve egy francia előrenyomulást a Saar-vidéken, ami alig ütközött német ellenállásba: azonban Berlin akkor nem csődbe ment, hanem összeszedte magát (meg Lengyelország minden vagyonát), felkészült és végül lerohanta Nyugat-Európát. Szóval, nem biztos, hogy okos dolog Moszkva anyagi gondjaira számítani.

Mindenesetre ez is egy forgatókönyv. Azt azonban mi magyarok egy másodpercig se feledjük, hogy ha komoly háború alakul ki, offenzívával vagy anélkül, a civil lakosságnak menekülnie kell majd. Merre menekülhet? Oroszország és Belarusz felé nem ajánlott, Moldávia kormányát épp most vérezteti ki Moszkva a gázfegyver bevetésével, marad Lengyelország, Szlovákia, Románia – és mi. Hogy világjárvány esetén miképpen lehet kezelni egy nagy, és nem távoli országok polgáraiból, hanem a szomszédainkból álló menekülthullámot, az nyitott kérdés, és biztos vagyok benne, hogy a magyar hatóságok erre egyáltalán nincsenek felkészülve.

Nem tudjuk, mi lesz, Ukrajnában most a világ sorsa dől el – és a miénk is. Kellemetlen közelségben: ezt a háborút, ha kitör, már nem a fotelből fogjuk végignézni.

Ez házhoz jön, ha nincs különösen nagy szerencsénk.

Ez már a kert végében van.

Reméljük a legjobbakat.

Szele Tamás